Tinédzserkor – amikor a zsákból előbújik a macska

Mire eljön a tinédzserkor, a szülőket már legalább egy éve rendszeresen kiveri a hideg veríték, ha rágondolnak mi fog történni. Sokan reménykednek, hogy nagyobb konfliktusok nélkül átvészelik majd azt a pár évet, mások pedig alkohollal és kábítószerrel átitatott katasztrófahelyzeteket vízionálnak és előre felíratják a nyugtatót arra a négy-öt-hat-kit tudja hány évre. Egy dolog mindkét esetben közös. A szülők aggódnak. Féltik a csemetét, hogy mi lesz, ha kikerül az irányításuk, a felügyeletük alól, milyen hatások érik majd, azokra hogyan reagál és egyáltalán milyen ember lesz belőle? 

A tinédzserkor amellett, hogy olyan, mint a zsákbamacska – fogalmunk sincs mi fog kisülni belőle –, nagyon fontos a felnövő gyerek életében. Igen, sokszor konfliktusokkal teli, sokszor idegesítő és szinte mindig próbára teszi a szülők türelmét és önérzetét, de emellett egy páratlan lehetőség is arra, hogy valóban megnézzük ki is bújik elő abból az édes, csokoládémaszatos háromévesből, akit annyira imádtunk. Tudom, hogy nem könnyű a problémákról levenni a fókuszt és őszintén, pont mintha először látnánk, ránézni a cseperedő felnőttre, aki a lakásunkban él. Mégis nagyon fontos! Ugyanis, ha valami miatt nem tudtunk neki elfogadó környezetet teremteni kiskorától kezdve, ahol szabadon kifejezhette magát, akkor ez az utolsó alkalmunk arra, hogy segítsünk a valódi egyéniségének előbújni. Lehet, hogy ez belső konfliktusokkal, szégyenérzettel, kudarcérzettel jár, mert a lányunk mondjuk imádja a feketét és a metálzenekarokat, mi pedig nem tudjuk másban elképzelni, mint virágos kisruhában egy hangversenyen, az is lehet, hogy a fiúnkat keményebbnek és sportosabbnak szeretnénk, de őt inkább a kortárs irodalom köti le és nem a labdajátékok. Akkor is meg kell tennünk.

Ebben a korban van az a pont, amikor legkésőbb le kell számolnunk azzal a meggyőződéssel, hogy mi tudjuk mi a legjobb a gyereknek, majd jól megmondjuk neki és a helyes irányba tereljük. Vennünk kell a fáradtságot, hogy megismerjük őt és kommunikáljuk felé, hogy elfogadjuk a személyiségét olyannak, amilyen. 

Ha ezt elmulasztjuk, akkor három dolog történhet hosszútávon: 

1. Hatalmas balhékkal a hátunk mögött hagyjuk el a tinédzserkort és nagy valószínűséggel jóval távolabb kerülünk a gyermekünktől, mint kellene. 
2. A tinédzserkor nagyobb konfliktusok nélkül ér véget. A gyerek továbbra is megfelel az elvárásainknak és teljesen a mi értékrendünket követi tudva azt, hogy az ővé legbelül teljesen más. Ha észreveszi, hogy az ő értékrendje, egyénisége különbözik a szülőétől, de tudja, hogy a szülők ezt úgysem fogadják el, akkor elrejti magát és eltávolodik tőlük. Ahányszor találkoznak majd, felveszi a régi szerepét, de egyébként éli az életét, szigorúan távol tartva tőle a szülőt. Így a kapcsolat, legyen akár napi szintű is, lelkileg távolságtartó lesz.
3. A tinédzserkor ebben az esetben is nagyobb konfliktusok nélkül ér véget. A gyerek továbbra is megfelel az elvárásainknak, nem is veszi észre, hogy ő más és másképp szeretne élni. Ilyenkor a szülői elvárások már annyira beépültek a személyiségébe, hogy gyakorlatilag nem tudja megkülönböztetni őket a sajátjaitól. Ha élete során nem jön rá, hogy meg kellene ismernie magát és nem dolgozik ezen, akkor nagy eséllyel boldogtalan lesz és akár depresszió vagy más betegség is kialakulhat nála a sok elfojtásnak köszönhetően. Ha pedig később rájön, hogy nem a saját életét éli, akkor is sok idő és energia lesz megismernie önmagát. 

A tinédzserkor sem a szülőnek, sem a gyereknek nem könnyű, de tudnunk kell, hogy döntő mérföldkő abban, hogy milyen lesz a kapcsolatunk a felnőtt gyermekünkkel. Csak akkor fogunk tudni egészséges, mély és szeretetteli kapcsolatot kialakítani, ha megértjük őt, nyitottak vagyunk rá, hogy megismerjük és képesek vagyunk feladni az élete és az egyénisége feletti kontrollt. Természetesen, ha valami teljesen őrült dolgot csinál vagy veszélyeztet másokat esetleg önmagát, akkor közbe kell lépni, de igyekezzünk a valós kockázatot érzékelni és nem túlértékelni, túllihegni a helyzeteket. Figyeljünk oda az apró jelekre, ne feltételezzük, hogy már jól ismerjük őt, igyekezzünk meglátni az egyéniségét, legyünk empatikusak és hallgassunk a szívünkre amikor “a zsákból előbújik a macska”!