Tánc

Judith huszonkilenc éves volt és fél éve dolgozott a papírárukat forgalmazó cégnél. Körülbelül ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiigazodjon az esküvői meghívónak való, a képeslapnak való vagy az egyszerű nyomtatásra való tengernyi papírfajta között. Csak a szalvéták tűntek barátságosnak és ismerősnek az első naptól kezdve, ahogy belépett a helyiségbe, na meg a kedves csoportvezető, aki a szomszédos irodát foglalta el. Judith a megrendeléseket kezelte, amiket a területi képviselők hetente kétszer, kedden és pénteken adtak le neki. Gyorsan belejött a munkába, lelkes volt és értelmes, a kollégái is megkedvelték, mert megbízhatóan és gyorsan dolgozott. Barna haját mindennap szoros copfban hordta, a sminkje is ugyanaz volt, akárhányszor csak látták. Az öltözködését egyszerű elegancia jellemezte, de mivel a fizetése nem volt túl magas, nagyjából két hét alatt végére is ért a ruhatárának és akkor újra felvette a sötétkék kardigánt alatta a fehér toppal, amit első nap is viselt. Judith céltudatos volt és eleven. Sokszor csinált magának rögtönzött salátát a kis konyhában, ahol élénk beszélgetésbe elegyedett azzal, aki éppen ott tartózkodott. 

Egy hónapja volt a cégnél, amikor észrevette, hogy a szomszéd szobában üldögélő csoportvezetővel egyre többször találkozik a konyhában. A férfi egyre hosszabb és hosszabb időt töltött ott. Ebéd után sokszor két kávét is megivott, amíg ő megebédelt mellette, mielőtt visszament volna a helyére. Ezek az alkalmak különös, csábító táncra hasonlítottak, ahogy kerülgették egymást a szűk konyhában. Olyan volt, mintha szambát járnának. Pár nap után már jól begyakorolt koreográfia szerint kerülgették egymást, de még nem döntötték el, mi is lesz ebből az egészből. 

Judith-nak imponált, hogy a férfi szeret vele beszélgetni és az is, hogy egyszer-kétszer megkínálta az otthonról hozott süteményével. Gyorsan kiderült, hogy a férfinak felesége van és két gyereke. Miután ezt megtudta, a lány sokáig töprengett, illendő-e ennyi időt együtt tölteniük a konyhában, a férfit azonban szemmel láthatóan nem zavarta a dolog, de a kollégák már elkezdtek összesugdosni a hátuk mögött. 

Judith azt vette észre, hogy egyre kevesebben beszélgetnek vele miközben a salátáját készíti a konyhában és hogy a területi képviselők, akikkel kapcsolatban volt, távolságtartóbbak lettek. 

Úgy döntött, hogy a saját érdekében csökkenti a csoportvezetővel töltött idejét és inkább kijár ebédelni a többiekkel a közeli kifőzdébe. 

Úgy tűnt, a férfit nem igazán bántja a változás, amikor összefutottak vele itt-ott az irodában, már az új recepciós lánnyal járta a táncát.

Judith nem értette a dolgot, de igyekezett minél távolabb tartani magát a férfitól és legújabb táncpartnerétől. Pár hét múlva azt vette észre, hogy az utóbbi időszakban oly fagyos levegő megenyhült körülötte és a kollégák újra szívesen beszélgetnek vele. 

Egészen megszokta már a munkahelyét, belejött a munkába és örült neki, hogy elkerülte a ravasz csapdát, ami az állásába kerülhetett volna. 

A recepciós lány és a csoportvezető mindenki által tudott, de senki által nem említett titkos viszonyt folytatott egymással, miközben a férfi felesége éppen a harmadik gyermekükkel volt várandós. A recepciós lány csak ritkán mesélt egy-egy bizalmasának a viszonyukról. Volt, hogy Judith is elkapott ezekből a beszélgetésekből egy-egy halkan elsuttogott mondatot. A recepciós lány remélte, hogy a férfi előbb-utóbb őt választja, de Judith tudta, hogy mindez csak hiú ábránd. 

Az egész vállalat, de még a felső vezetők is felfigyeltek arra a jól megkoreografált táncra, amit a férfi és a recepciós lány lejtettek egymás körül egész nap. A “véletlen” találkozások a liftben, a konyhában, az egészen rövid, szinte észrevehetetlen pillanatra összeérő kezek a nyomtató kezelőfelülete felett, a terem két végéből összekapcsolódó tekintetek nem maradhattak és nem is maradtak észrevétlenek.

