A zsugori

Inge Violet Hallströhm egy autóipari vállalat pénzügyi osztályán dolgozott csoportvezetőként. A kollégáival folyamatos konfliktusban volt, mert magát a könyvelés és számvitel kereszteslovagjának kikiáltva, olyan kényelmetlen és élhetetlen szabályokat hozott, amiknek szinte senki sem tudott megfelelni. A kollégái a háta mögött sokat gúnyolódtak rajta, de szemtől szembe mindenki félte a hatalmát. Mivel a szinte követhetetlenül szigorú szabályok miatt a könyvelés tökéletes rendben volt, a főnökei nagyon kedvelték Ingét, legalábbis a munkáját. Inge a harmincas évei elején járt. Hideg volt, kemény, karrierista és volt benne egy kényszeres motiváltság a rendre. Sosem hagyta csak úgy ott az asztalát esténként, minden papírnak a megfelelő dossziéban kellett lennie, a ceruzák a tartójukban sorakoztak a színes tollakkal együtt, a számológépe pedig katonás rendben, pontosan a klaviatúrájára merőlegesen feküdt. Inge sosem utolsónak ment el az irodából, mert nem tartozott azok közé a szánalmas emberek közé, akik képtelenek voltak munkaidőben elkészülni a feladataikkal. Ő nem dohányzott, nem trécselt, hanem dolgozott. Napi nyolc és fél órát, pontosan ahogyan az a munkaszerződésében állt. Inge semmit sem tudott az aktuális céges pletykákról, fogalma sem volt arról mikor jön főnökváltás, sem arról, hogy az átszervezés mely osztályokat érinti majd. Meg volt győződve róla, hogy olyan teljesítménnyel, amilyet ő nyújt, neki semmilyen bántódása nem eshet. Már negyedik éve dolgozott a cégnél és valóban sértetlenül vészelte át az ezalatt lezajlott három átszervezést. A leépítések, pozíció megszűnések áldozatai legtöbbször középvezetők és a marketingesek voltak. Időnként néhány szervízt is bezártak vagy leépítettek pár sales-es munkatársat, de mivel velük Inge nemigen találkozott, ezeknek a leépítéseknek a híre ritkán ért el hozzá. Inge hálás volt az édesanyjának, aki annyira kardoskodott amellett, hogy pénzügyesnek tanuljon. Az anyja mindig azt mondta, hogy pénzügyi osztály minden cégnél van, volt és lesz, így biztonságban tudhatja majd a munkáját. Inge kissé fájó szívvel, de megfogadta a tanácsot. Ma bizony nagyon örült ennek. Szerette a számlákat és a könyvelést. Egyszerű, egyértelmű és kiszámítható volt minden. A pénzügyi jelentéseket a főnöke vitte be az igazgatóság elé, így ő megmaradhatott a kényelmesen berendezett íróasztalánál, a megbízható papírok között. Egyetlen egy része volt a munkájának, amit nehezebben viselt, ez pedig a még be nem idomított kollégák ostoba kérdései, amikor rosszul kiállított, nem megfelelő költségszámlákkal vagy ügyfeleknek kiajánlott pénzügyileg problémás ötletekkel álltak elő. Inge, bár igyekezett mindig kimért és higgadt maradni, ilyenkor belül fortyogott a dühtől. Keskeny állán megfeszültek az izmok, közel ülő szemeinek kifejezése megkeményedett, ajkai a feszültségtől pengevékonyak lettek. A rutinosabb kollégák már tudták, ha meglátták ezt az arckifejezését, hogy ideje visszavonulót fújniuk, de az újoncok gyakran belefutottak az ilyenkor bekövetkező megalázó ritusba. Inge soha semmire nem mondta azt, hogy nincsen rendben. Szimplán könyveléstechnikai kérdéseket tett fel, amikre a sales-es vagy marketinges, esetleg szervízes kolléga természetesen nem tudta a válaszokat, hiszen nem ez volt a szakmája. Inge ezért leereszkedően a segítségére sietett elmagyarázva, hogy az ötlet, megoldás, kérdés, amivel felkereste miért is egy kivitelezhetetlen ostobaság. A dolog vége mindig az lett, hogy a kolléga olyan leforrázva és megalázva távozott a pénzügyi irodából, mint egy harmadikos diák, aki még mindig elrontja a szorzótáblát. Akik ismerték már Ingét, tudták, hogy jobb tőle írásban tanácsot kérni vagy kérdezni, mint megszégyenülni négy pénzügyes előtt az irodájukban. Ezzel a módszerrel Inge gyorsan elérte, hogy az emberek vagy a közvetlen kollégáihoz fordultak inkább a kérdéseikkel vagy írtak neki, így nem kellett kellemetlen személyes interakciókba bocsájtkoznia. Inge napjai kiszámítottan teltek. Minden hétfőn, szerdán és pénteken elment a közeli fitness terembe munka után és másfél órát edzett. Ebből bő fél órát futott, majd súlyokkal dolgozott. Ezután hazament és vett egy forró fürdőt, majd ágyba bújt és olvasott két-három oldalt az éppen aktuális könyvéből. Kizárólag szépírodalmi műveket volt hajlandó a kezébe venni, azokból is csak a klasszikusokat. Nem szerette a kortárs írókat. Úgy találta, hogy gyakran vulgárisan fogalmaznak és unta a történeteiket is. A kosztümök, régi korok szerelmei és szenvedései elbűvölték. Várta, hogy ő is megtalálja a maga Vronszkiját, Mr. Darcy-ját, Julien Sorel-jét. Inge nem bánta a drámát, nem bánta a fájdalmat, amit gyerekkora óta jól ismert és tárgyilagosan kezelt. Tudta, hogy minden fájdalom idővel elmúlik, csak addig ki kell bírnia. Azt sem bánta volna, ha a hatalmas szerelme tragikus véget ér, csak megtalálta volna már azt a férfit, akivel végre megélheti. Inge csinosnak számított, fiatalos volt és mindig adott magára. A nőies külső azonban kemény, férfias belsőt takart. Akármilyen karcsú is volt a dereka, akármilyen hosszú volt is a haja, a férfiak megérezték Ingében azt a keménységet, amelyet magukban is jól ismertek és azt az élettelen szikkadtságot, amely egy olyan nőből árad, aki harminc éves korára sem volt képes megbékélni azzal, hogy nőnek született. Ma kedd volt és Inge ezért vásárolni indult, hogy egy kicsit lazuljon két edzésnap között. Betért a közeli bevásárlóközpontba és bement az egyik menő ruhaüzletbe. Mivel egyedül élt és jól keresett, megengedhette magának a drágább ruhadarabokat. Tízperces keresgélés után bevitt a próbafülkébe két ceruzaszoknyát és három blúzt. Éppen a pulóverét vette le, amikor a szomszéd fülkében zajló párbeszéd megütötte a fülét.

