Várakozás

Emma türelmesen várt az orvosi rendelő előterében. Szerencsére nem voltak sokan. Rajta kívül két kismama ült még ott újságot lapozgatva. Ő is elhozta a könyvét, Zola Nanáját, de nem volt kedve elővenni. Jólesett csak ülni és bambulni maga elé. Az egyik kismamát behívták. Nehézkesen kerekedett fel a szűk székből, már nagyon nagy volt a hasa. Emmán még alig látszott valami. Három hónapos terhesen, amúgy is kicsit duci testalkata elrejtette, hogy babát vár. Egy fél óra is eltelt, mire a kismama kijött a szobából és a következőt szólították. A másik kismama bement, a nagyhasú nő pedig felvette a kabátját, amit már nem tudott begombolni a hasa miatt, majd elköszönt és kilépett. Emma egyedül maradt. 

– Már megint – gondolta kissé keserűen. 

Amióta kiderült, hogy terhes Joe nemigen nézett feléje. Az első pár napban azt hitte, hogy megijedt és majd magához tér, de amikor eltelt két hét és a férfi még mindig csak a kifogásokat sorolta, hogy miért nem találkozhatnak, akkor már sejtette, hogy egyedül lesz a terhességgel és a babával.  Az abortusz gondolata fel sem merült benne, hiszen már harminchat éves volt és egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz még lehetősége babát vállalni. Eldöntötte, hogy ha kell, egyedül neveli fel a gyereket. 

Csendben üldögélt a váróban, amikor belépett egy pár. Szemmel láthatóan nagyon izgatottak voltak. A férfi nem volt túlzottan jól öltözött, a haja kissé megnőtt már, ráfért volna egy vágás, a bársonyzakója kinyúlt és megviselt volt. Ez főleg a zsebeknél látszott, ahol a telefonját és a tárcáját hordta. A nő harminc körüli, szőkére festett hajú, nem túl vonzó, de nagyon mosolygós teremtés volt. Amikor beléptek az ajtón illedelmesen köszöntek, majd egymásba merülve folytatták a társalgást. Emma kivette a szavaikból, hogy nem biztosak még benne, hogy a nő terhes-e.  Most jöttek az első vizsgálatra és hogy a férfi kislányt szeretne.

Elszomorodott egy kicsit. Ő is szerette volna valahogy így megélni a terhességét, de a dolgok másképp alakultak. Végül is nem hibáztathatta igazán Joet, hiszen mindössze fél éve ismerték egymást és még odáig sem jutottak el, hogy összeköltözzenek. Emmának fogalma sem volt, hogy hogyan lett terhes, mert emlékei szerint mindig védekeztek, de mégis megtörtént a dolog. Joe határozott ember volt, nagyon szigorú elvekkel és részletesen kidolgozott elképzelésekkel a jövőjére nézve. Ugyan sohasem beszéltek még arról, hogy hogyan képzeli el a kettejük jövőjét, Emma azért remélte, hogy ő nem csak egy futó viszony lesz a férfi életében. Ma már nem volt ebben olyan biztos.

Egy hete nem beszélt Joeval, aki amióta megtudta, hogy terhes minden héten menetrendszerűen felhívta és megkérdezte hogy van, de a találkozásra már nem volt ideje. Emma az első néhány alkalommal próbálta rávenni, hogy legalább egy kávézóban fussanak össze, hiszen úgy érezte ezer dolgot meg kellene beszélniük, de a férfi valami átlátszó kifogásra hivatkozva elhárította a dolgot és minden alkalommal megígérte, hogy segíteni fog Emmának felnevelni a gyereket, ha nem akarja elvetetni. 

Amikor itt járt a gondolataiban, nyílt az orvosi szoba ajtaja és kijött a másik kismama. Emmát hívták. Az orvos megnyugtatta, hogy a babával minden rendben van, mivel Emma nem volt beszédes kedvében, ezért negyed óra múlva már kint sétált a borongós májusi ég alatt. 

Erre a napra szabadságot vett ki. Péntek volt és jött a hétvége. Úgy gondolta, megnyújtja egy kicsit. Ráfért a pihenés, már tavaly nyár óta nem volt szabadságon, még a karácsonyt is jóformán bent töltötte az irodában. Ráérősen sétálgatott, nézegette a kirakatokat, amikor meglátott egy kismamaruhákat áruló boltot. Belépett az ajtón.

– Jó napot! – köszöntötte a fiatal eladólány. 

– Jó napot! – válaszolt Emma.

– Szóljon, ha tudok valamiben segíteni! – mondta a lány és visszafordult a babaruhákkal teli polchoz, amelyet akkor rendezgetett, amikor Emma belépett. Emma bólintott, bár a lány ezt már nem látta és odament a nyári ruhákhoz. 