Teltek a hónapok és a férfinak megszületett a harmadik gyermeke. A következő nap a cégvezetők drága pezsgővel gratuláltak a háromszoros édesapának, amit a recepciós lánynak kellett felszolgálnia egy szép, papírcsipkével borított tálcán. Mindenki látta a lány kezének remegését, és a csoportvezető diadalittas arckifejezését, amikor titkos szeretője átadta neki a pezsgővel teli poharat. Judith megsajnálta a lányt. Alig volt még huszonhárom éves, a szemében bánat, reménytelen szerelem és hihetetlen düh tükröződött. A kollégák is észrevették a furcsa energiát, sokan közelről látták az álszent jelenetet, de mivel a legtöbben a lányt hibáztatták a történtekért, kéjes örömmel figyelték a megszégyenülését és a szenvedését. 

Judith odalépett a lányhoz, kivette a kezéből a tálcát, így már ketten osztogatták a teli poharakat. Hamar végeztek és ezután már csak a köszöntő beszédet kellett végigszenvedniük. Judith látta a lányon micsoda poklon megy keresztül és csak remélni tudta, hogy az újdonsült apuka nem fog félórás beszámolót tartani a szülés részleteiről. 

Szerencsére a recepción csörgött a telefon, a lány odaugrott, felvette és jelezte, hogy az egyik cégvezetőt keresik, így végre véget ért a rögtönzött pezsgőzés és mindenki visszament a helyére. Judith hallotta ahogy a kollégái munka helyett azt tárgyalták ki, hogy ki mit látott a recepciós lány és a csoportvezető között lezajlott kínos jelenetből. 

Nem bírta elviselni a pletykákat és a kárörvendő megjegyzéseket, ezért úgy döntött, hogy lemegy az udvar egyik eldugott szegletébe és szív egy kis friss levegőt. 

Amikor odaért, rájött, hogy más is ismeri a kis szegletet, amelyet az ott álló mogyoróbokor szinte teljesen eltakart a külvilág szeme elől. Judith ott találta a recepciós lányt, aki hangtalanul zokogott, de amint meghallotta a lépéseit, letörölte a könnyeket az arcáról. 

– Elnézést! – mondta Judith és már fordult is sarkon, hogy egyedül hagyja a lányt.

– Ne menj el! Semmi gond! Úgyis mindenki ezen csámcsog – válaszolta keserűen a lány. 

– Sajnálom! Nehéz lehet – Judith leült mellé a betonpárkányra. 

– Csak magamat okolhatom. Hittem neki. Észre sem vettem, ahogy szépen belekeveredtem az egészbe.

– Tudom, velem is próbálkozott, amikor idekerültem. 

A lány hüppögött egy kicsit, aztán szólalt csak meg. 

– Olyan megalázó. Köszönöm, hogy segítettél.

– Nincs mit. Tényleg – Judith mereven bámult maga elé és zavarában számolgatta a ház vakolatából lemállott apró fehér darabokat, amelyek ott hevertek a fal tövében. Csendesen üldögéltek egymás mellett egy darabig, amikor a lány megkérdezte: 

– Te mit tettél? Honnan tudtad, hogy hazudik? 

– Nem is tudom. Megéreztem. Mihez kezdesz most? 

– Még nem tudom. Itt nem maradhatok. Mindenki megvet. 

Judit hallgatott. Nem volt értelme tagadni a dolgot. Pontosan emlékezett rá hogyan bántak vele, amikor ő volt a férfi “táncpartnere”. Emlékezett a hideg tekintetekre, amikor együtt látták őket a konyhában kávézni vagy amikor együtt szálltak be a liftbe. Szörnyű érzés volt. 

Csendben ültek még egy negyed órát az udvaron, aztán visszamentek dolgozni. 

A lány három hét múlva felmondott. Képtelen volt tovább elviselni a kollégák utálatát és a férfi dicsekvését, hogy micsoda csodás felesége és tökéletes családja van, miközben ravasz módon igyekezett őt újra és újra táncba hívni bent az irodában. Egyszer, amikor Judith belépett a konyhába, felháborodva látta, ahogy a férfi a felesége és a kisfia fotóját mutogatja a lánynak.  

Miután letelt a felmondási ideje, Judith nem is látta többet a lányt és egy év múlva teljesen meg is feledkezett róla. A cégnél közben zajlott az élet, ő is előrébb lépett és már saját ügyfeleket kezelt. Szerette a munkáját és jól kijött a kollégákkal, de igyekezett távol tartani magát a munkahelyi pletykáktól és nem szívesen időzött a konyhában sem. A férfi többször megpróbálta őt újra bevonni a bűvkörébe, de miután két hónapig nem járt sikerrel, újrakezdte a szokásos táncot egy gyakornokkal, aki be is dőlt a hazugságainak. 

