A veranda

Julie egyedül ült a csinos, dél-francia ház a verandáján. Utoljára 1987 nyarán volt itt. Azelőtt minden egyes nyár, minden egyes napját a nagyszüleinél töltötte. Az apja hétvégenként látogatta meg, egészen szeptemberig, amikor elkezdődött az iskola és visszamentek Nantes-ba. Julie először két évesen töltötte a nyarat az apai nagyszüleinél, akkor és még hat évig az édesanyja is mindig vele ment. Még emlékezett, ahogy esténként kint ültek a verandán, málnaszörpöt iszogattak és az anyja mesélt neki a környékbeli állatok életéről, ő pedig szorosan hozzábújt. Szerette az illatát, biztonságot jelentette neki. Sonja, aki második generációs orosz bevándorló volt Franciaországban imádta Juliet. Sokáig próbálkoztak a férjével, amire végre teherbe tudott esni és élete legboldogabb napja volt, amikor a kezébe vehette újszülött kislányát. Mindent megadott neki, amit csak tudott, sose bízta senkire Juliet, mindig ott volt valahol a közelben, hátha szükség van rá. Akkor is, amikor a három éves Julie egyedül akarta felfedezni a félelmetes és hatalmas kertet ott Dél-Franciaországban. Sonja a verandán ült és úgy tett, mintha teljesen belemélyedne a könyvébe, de valójában a kislány bukdácsolását figyelte és hálás volt Lautrecnek, az apósáék  francia buldogjának, hogy elkísérte a gyermekét. Julie emlékezett milyen sokszor visszanézett az édesanyjára. Amikor elkezdett hisztizni, hogy egyedül akar menni, nem gondolta át, hogy milyen hatalmas a kert, hogy a fiatal magnóliafa milyen félelmetes, hiszen bármilyen furcsa lény könnyen elbújhatott mögötte, hogy megijessze. Ahogy távolodott a verandától, úgy lett egyre bizonytalanabb. Sonja látta, ahogy Julie inkább keresztben járkál a kertben, ahelyett, hogy messzebbre elmerészkedne. Érezte a kislány küszködését a félelmével és a büszkeségével. Sonja  felvette a naptejet az asztalról és megtette azt a negyven lépést a kislányig, ami elválasztotta őket. Julie arcán azonnal fellángolt a büszkesége, ahogy meglátta az anyját közeledni, de Sonja már messziről mondta neki, hogy csak be akarja kenni, hogy le ne égjen a hófehér bőre, amelyet az édesanyjától örökölt. A kislány kissé duzzogva hagyta, hogy az édesanyja bekenje az arcát, de valójában nagyon jólesett neki, hogy odament, mert úgy érezte, újra biztonságban van a félelmetes magnóliafa tövében is. Amikor Sonja végzett, annyit mondott Julienak, hogy nagyon fontos, hogy ne száradjon ki, ezért ha egy kicsit is szomjas, akkor menjen vissza a verandára, ott van málnaszörp. Azután visszaült a helyére és újra visszatért a könyvéhez. 

Julie még téblábolt három percet, felvett egy gömbölyded követ és visszament Lautreckel az édesanyjához azzal, hogy szomjas. Megmutatta neki a begyűjtött követ, amelyet Sonja alaposan megvizsgált és megígérte, hogy másnap majd festenek rá egy kisrókát. Sonja tehetséges festő volt, bár sosem tanult festeni. Kislány korában az édesanyja szerette volna, ha művészeti egyetemre megy, de végül férjhez ment inkább, hogy meneküljön agresszív apja elől. Az első házassága nem sikerült igazán jól, pár év után elváltak. Azután találkozott Émilelel, Julie apjával. Mindketten úgy érezték, hogy egymásnak teremtették őket, gyorsan összeházasodtak és boldogan éltek, leszámítva azt, hogy Sonjának nem sikerült teherbe esnie. Már több, mint tizenkét éve voltak házasok, amikor rászánták magukat a beültetésre és megszületett Julie. Az életük onnantól teljes volt. Juliet mindkét szülője imádta. Mivel már jóval túl voltak a harmincon, amikor megszületett, a kislány sokkal higgadtabb és bölcsebb szülőket kapott, mint azok a gyerekek, akiket huszonéves szülők neveltek. Ahogy megszületett az unokájuk, Émile szülei végre elfogadták Sonját is és ezután a család sok időt töltött a csinos dél-franciaországi birtokon. Sonja és Émile anyja Charlotte jól kijöttek egymással, de a nő Émile apjából mindig érezte a hűvös távolságtartást.

