Amikor a szüleinkről való gondoskodás gyerekkorunk óta kitölti az életünket vagy amikor a gyerekeinkért való fokozott aggódás nem marad abba akkor sem, amikor ők már a saját gyerekeiket nevelik, felmerül a kérdés, hogy tudnánk-e egyáltalán élni ezek nélkül a megkövült szerepek nélkül? Sőt, azt is érdemes végig gondolni, hogy lehetséges-e, hogy annyira félünk a saját életünkben körülnézni, hogy inkább másfelé fordítjuk a figyelmünket?
A családállítások során nagyon sokszor előfordul, hogy az ügyfél ráébred, hogy az összes energiáját lekötötte egy szerep, egy működésmód, aminek már régen nincsen létjogosultsága. Ilyenkor általában önkéntelenül a következő kérdés hagyja el az emberek száját:
“Akkor most mit csináljak az életemmel?”
Ha végre kijövünk a kábulatból, amibe belekeveredtünk és rájövünk, hogy a negyvenéves gyerekünket nem kell attól félteni, hogy éhen hal, mert húsz éves kora óta egyedül él és még nem halt éhen, vagy rájövünk, hogy az édesanyánk nélkülünk is ki tudja cseréltetni a mosogatógép elromlott alkatrészét, gyakran félni kezdünk. Ha nem a másik életével foglalkozunk, akkor a sajátunkban kell rendet tennünk. Ez pedig jelentheti akár azt is, hogy rádöbbenünk a munkánk, a párkapcsolatunk, a hobbink, a pénzügyeink nem működnek megfelelően. Ha pedig erre ránézünk, akkor változtatnunk kell. Vagy megjavítani őket, vagy elengedni.
Amíg más életével foglalkozunk, amíg minden szabadidőnket kitöltjük a róluk való gondoskodással, addig nem szembesülünk a problémáinkkal és sokszor ez az önmagunkkal kötött üzlet megéri. Ezért is csináljuk.
Rövid távon ez működhet. Hosszú távon azonban az a tapasztalatom, hogy annyira kényelmetlenné kezd válni az, hogy nincs időnk és energiánk a saját dolgainkat rendbe tenni, megváltoztatni és a saját életünket olyanná formálni, hogy boldoggá tegyen minket, hogy akaratlanul is nagyon dühösek leszünk. A dühünket pedig legtöbbször arra fogjuk kiadni, akit a problémáink okozójának tartunk. Mert könnyebb a boldogtalanság miatti elfojtott düh okát rávetíteni valakire, mint felelősséget vállalni azért a döntésért, hogy mi nem védtük meg a határainkat, mi nem szakítottunk magunknak időt arra, hogy rendbe hozzuk azokat a dolgokat, amik már nem szolgálják a boldogságunkat.
Dühösek leszünk hát a negyven éves gyerekünkre vagy a szüleinkre, akikről úgy érezzük mindenképpen gondoskodunk kell. Nem vesszük észre, hogy a feszültség okozója a hanyagságunk és nemtörődömségünk saját magunk irányába.
Szó sincs arról, hogy mostantól ne foglalkozzunk a gyerekünkkel, a szüleinkkel, a barátainkkal, csak arról, hogy vegyük észre, ha valakinek a megmentése minden energiánkat felemészti. Ha csak a másikról, az ő problémáiról gondolkolkozunk, ha csak erről mesélünk mindenkinek, akkor merüljön fel bennünk a gyanú, hogy valami elől menekülünk a saját életünkben. Ilyenkor érdemes kiszakítani magunknak időt az egyedüllétre és ha az elménk megint a másik dolgai felé akarja terelni a figyelmünket, makacsoljuk meg magunkat és nézzük át a saját életünk főbb területeit. Nézzük meg, mit érzünk a házasságunkkal, az egészségünkkel, a gyerekeinkkel, a pénzügyeinkkel, a hobbinkkal kapcsolatban! Találjuk meg azt a területet, ahol a probléma van és legyünk magunnkal őszinték! Ez az egyetlen módja annak, hogy ne boldogtalanul éljük le az életünket és annak is, hogy szeretetből gondoskodjunk azokról, akiket szeretünk és ne egy magunkkal kötött üzleti megállapodás miatt.
Az ilyesfajta önző gondoskodást ugyanis az is meg szokta érezni, akiről gondoskodnak. Érzi, hogy valami nem stimmel. A tudat, hogy hálásnak kellene lennie azért, amiről érzi, nem szívből jön és amiről érzi, hogy ő valójában csak valamifajta eszköz a másik számára, komoly feszültséget fog kelteni. Nemcsak abban, akit meg akarunk menteni, hanem a kapcsolatunkban is.
Szóval, ha tényleg szeretjük a másikat, ne kockáztassuk a kapcsolatunkat azzal, hogy eszközként használjuk a saját életünkről való figyelemelterelési hadműveletünkben.