A következő két év úgy elrepült, hogy Judith fel sem fogta. Régen nem gondolt már a recepciós lányra. Munka után rohant haza a férjéhez, akivel egy üzleti megbeszélésen találkozott másfél évvel azelőtt. Az esküvőjüket egy évvel a megismerkedésük után tartották és nagyon boldogok voltak. 

Judith egy havas, téli napon indult hazafelé két nehéz bevásárlószatyorral a kezében, amelyeket a munkahelye mellett lévő boltban töltött tele. Úgy tervezte, hogy kacsasültet készít vacsorára és éppen azon gondolkodott, hogyan vágja majd fel a húst, amikor összeütközött egy csinos lánnyal, aki a táskájában kotorászott valami után. 

– Elnézést! – nézett fel a lány és Judith felismerte benne a recepciós lányt. 

– Szia! – mondta Judith meglepődve. 

– Szia! 

– Hogy vagy? – kérdezte Judith.

– Jól, köszönöm! Befejeztem a főiskolát és most nem messze dolgozom egy élelmiszeripari cégnél. 

A lány kicsit beljebb húzódott a járdán, mert a türelmetlenül száguldó autók felverték a latyakos hólevet.

– És te hogy vagy? Még mindig ugyanott dolgozol? – kérdezte.

– Igen, azóta már saját ügyfeleim vannak, előléptettek – válaszolta Judith. 

– Gratulálok! 

– Én is neked! Örülök, hogy jól vagy! 

– Igen, amikor utoljára találkoztunk nem voltam túl jó passzban. 

Judith is beljebb lépett, mert egy terepjáró lehúzódott mellettük a járda mellé és leparkolt. Az kocsiban egy nő ült egy kisgyerekkel. A kisfiú két-három éves lehetett. Judith jobban megnézte őket és felismerte a nőben a csoportvezető feleségét. Vett egy nagy levegőt és igyekezett úgy fordulni, hogy a lány háttal álljon az autónak, mert szerette volna megkímélni a kínos emlékektől. Az autó ajtajának csapódására azonban a lány önkéntelenül is hátrafordult és megpillantotta a feleséget. Az arckifejezéséből látszott, hogy felismerte a nőt. Judith látta, ahogy a vér kifut az arcából és csak remélte, hogy nem fog elájulni. A lány ijedten körbenézett. Attól tartott, a férfi is megjelenik, de úgy tűnt, hogy a feleség a feltételezett találkozó előtt még vásárolni akart. A járda felőli oldalon kivette a táskáját az anyósülésről, azután kinyitotta a gyerek melletti ajtót és kiszabadította a kisfiút a gyerekülésből. A lány megbabonázva figyelte a jelenetet, Judith pedig feszülten figyelte a lányt, hátha segítségre szorul. Az anya a kocsi mellett álló gyerekhez beszélve elkezdte összegombolni a kabátját, amikor megszólalt a táskájában a telefonja. Biztos volt benne, hogy a férje keresi és szólni akart neki, hogy itt vannak már, de még beszalad pelenkáért a kicsinek. Kétségbeesve kotorászott a táskájában, miközben minden öt másodpercben felemelte a fejét, hogy lássa, a kisfia még mindig ott áll-e az autó mellett. A haja az arcába hullott, az ujjai mindenféle haszontalan kacatot tapintottak a zsákban, amit táskának hívott. Egyre idegesebb lett. Fel-felkapkodta a fejét, hogy ellenőrizze a fiát.

Judit igyekezett a lány figyelmét magára vonni, hogy elköszönhessenek és elszabadulhassanak végre ebből a kínos helyzetből. 10-15 másodperc után sikerrel járt és el is köszöntek egymástól. Judith elfordult és elindult hazafelé, de nem tett meg négy lépést sem, amikor hatalmas sikítást hallott. Az anya kétségbeesve sikoltozott a fia után. Judith megperdült és látta, ahogy a kisfiú egyenesen besétál egy száguldó kamion elé. A kamionsofőr dudált, de esélye sem volt megállni a hatalmas, nehéz járművel. Judith látta, ahogy a recepciós lány utánalendül a kisfiúnak, felkapja még éppen azelőtt, hogy a kamion odaérne és kidobja őt a hatalmas gépezet útjából. A kövekező pillanatban fékcsikorgás és egy tompa puffanás hallatszott. Judith szíve kihagyott egy ütemet. Látta, ahogy az anya felkapja a kisfiút, aki egy karcolás nélkül megúszta a balesetet és látta, hogy a recepciós lány teste úgy fekszik az úton, mint egy rongybaba. Odaszaladt hozzá, útközben érzékelte, hogy valaki hívja a mentőket. 