A boldogság Julie nyolc éves koráig tarott, mert Sonja beteg lett és nem sokkal a diagnózis után ágynak esett. Másfél küzdelmes év után a nő meghalt. Juliet annyira megviselte az édesanyja halála, hogy abbahagyta a rajzolást és nagyon halgatag gyerek lett belőle. Az apja mindent megpróbált, hogy segítsen neki, de az űr, amit Sonja maga után hagyott hatalmas, bénító lyukat ütött a kislány lelkébe. Az életük látszólag ment tovább ugyanúgy mint előtte. Julie iskolába járt, Émile dolgozott. A kislányra napközben Sonja édesanyja vigyázott, aki a tragédia hatására közelebb akart lenni a unokájához, így beköltözött hozzájuk a földszinti vendégszobába. Émile hálás volt az anyósának, hiszen nélküle nem tudta volna megoldani Julie felüegyeletét, amíg haza nem ért a munkából. Szerencsére jól kijöttek egymással, a nagymama fájdalmát pedig enyhítette, hogy minden nap láthatta az unokáját. A nyarakat Julie továbbra is Émile szüleinél töltötte, de valahogy minden megváltozott. Émile ugyan ugyanúgy minden hétvégén leutazott hozzá, de a kislány már egyáltalán nem élvezte azokat a dolgokat, amiket korábban olyan varázslatosnak talált. Még hallgatagabb és szomorúbb lett, mint amikor Nantesban volt. Az édesapja azt hitte, hogy a nyári vakációk túlzottan sok emléket kavarnak fel benne Sonjáról, ezért két nyár után úgy döntött, inkább csak meglátogatják majd a dél-franciaországi nagyszülőket, de nem hagyja ott a kislányát náluk. Úgy tűnt, hogy igaza volt. Amikor Julie megtudta, hogy abban az évben nem a nagyszüleinél tölti majd a nyarat, mintha fellélegzett volna. A kislánynak jobb lett a kedve és valamivel többet kezdett beszélni is. A rajzoláshoz azonban továbbra sem tért vissza. 

Julie visszatért a jelenbe és körülnézett a teáscsészéjével a kezében. Stílusosabb lett volna málnaszörpöt innia, de az már régen nem volt a nagyanyja konyhájában. Tulajdonképpen az egész  ház üres volt már vagy tíz éve. Miután a nagyapja meghalt, a nagyanyja beköltözött egy nyugdíjasotthonba, mert nem tudta fentartani a hatalmas kertet és félt az erdő szélén egyedül. Azóta az édesapja fizetett a szomszédnak, hogy időnként lenyírja a füvet és amennyire lehet, kordában tartsa a bokrokat is. A magnóliafa hatalmasra nőtt, amióta utoljára látta.   

Julie felsóhajtott. Nem akarta ide betenni a lábát már évtizedek óta. Túl sok fájdalmas emléket idézett fel a ház és a kert. Pedig az édesanyjához fűződő meleg és biztonságos érzések is ide kapcsolódtak. Vele élmény volt felfedezni a világot az apró, bizonytalan lábain. Jól emlékezett még, hogyan könnyítette meg az anyja, hogy visszavonulhasson a túlzottan ambíciózus felfedezőútjáról anélkül, hogy sérült volna a büszkesége. Elmosolyodott. 