Nézegette a csinos pasztellszínű ruhákat, megtetszett neki egy bő, apró, sárga és rózsaszín virágokkal díszített darab, amelynek a derekát egy sárga övvel lehetett méretre összefogni. Elvonult vele a próbafülkébe és felvette. A tükörben nézegette magát és próbálta elképzelni milyen lesz, amikor a hasa mérete megegyezik majd egy hatalmas halloween tökével. Kitartotta a ruha elejét, hogy lássa hogy néz majd ki, amikor augusztusban már látszani fog a hasa. Nehezen tudta elképzelni a dolgot, de a ruha még ilyen formátlanul is tetszett neki, ezért elhatározta, hogy megveszi. Visszavette a farmer, póló, széldzseki összeállítást, amiben volt és kilépett a próbafülkéből. 

Az jutott eszébe, hogy majd csak eltelik valahogy az idő addig, amíg megszületik a baba. Akkor Joe egész biztosan beleszeret majd a picibe és talán végre abbahagyja ezt az ostoba menekülést. Addig meglesz egyedül. 

Pár perc múlva már kint is volt az utcán. Végre kisütött a nap és levehette a széldzsekit is. Besétált a városközpontba és leült a kedvenc kávézója teraszára. Rendelt magának egy teát és egy glutén és mindenmentes süteményt, hogy ne érhesse szó a ház elejét. Szerette az édességet és nem volt kedve lemondani róla, de kompromisszumokra hajlandó volt. 

Jó háromnegyed órát gyíkult a napon, aztán újra útnak indult. Elgyalogolt a főtérre és onnan pedig a kis macskaköves utcákon sétált még egy darabig gondosan elkerülve a viccesen kicsi pisilő kisfiú szobrot, amelynek a környéke tele volt nyomakodó turistákkal. Szerette Brüsszelt. Hat éve élt már itt, egy kis, családi sőrfőzdénél és bárnál volt marketinges. Joeval is így találkozott. A férfinak mezőgazdasági vállalkozása volt és ő szállított alapanyagot a családi vállalkozás által főzött különleges sörökhöz. Már másfél éve ismerték egymást, amikor a férfi randevúra hívta. Emma először nem egyezett bele a dologba, mert túl merevnek és idősnek találta a férfit, de végül beadta a derekát. Joe valóban merev volt, de ugyanakkor megnyugtató is. Ritkán sütött el vicceket, de amikor igen, Emma nem tudta megállni, hogy ne törjön ki hangos nevetésben. Joe élvezte a nála nyolc évvel fiatalabb nő energiáját és lazaságát, bár sosem tudtak igazán közös nevezőre jutni az életüket illetően. Emma laza volt és szerette a spontaneitást, Joe pedig legalább egy hétre előre mindent megtervezett. Amikor egyszer elutaztak a hétvégére, Joe nem volt képes lazítani, a szaunában öt perc után unatkozni kezdett, reggel pedig korán kelt, hogy elmenjen futni. Emma lustálkodni és olvasni szeretett volna, ehelyett Joe szoros időbeosztás szerint múzeumokba, városnéző túrákra és botanikus kertekbe cibálta. Amikor végre hazaért, úgy érezte, hogy három napig aludna a pihentetőnek szánt hétvége után. 

Hirtelen egy biciklis ütötte meg a jobb könyökét, ahogy elsuhant mellette és ez visszahozta Emmát a jelenbe. Dühösen nézett a fiú után, aki annyit sem mondott, hogy elnézést. 

Emma megint Joera gondolt és úgy döntött megpróbálja felhívni, hiszen már egy hete nem beszéltek. Tárcsázott.

– Joe McConelly – szólt bele a telefonba megszokásból a férfi. Emma tudta, hogy nem nézett a kijelzőre, mielőtt felvette a telefont.

– Szia, Emma vagyok. Csak gondoltam felhívlak, mert régen beszéltünk. 

– Szia. Most nem éppen a legjobb, nem nagyon tudok beszélni. Mi lenne, ha visszahívnálak késő délután? – a férfi zavartnak tűnt. 

– Rendben. Csörögj rám, ha tudunk beszélni! Voltam ma orvosnál.

– Ok, hívlak majd – azzal a férfi letette a telefont. 

Emma lezárta a billentyűzetet és a sarkon állva nézett a telefon fekete kijelzőjére. Egyszerűen nem tudta mire vélni a férfi viselkedését. Azt már megértette, hogy nem akar vele együtt élni vagy összeházasodni és ezen a baba sem változtatott, de azért meg kellene beszélniük hogyan tovább. 

Elkeseredésében felhívta az édesanyját. 

– Szia anya!

– Szia! Hogy vagy? – hallotta az anyja megnyugtató hangját a telefonban.

– Voltam ma orvosnál. 

– Tényleg? Miért nem szóltál! Elmentem volna veled! Olyan kíváncsi vagyok az unokámra! 