A lány ájultan feküdt, a lába furcsán ki volt csavarodva és a fejéből folyt a vér. 

Pár perc múlva megérkeztek a mentősök. Húsz percig tartott, amire el tudtak indulni a lánnyal a kórházba. Időközben megérkezett a csoportvezető is és átkarolta zokogó feleségét. 

Judith-ot és a többi tanút kihallgatta a rendőrség, azután egy óra múlva hazaengedték. Otthon az első dolga volt felhívni a kórházat, hogy érdeklődjön a lány állapota felől, de még semmi biztosat nem tudtak mondani. Másnap szomban volt, ezért elhatározta, hogy bemegy hozzá. 

A lányt az intenzív osztályon találta, mesterséges kómában tartották. Az orvosok még mindig nem tudtak semmi biztosat mondani arról, hogy túléli-e a balesetet. Judith másnap és harmadnap is bement hozzá. A harmadik napon végre kiderült, hogy életben marad és úgy tűnt, hogy egy kis bicegéstől eltekintve, nem lesz maradandó sérülése.  

Ezután csak három nap múlva tudta újra meglátogatni őt. A lány addigra már ébren volt, de még kábán beszélt a fájdalomcsillapítóktól. Az ágya melletti kis éjjeliszekrényen gyerekrajzok sorakoztak képeslap formájúra hajtogatva. 

Judith csak ült a lány mellett, aki hálás volt a társaságért, de nem beszélt, mert nagyon kimerült volt. Egyszercsak nyílt az ajtó és megjelent a csoportvezető felesége. A nő meglepetten nézett Judith-ra, még nem találkoztak a kórházban. 

– Jó napot! – köszönt.

– Jó napot! – válaszolt Judith. 

– Elnézést! Nem akarok zavarni, csak hoztam néhány varázsrajzot, amik segítenek a gyógyulásban. A gyermekeim készítették őket. 

A lány hálásan nézett a nőre és bólintott egyet köszönetképpen. 

A nő odalépett a kis éjjeliszekrényhez, elrendezte rajta a régi és az új rajzokat, majd elővett egy műanyagdobozt. 

– Azt mondták, hogy semmilyen ételt nem hozhatok, de azért mégis becsempésztem egy kis túrós-barackos pitét. Ma sütöttem. Friss. Tudom, milyen vacak tud lenni a kórházi koszt. 

– Köszönöm – lehelte a lány fáradtan. 

– Felvágtam kisebb kockákra, hogy könnyebb legyen megenni és hoztam szalvétát is – mosolygott a nő. A szemében könnyek csillogtak. 

– Nem tudom elmondani mennyire hálás vagyok azért, amit a fiamért tett! És annyira sajnálom, hogy megsérült. Ha bármiben tudok segíteni vagy meg tudom könnyíteni a felépülését, kérem szóljon! Nem is zavarok tovább. A telefonszámomat leteszem ide a rajzok mellé. Holnap megint hozok valami finomat. Csak szóljon, ha szüksége lenne valamire!

Ezután a nő elköszönt tőlük és behúzta maga mögött az ajtót. 

A lány a következő hónapokat rehabilitációval töltötte, amit a kórházban kezdtek el. Judith sokszor meglátogatta őt és barátnők lettek. Egyszer még a remegő apa is bejött a lányhoz és esdekelt neki, hogy ne árulja el korábbi viszonyukat a feleségének, aki, csakúgy, mint Judith, szinte mindennapos látogatója volt. A lány végül megmondta a feleségnek, hogy nincsen már szüksége semmire és inkább a családjával foglalkozzon, mint vele. A nő elfogadta a döntést és nem jött többet, bár úgy érezte, sosem tudja visszonozni azt, amit ez a fiatal lány tett értük. 

Amikor másfél év múlva Judith ott állt az oltár előtt egy gyönyörű tulipáncsokorral a kezében arra várva, hogy a legjobb barátnője végigvonuljon a sorok között a vőlegényéhez, egy pillanatra eszébe jutott micsoda képtelen fordulatokat tud produkálni az élet. Ahogy nézte a közeledő menyasszonyt, felidézte a fiatal recepciós lányt, aki annak idején olyan kecsesen járta a táncot hazug partnerével az irodában. Ahogy a lány most közeledett mosolygó vőlegénye felé, a mozgása kevésbé volt kecses az alig észrevehető bicegés miatt, a szeme azonban úgy csillogott, ahogy azelőtt sohasem.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.