Most már ő jött ide az apja helyett, aki már nem vállalkozott ilyen hosszú útra. Az elmúlt tizenöt évben kétszer volt itt, amikor meglátogatta a nagyanyját. Aztán a legutolsó látogatásakor nagyon összevesztek. Annyira, hogy az idős nő úgy halt meg, hogy akkor már négy éve nem beszéltek. Juliet szörnyen bántotta, hogy ennyire eltávolodtak egymástól, pedig egész gyerekkorában nagyon jó volt a viszonyuk. A nagymamája nem is értette az okát annak, hogy az unokája már nem akarta náluk tölteni a nyarakat és hogy már szinte nem is látták, csak évente egyszer, karácsony tájékán. 

Amikor Julie már évek óta Bordeaux-ban élt művészeti konzultánsként az egyik neves galériában, sokkal könnyebben meglátogathatta volna őket, de nem tette. A nagyapjával kifejezetten feszült lett a viszonyuk. Mintha a kislányból, aki olyan szeretettel fordult a nagyszülei felé egy önző, a családot semmibe vevő felnőtt nő lett volna. A nagyapja sokszor korholta a feleségének az önző unokát, aki csak a saját életével foglalkozott és sosem szakított időt a családjára. Julie nagyanyja időnként közvetítette a kritikáit, amitől a nőben mindig felment a pumpa. A legszívesebben lecsapta volna a telefont ilyenkor, de nem tette. Szerette a nagyanyját és nem akarta megbántani. Csendben végig hallgatta a mondandóját, azután témát váltott és igyelkezett valami könnyedebb történetet elmesélni. 

A másik nagymamája addig volt életben, amíg Julie fel nem nőtt. Amikor a lány tizenhét éves volt egy hirtelen agyvérzés elvitte. A fiatal lány már akkor is tudta, hogy a nagymamája szíve évek óta a meghalt szeretteihez húzták volna, de életben maradt amíg Julienak nagy szüksége volt rá. Tizenhét évesen egyedül maradt az apjával, aki az anyja nélkül már sosem mosolygott. Tisztességesen felnevelte a lányát, összegyűjtött pénzt, hogy egyetemre mehessen és amikor Julie elköltözött otthonról, még jobban belevetette magát a munkába. Sosem nősült újra. Mindig azt mondta, az ő másik fele Sonja volt. Az embernek harmadik fele nincs. Miután Julie Bordeauxba költözött, minden hónapban egyszer meglátogatta és vele töltött egy hétvégét. 2009-ben aztán leesett a lábáról, amikor a tetőt próbálta megjavítani. Szilánkosra törte a jobb lábát, amivel azután évekig küszködött, amíg végül az orvosok úgy döntöttek, hogy amputálni kell a gyógyulni nem akaró csontokat. Így az apja lábát levágták térd alatt, Julie pedig odaköltöztette magához. Arról, hogy dolgozzon már szó sem lehetett, hiszen fizikai munkára alkalmatlan volt. Mikor egy év múlva sikerült eladni a házat, ahol született, vettek az apjának egy kis lakást a szomszéd házban. A férfi szerencsére beletörődött a helyzetébe és elkezdett kis faszobrokat faragni. Bár Julie folyton aggódott, hogy megvágja magát, szerencsére ügyesen kezelte a vésőt és a kalapácsot és Julie még szakmai szemmel is azt gondolta, hogy a szobrai figyelmet érdemelnek. A nagyapja akkor már három éve halott volt, a nagyanyja pedig beköltözött a városba a nyugdíjasotthonba. Julie igyekezett gyakran elvinni az apját hozzá, de a hétvégi kiállítás megnyitók sokszor bekavartak a programjába. A munka, az apja, a nagyanyja annyira lefoglalták, hogy nem is volt energiája keresni maga mellé valakit, pedig már harmincnyolc éves volt. Csendben mentek el mellette az évek, hallgatta a legjobb – szintén szingli – barátnője sirámait a megbízhatatlan, elköteleződésre képtelen pasikról, ő pedig még odáig sem jutott, hogy egyáltalán találkozzon eggyel. 

Ahogy ott ült a szürkületben, hallgatta a tücskök ciripelését és mélabúsan igyekezett felidézni, hogy mikor csókolózott utoljára. Akárhogy is próbálkozott, nem tudta eldönteni, hogy az egyrandis Robert vagy a három randis Julio volt-e előbb. Végülis mindegy is, hiszen mindkét “kapcsolatnak” már vagy négy éve. Julie képtelen volt közel engedni magához a férfiakat. Rosszul volt az érintésüktől, nem bírta, ahogy a fülénél érezte a lehelletüket. Pont úgy, mint annak idején a nagyapjáét. Hányingere lett. Fogalma sem volt, hogy hány órát töltött már pszichológusok kanapéján, azért, hogy végre túltegye magát a molesztáláson. Órákat sírt, dühöngött, toporzékolt, megtett mindent, amit csak önsegítő könyvek javasoltak neki, de még mindig nem bírta elviselni a férfiakat. Lassan beletörődött, hogy egyedül fogja leélni az életét. Sosem tudta elmondani senkinek, hogy mi történt vele, azon a két nyáron, amit az anyja nélkül a nagyszüleinél töltött. Hogyan is tehette volna? A nagyanyja rajongásig szerette az ő csodálatos férjét, az apja felnézett a nagyapjára. Hogyan robbanthatta volna fel az atombombát a családi nappali kellős közepén? Hiszen abba a nagyanyja belepusztult volna és valószínűleg az apja is. Így hát hallgatott ennyi éven át. Csendben. Elviselte a nagyapja szemrehányásait, amiért nem látogatta őket, de őszintén szólva felfordult a gyomra, ha meglátta az öregembert és eljátszotta az apjának, hogy az anyja emléke miatt nem akar náluk nyaralni. Emlékezett a megkönnyebbülésre, amikor megtudta, hogy többet nem kell egyedül maradnia a nagyapjával. Ujjongott örömében!

Most itt ült a ház verandáján, mint régen. Annyi szép és olyan sok rossz emlék suttogása között. Egyedül. Megint elkezdett esni az eső. Már napok óta órákat esett. El kellett döntenie, hogy mi legyen a házzal. Eladja-e vagy megtartsa. Az apja a kezdődő demencia miatt, már nem igazán tudott segíteni neki a döntésben. Fogalma sem volt mitévő legyen. Ha a kicsit távolabb lévő magnóliafara nézett, az anyját látta, ahogy odamegy hozzá a naptejjel és a szívét megmelengette a szeretet. Ha benézett a nappaliba, akkor a nagyapja nyirkos érintése jutott eszébe és fulldokolni kezdett a köhögéstől. Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas hullámvasúton száguldana, hol fent, biztonságban, boldogságban, hol lent a fájdalmak, traumák sötét, fullasztó alagútjában. 

Egészen besötétedett. Julie még mindig a verandán üldögélt, kezében a kihűlt teájával. Bambult bele az éjszakába és nem gondolkodott semmin. A nagyanyja szomszédja három napja felhívta, hogy meg akarja venni a farmot. Julie először megdöbbent, azután időt kért. Amint meghallotta miről van szó érzések tömege buggyant fel a gyomrából, a fejében pedig ezer gondolat cikázott. 

Add el! Legalább megszabadulsz attól a helytől és a szörnyetegtől!

El ne add! Hiszen a legboldogabb időket ott töltötted édesanyáddal a magnóliafa alatt!

Add el! Hátha ez végre segít túllépned azon, ami történt!

Ne add el! Az csak menekülés lenne és sehová sem vezet!

Add el! Túl sok a gond vele és felesleges!

Ne add el! Hiszen lehetne egy békés menedék, ahová hétvégenként elmehetsz!

És ez így ment azóta is. Abban reménykedett, ha idejön, akkor tudni fogja mitévő legyen, de még mindig fogalma sem volt. Egy biztos, nem fog a házban aludni. Foglalt szobát a közeli falu moteljében. Tulajdonképpen csak a verandát szerette a házból. Az anyjával mindig kint a kertben, a mezőkön vagy a verandán töltötték a napokat. A házba csak újabb pohár málnaszörpért ugrottak be. 

Éjfél felé Julie bezárta a házat és elment a motelbe aludni. Másnap nagy banzáj, kirakodóvásár és majális volt a falu farmmal szemközti végén, a dombok mögött. Julie belevetette magát a tömegbe és élvezte a nyüzsgést. Egészen késő délutánig maradt. Vett magának két üveg kézműves pálinkát, amit egy magyar család főzött, akik három éve költöztek a faluba és kétféle kézműves sajtot. Gondolta, hogy visz az apjának egy kis különlegességet. Elgyalogolt a farmig és leült a verandára. Kinyitotta az egyik palackot és töltött magának az erős italból. A pálinka végig égette a torkát és felmelegítette a gyomrát. Már három pohárral megivott, amikor egyszercsak kipattant a fejéből egy mondat:

“Képtelen vagyok eladni ezt a helyet, annyira szeretem, de nem tudok ebben a házban meglenni, mert annyira gyűlölöm.” 

Julie felállt, bement a nappali közepére és ránézett a nagyapja fotójára és a többi családi fotóra, amiket a nagyanyja kint hagyott az egyik letakart komódon. A nagyanyjának ezer keretezett képe volt a családról, a nyugdíjasotthonban is tele volt velük a szobája. Meglátta azt is, amit még az apja csinált róla, ahogy a nagyapja ölében ült. Kitört belőle a kiabálás.

– Egy undorító szörnyeteg voltál! Gyűlöllek! Gyűlöllek! Nem lett volna szabad ezt tenned!! – Azután a többi kép felé fordult és kikiabálta magából mi történt vele. 

Amikor lecsillapodott, fogta a másik pálinkás üveget, kinyitotta, beledugott egy konyharuhát és meggyújtotta. A kezében végre ott lobogott az atombomba gyújtózsinórja és ő teljes erejéből a komódhoz vágta, amin a képek álltak. Nézte, ahogy fellobbannak a lángok, megperzselik az öreg bútort, a képeket és elnyelik a függönyt. Megnyugodott. Kinyitotta az ajtót és kilépett a lángoló házból. Szerencsére az elmúlt napokban sokat esett az eső, a talaj és a növényzet is nagyon nedves volt, a tűz ezért nem terjedt túl a házon. Mire a túzoltók kiértek, a ház és a nyári konyha is a tűz martaléka lett. Julie élvezettel nézte a lángokat. Az éjszaka ráment az oltásra, ellene pedig vizsgálat indult, de ügyvéd barátnőjétől megtudta, hogy nagy problémája nem lesz a dologból. 

Évek óta először pihentetően aludt. Amikor másnap kora délután odaért a házhoz, csak három falmaradvány meredezett az ég felé. A tető eltűnt, a gerendák elégtek, a teljes berendezés odalett. Julie hihetetlen megkönnyebbülést érzett. Hátrafordult és meglátta, hogy a magnóliafa sértetlenül áll, ahogy mindig is állt, amióta csak az eszét tudta. Elővette a telefonját és tárcsázta az apja volt főnökét, akinek építési vállalkozása volt. 

– Szia Julie! Minden rendben? Émile jól van? 

– Szia Dominique! Igen, köszönöm. Csak azért kereslek, mert szeretnék építeni egy apró házat egy gyönyörű kertbe, a magnóliafa árnyékába. Vállaljátok?

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.