– Ne haragudj! Nem is jutott eszembe. Legközelebb szólok majd, megígérem.

– Remélem is! És hogy vagy? Mit mondott az orvos? 

– Megvagyok. Minnden rendben. A baba a korának megfelelően fejlődik. 

– Nagyon izgalmas. – az anyja boldogan fogadta a hírt, hogy unokája lesz. Mivel Emma volt az egyetlen lánya, ő volt az egyetlen esélye is arra, hogy nagymama legyen. Ahogy elnézte Emma szerelmi életét az elmúlt tíz évben, nem nagyon tűnt esélyesnek a dolgot. A lány folyton valami használhatatlan férfit fogott ki. Volt videojáték függő, volt reménybeli művész, aki azóta sem futott be, meg munkamániás. Egyszóval egyikük sem volt férjnek való férfi. Joet még nem ismerte, de azt látta, hogy a lánya mellette sem igazán boldog. Amióta együtt voltak Emma valahogy merevebb lett és kevésbé mosolygós. 

– Mi van Joeval? – kérdezte. 

– Mi lenne? – kérdezett vissza Emma, mintha nem tudná mire kíváncsi az anyja. 

– Örül a babának? 

– Nem tudom. Meglepte a dolog és még nem dolgozta fel. 

– Három hónapos terhes vagy, nem? 

– De. De tudod milyen. Merev, nehezen alkalmazkodik a váratlan dolgokhoz. 

Az anyja fújt egyet. 

– Három hónapnak csak elégnek kellene lennie ehhez, még ha extramerev is. – Emma dühöt érzett a hangjában.

Majdnem elsírta magát. Joet védeni az anyja előtt, hazudni és megpróbálni elmagyarázni, amit ő maga sem értett, nagyon megalázó volt. 

– Mennem kell anya, majd hívlak – zárta le a beszélgetést Emma. 

– Rendben, szia! – válaszolta az anyja és letette a telefont. 

Emma majdnem elsírta magát. Olyan érzése volt, mintha egész életében csak várakozott volna valamire. Valamire, amire hihetetlenül nagy szüksége lett volna, de sosem kapta meg. Fogalma sem volt mi az. Minden alkalommal, amikor elkezdte ezt az érzést követni sűrű ködbe került és nem tudta elcsípni azt a valamit, amit annyira szeretett volna megkapni. Pont, mint Scarlett az Elfújta a szélben, amikor a ködben keres valamit. Dühös lett. A legszívesebben felhívta volna Joet és elküldte volna melegebb égtájakra. 

Sétált még egy órát, azután hazament. A lakása Brüsszel belvárosában volt, egy csinos régi házban. A lakás kicsi volt, de nagyon otthonos. Emma jól keresett, de nem akart magas lakbért fizetni, ezért inkább a pici lakást választotta, így félre tudott tenni egy komoly összeget az évek alatt. Ez most nagyon is jól jött, hiszen amíg a baba kicsi, addig nem fog tudni teljes munkaidőben dolgozni, ráadásul valószínűleg egy nagyobb lakást is kell keresnie, hogy elférjenek. Ezügyben még nem döntött, egyrészt azért, mert nagyon szerette az otthonát, másrészt azért, mert nem érzett magában elég erőt egy költözéshez. Kifacsart magának három narancsot és leült a kicsi, kétszemélyes kanapéra. Körülnézett és tervezgetni kezdett, hogy hogyan alakítja át a hálószobáját, hogy beférjen a gyerekágy is. Egy fél óra után úgy döntött elférnek majd itt. Megoldja. Ha majd a baba nagyobb lesz, akkor fognak csak költözni. Kevés barátja volt, Brüsszelben mindenki addig volt jóban a másikkal, amíg együtt lehetett a kocsmákat járni. Amikor komolyabbra fordult volna a barátság, az emberek valahogy eltűntek. Igazi barátságba csak egy lánnyal került az évek alatt, de mivel ő az EU-hoz volt delegáva, négy év után hazament. Emma azóta nem tudott komolyabb barátságot kialakítani. Voltak kollégái, akikkel jóban volt, néhány jó ismerőse, akikkel kirándulni mentek, de olyan igazán jó barátot nem talált azóta. 

