Választás a szülők között – Hogyan várhatjuk el ezt egy kétévestől?

A Jane Austen regénye alapján készült Büszkeség és balítéletben a főszereplő apja, Mr. Bennett, “súlyos” választás elé állítja a lányát. Mindenki, aki ismeri a regényt vagy a filmet tudja, hogy ebben a vicces jelenetben ez megmenti Elisabethet az ostoba Mr. Collinsszal való boldogtalan házasságtól.

A való életben az, ha egy gyereknek választania kell a két szülője között, már korántsem ilyen vicces. Sajnos, sokkal többször állítjuk a gyerekeket ilyen választás elé, minthogy annak tudatában lennénk. Amikor a szülők hatalmi harcainak, egymás iránti indulatainak, válóperének fegyverévé válik a gyerek hűsége, akkor nagyon komoly sérüléseket okozunk. Lehet, hogy ártalmatlannak tűnik a kétévesnek mondott az “Apád önző!, “Az anyád csak aggodalmaskodni tud!” mondat, de nem az. Az ilyen és ehhez hasonló mondatok rejtett üzenete a következő: “A másik szülőd nincsen rendben, én jobb vagyok nála! Állj mellém, ellene!” Vagyis magunk vagy az értékrendünk mellé akarjuk felsorakoztatni a gyereket a csatában, ahelyett, hogy kihagynánk a szülők küzdelméből. A probléma az, hogy a kisgyerek igazságos és legyenek akármilyenek is a szülei, mindkettőjüket egyformán szereti, ezért képtelen választani közöttük és képtelenség is erre kérni. Ez a helyzet ahhoz hasonló, mint amikor megkérdezik, hogy a bal vagy a jobb lábát vágják le valakinek.

Hogyan is választhatna? Mindkettőre szüksége van, ahhoz, hogy járni, futni tudjon, ahogy a gyermeknek is szüksége van mindkét szülőjére ahhoz, hogy egészséges, kiegyensúlyozott felnőtt legyen belőle. 

Két dologgal tisztában kell lennie annak a szülőnek, aki választás elé állítja a gyermekét önmaga és a másik szülő között: 

1. Biztosan sérülést okoz a gyerekének, hiszen a gyermek fele részben az apja, fele részben az anyja. Amelyik szülő elítéli a másikat, az ezzel azt is közvetíti a gyermek felé, hogy benne sem fogadja el azt a részt, amit a másik szülőtől kapott. Ez pedig nagyon fájdalmas egy kisgyerek számára. 
2. Az ítélkező szülő lehet, hogy a felszínen megszerzi a gyerek hűségét, de mivel a gyerek igazságos, mindkét szülőjét egyformán szereti, ezért tudat alatt a másik szülőhöz lesz hűséges. Szélsőséges esetben ez azt jelenti, hogy a gyermek átvitt értelemben vagy egy az egyben “lemásolja” az elítélt szülő életét. Például egy szerencsejáték függő apánál – ha az anya folyton elítélően beszél az apáról a gyerek előtt – akkor a gyerek helyeselni fog neki, esetleg látszólag el is fordul az apjától, azonban később nagy valószínűséggel ő maga is ilyen-olyan függőségtől fog szenvedni vagy folyamatos pénzügyi gondjai lesznek. Így lesz hűséges mégis az apához. Természetesen ez egy kiragadott példa, a psziché sokféle megoldást találhat a rejtett hűség kifejezésére. Az viszont biztos, hogy ilyen gyerekkorral a gyermek felnőttként komoly nehézségekkel fog küzdeni az életben.

Gondolkozzunk, mielőtt úgy próbáljuk meg erősíteni a harctéri pozícióinkat, hogy a gyerekünket is besorozzuk a katonáink közé! Tisztában vagyok vele, hogy a párkapcsolatban előjönnek a legfájdalmasabb sérüléseink, amiket gyermekkorban szedtünk össze, ezért sokszor nagyon erős indulatok dúlnak a nő és a férfi között, de ehhez a gyerekünknek semmi köze nincs! Ezeket a vitákat igyekezzünk tőlük távol tartani. Ahogy egy valódi harctérre sem engednénk be a kétévest, úgy ide se tegyük! Amikor pedig egymásról beszélünk a gyerekkel, tegyük tisztelettel, hiszen akármi is most a helyzet a két felnőtt között, valamikor mégiscsak szerették egymást és összetartoztak annyira, hogy közösen vállaltak egy gyermeket. Tartsuk tiszteletben ezt a múltat és a másikat és azt se feledjük, hogy viselkedésünkön keresztül mi adjuk a gyermeknek a párkapcsolati mintákat is! Akármi is történik a párral, akármilyen összekuszálódott patchwork családban él is, hadd maradjon meg a gyereknek az édesapja és az édesanyja!