– Idejön elém – mondta az egyik, a hangjából ítélve, fiatal nő.

– Tényleg? Akkor jobb lesz, ha külön megyünk ki a boltból. Úgy legalább megnézhetem magamnak – válaszolta a másik.

– Jó.

– Milyen?

– Kedves és olyan udvarias, mint Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletből. Sosem gondoltam volna, hogy még léteznek ilyen férfiak – nevetett.

– Hát én sem. Öreg? – kérdezte gyanakodva a másik.

– Nem, dehogy! – mondta nevetve az első nő.

– Harmincöt körül lehet. A múltkor meglepett a munkahelyem előtt. Azt sem tudtam, hogy tudja hol dolgozom. Olyan romantikus volt. Azután elvitt vacsorázni a Clément-be.

Inge lelki szemei előtt megjelent egy magas, jóképű férfi elegáns drapp szövetnadrágban és halványkék pulóverben.

– Húha! Akkor tényleg komolyan gondolja! Az egy nagyon drága étterem!

– Igen. Most pedig értem jön ide, úgyhogy siessünk! Még fel kell próbálnom ezeket a nadrágokat.

Inge szíve nagyott dobbant. Lehet, hogy itt van a férfi akire mindig várt? De hogyan lehet, hogy nem ő találkozott vele. Hirtelen nagyon, de nagyon dühös lett a szomszéd nőre. Mit képzel? Az ilyen férfiak hihetetlenül ritkák és ő elvette! Olyan dühös lett, hogy elment a kedve a próbától is. Lecsapta a ruhákat a keskeny padra és visszavette a sajátjait. Miután mindent összeszedett kiviharzott a próbafülkéből és a fülkék bejáratánál ledobta a korábban összeválogatott darabokat az ott álló asztalra. Ahogy dühösen tört kifelé az üzletből, meglátott egy magas jóképű férfit, aki a próbafülkék felé tartott. Inge le sem tudta venni róla a szemét.