Ránézett az órára, este hét volt. Joe nem hívta vissza. Tárcsázta a férfi számát, de nem vette fel a telefont, csak az üzenetrögzítője kapcsolt be. Emma felsóhajtott, egy darabig nézte a dohányzóasztalon pislákoló gyertyát és elkezdtek folyni a könnyei. Megértette, hogy egyedül kell ezt az egészet végigcsinálnia. Joet nem érdekelte sem ő, sem a gyerekük. Nem így képzelte el az életét, amikor tizenéves volt. Az akkori álmai szerint, mostanra már szép karrierje, csinos háza, kedves férje és két gyermeke lett volna. Csak várta, várta, hogy végre megtörténjen, amit szeretett volna. A valóság, azonban egyáltalán nem akart a terveinek megfelelően alakulni. Mintha valami gonosz kis manó állandóan eltérítette volna az életét a kijelölt vágányról. Azt sem tudta hol tért le, melyik döntése volt az, amelyik elindította a lavinát, ami ide vezetett. Ő pedig csak várt, várt türelmesen arra, hogy boldog legyen, hogy végre eljöjjön az, amit szeretett volna. Hány és hány fiút, férfit ruházott fel olyan tulajdonságokkal, olyan értékekkel, amelyeknek a birtoklása távolabb már nem is állhatott volna tőlük, de amelyekre azt gondolta akkora szüksége van. Azután pedig várta, várta, hogy ennek megfelelően viselkedjenek, amíg be nem telt a pohár és vagy ő vagy a másik véget nem vetett a kapcsolatnak. Hányszor képzelte már el, hogy ezzel vagy azzal az emberrel fog családot alapítani, lesz békés otthonuk, szép családjuk. Minden alkalommal csak várt, várt, hogy megtörténjen a csoda. Most azt várja, hogy Joe felhívja. Hogy ráébredjen, csodálatos, hogy gyermekük lesz és végre elkezdhessék a közös életet. Gúnyosan felnevetett a könnyei között. Rájött, hogy ideje szembenézni a valósággal: egyedülálló, dolgozó anya lesz, egy apró lakásban Brüsszel közepén. 

Sírt még egy kicsit, azután elment lefeküdni. 

Aznap az apjával álmodott. Az apjával, aki mindig csinált neki bolognai spagettit, mert az volt a kedvence és aki, amikor ő négyéves volt, egyszercsak kisétált az életükből. Azt sem tudták hová ment. Egyik nap, mire hazaértek az anyjával az óvodából az apjának csak a hűlt helyét találták. Mindent elvitt. Az öltönyeit, a cipőit, a papírjait, még a közös képeiket is, amelyeken rajta volt. Emmának nem maradt tőle semmije. A döbbenet egy teljes hétig tartott. Az anyja, mint egy zombi járt-kelt a lakásban. Próbálta keresni az apját a rokonoknál, barátoknál. Kerestette a rendőrséggel is, de eredményt egyik sem hozott. Azután már nem tudtak mit tenni, csak vártak. Vártak és reménykedtek. Így teltek el hetek, hónapok. Az anyja egy fél év után feladta a reményt és depressziós lett. Évek múlva tudott csak kikeveredni belőle. Emma mindig reménykedett, hogy az apja visszatér. Még most is, ma is. Nem evett bolognait azóta sem. 

Álmában Emma kapkodott a ködben, de nem tudott megragadni semmit. Nem látta mit keres, mire vágyik, amíg egyszercsak el nem kapta egy zakó sarkát. Megragadta és minden erejével húzni kezdte maga felé. Újra kicsi volt, négy éves és alig volt ereje, mégsem adta fel. Ezúttal nem fogja elereszteni. Tépte, cibálta maga felé a zakó sarkát. Megfeszítette az izmait. Könnyezett és kiabált az erőlködéstől, de nem jött ki hang a torkán. Félt, hogy a zakóban lévő ember nem fogja észrevenni és megint eltűnik. Ekkor meglátott egy kezet, ami lassan, gyengéden lefejtette az apró gyerekkezeket a zakó sarkáról. Az apja keze volt. Ezer közül megismerte volna. Egy hangot hallott, az apjáét:

– El kell mennem és nem jöhetek vissza. Sajnálom kislányom. Ne várj tovább!

Emma sírva riadt fel. Megértette végre mi azt, ki az, akire várt. Azóta is. Négy éves kora óta. A szombatot teljes apátiában töltötte. Csak bámult maga elé, enni is csak azért evett, mert a baba jelzett, hogy éhes. A vasárnap is hasonlóan telt, de délutánra valahogy kezdte jobban érezni magát. Furcsa érzés volt, mintha végre megérkezett volna a saját életébe, a saját jelenébe. Körülnézett most először és nem a hiányokat látta, hanem azt, ami van. Eloszlott a köd és ő ott állt és várta a babáját. Ráébredt, hogy biztonságban van. Van otthona, munkája, tartaléka. A cégnél, ahol dolgozik megbecsülik, rugalmasak és már jelezték, hogy várják vissza a szülés után. Rájött, hogy erős és önálló. Rájött, hogy már nem négy éves elkeseredett kislány, hanem felnőtt, talpraesett nő. Visszajött az életkedve, tele lett energiával. Lezuhanyozott, felkapta a kabátját és lement a boltba bevásárolni. Aznap este bolognai spagettit csinált magának és úgy érezte még soha nem evett ilyen finomat.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.