– Biztosan ő az! – mondta magának. – Nem hiszem el, hogy annak a nőnek ilyen mázlija van! – dühöngött tovább.

Úgy döntött, hogy bizonyosságot szerez, ezért megállt az üzlet bejáratánál lévő asztal előtt és úgy tett, mintha az akciós pulóvereket nézegetné, de közben a próbafülkék bejáratára fókuszált. A férfi ott járkált a fülkék környékén, de a két nő még nem jelent meg. Inge tovább nézegette a pulóvereket, amikor odalépett hozzá egy eladó.

– Segíthetek? – kérdezte udvariasan. Inge ránézett és csak megrázta a fejét. A nő odébbállt. A férfi még mindig a próbafülkék mellett állt egy állvány előtt, amelyen színes selyemsálak lógtak. Inge nézte, ahogy ápolt ujjait végigfuttatja a sálakon, majd kiválaszt egy igazán ízléses, elegáns darabot és a kasszához lép vele.

– Ha még azt a sálat is megkapja az a nő, én felrobbanok! – dühöngött magában Inge.

A férfi közben megvette a sálat és tovább várt a fülkék előtt. Egyszer csak két kissé molett nő lépett ki a próbafülkékhez vezető ajtón. Az egyiknek természetes hosszú rézvörös haja volt és kék szeme, de ennek ellenére nem volt egy klasszikus szépség. A másiknak vidám barna szemei voltak, rövid szőke haját kissé összeborzolva hordta és úgy tűnt, hogy széles mosolya soha sem hagyja cserben. Ahogy kiléptek a boltból a férfi odalépett hozzájuk, átkarolta a vörös hajú nőt, gyengéden megcsókolta és odaadta neki a sálat. Inge gyomra most összeszorult és a torkát sírás fojtogatta. A szemei megteltek könnyel, amit igyekezett minél gyorsabban letörölni, hogy senki se vegye észre a felindultságát. Egyszerűen nem értette az életet. Itt volt ő, tökéletes alakkal, csinosan, jó állással, okosan és mégsem talált magához való párt. Itt volt ez a vöröshajú molett nő, aki nem volt igazán szép, de akibe mégis beleszeretett egy olyan férfi, akire ő mindig is vágyott. Mi a fene van a világgal? Inge búsan ment a parkoló felé és amikor a kocsihoz ért bosszúsan dobta be a csomag narancsot, amit a parkoló felé menet vett, az anyósülésre. A kocsiban megint elkezdtek folyni a könnyei. Egyedül volt, utálta az életét, amit évek alatt olyan biztonságosra tökéletesített. Úgy érezte, mintha egy üvegkalitkába zárva ülne és nézné az életet. A többiek életét. A szerelmeket, a gyerekeket, a zajos otthonokat, a barátokkal való kávézásokat, a születésnapi ünnepségeket, a romantikus nyári vakációkat, amiket ő sosem élt meg. Annyit dolgozott azon, hogy tökéletes legyen az alakja, a munkája, az otthona, az élete, hogy tökéletesen tökéletlen lett. Egy megmerevedett díszlet, amin belül szellemként keringett a lelke és szabadulásért könyörgött. Évek-évek óta. Ahogy sírt rájött, hogy eddig minden, de minden energiáját, pénzét, erőforrását Ebenezer Scrooge módjára a saját életének tökéletesítésére, a saját biztonságának megteremtésére szánta. Senkinek sem adott sem kedvességet, sem elismerést, még egy mosolyt sem anélkül, hogy pontosan kiszámított viszonzást ne várt volna. Azt remélte, ha mindenben tökéletes lesz, akkor szeretni fogják, vagy legalább egy valaki szereti majd. Úgy, ahogy azt a vöröshajú nőt. Rájött végre, hogy mindezzel csak azt érte el, hogy egyedül maradt a tökéletesnek látszó, üres, hideg és reménytelen életével. Inge másnap munkába menet vett egy nagy adag zöldfűszeres pogácsát, amivel megkínálta az összes olyan kollégát, akinek volt még mersze belépni pénzügyi oroszlánbarlangjába és kérdezni tőle valamit.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe és A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod!