Ha őszinték vagyunk magunkkal, be kell vallanunk, hogy volt olyan teljesítménye valakinek a környezetünkben, amire úgy tekintünk, hogy csak vagy nagyrészt “szerencse” volt. Ilyenkor, amikor a másik megkapja a jó munkát, megnyeri a meccset, díjat vagy elismerést kap, annyit szoktunk magunkban hozzátenni: "Á, csak szerencséje volt. Neki könnyű, mindig szerencséje van!".
Eszünkbe sem jut megkérdezni azt, aki elérte a sikert, hogy mit tett érte, mennyi mindenről mondott le, mennyiszer hozott olyan döntést, ami abban a pillanatban kényelmetlen volt, mert mondjuk alvás helyett edzésre ment vagy csoki helyett salátát evett vagy éppen egy kellemes baráti találkozó helyett dolgozott valamin.
Az a baj azzal, ha a szerencsének tulajdonítjuk mások sikereit, hogy ezzel öntudatlanul azt a meggyőződést erősítjük magunkban, hogy mindannyian ki vagyunk szolgáltatva Fortunának, így nincs is igazán befolyásunk arra, hogy mit érünk el és mit tudunk megvalósítani a céljaink közül. Annak belátása, hogy ebben vagy abban kudarcot vallottunk eddig és hogy ez a döntéseinknek és a prioritásainknak volt köszönhető, fájdalmas és sokszor szégyennel is jár önmagunk előtt, de megvan az a komoly hozadéka, hogy ezáltal visszakapjuk azt a képességünket, hogy befolyásolni tudjuk az eredményeinket.
A felelősségünk felvállalása után ugyanis két út áll előttünk:
A sikerhez vezető út a legtöbb esetben bonyolult és rögös és sok áldozatot követel. Ha el akarunk érni valamit, legyen az bármilyen cél vagy teljesítmény, tudatában kell lennünk annak, hogy minden pillanatban döntést hozunk az értékrendünk alapján arról, hogy hová allokáljuk az erőforrásainkat. Minden cselekedetünk egy-egy lépés, az a kérdés, hogy a siker felé vagy éppen elfele tőle. A döntést pedig az alapján hozzuk meg, hogy valójában mi számunkra a fontosabb. Ebben sokszor komoly szerepet játszanak a tudatalatti folyamatok is, amelyekről korábbi cikkekben már írtam.
Ezek közül néhányat itt találtok:
Krónikus sikertelenség – a túlélő bűntudata
Gyerekkori bántalmazás – munkahelyi stressz
Még nem állok készen – a halogatás anatómiája
Élet az üvegplafon alatt – félelem a trónfosztástól
Honnan tudhatjuk, hogy van-e üvegplafon a fejünk felett?
Szóval, ha el szeretnénk érni valamit, fontos tudatosítanunk magunkban, hogy minden lépésünket meg kell vizsgálnunk abból a szempontból, hogy a célunk felé visz-e vagy éppen a másik irányba. Ne értsük ezt félre, lesz olyan, amikor a könnyebbik megoldás visz a cél felé. Lesz olyan például, amikor sok edzés után az alvás lesz hasznosabb és nem a további edzés vagy sok munka után a kikapcsolódás visz a célunk felé, mert meg kell akadályoznunk a kiégést és el kell érnünk, hogy újra motiváltak legyünk.
Minél nagyobb, minél ambíciózusabb a cél, annál tudatosabbnak kell lennünk az időbeosztásunkkal, az elérhető, bevethető energiánkkal és a tudatalatti blokkjainkkal kapcsolatban.
A leghatékonyabb módszer talán az, ha minden program, minden “ezt csináljam ebben az órában vagy azt?” típusú döntés előtt megállunk egy percre és végiggondoljuk, hogy mik a prioritásaink abban az adott helyzetben. Ha az A időeltöltési/energia elköltési lehetőséget választjuk, az milyen célhoz visz közelebb és milyen célhoz kerülünk közelebb, ha a B időeltöltési/energia elköltési lehetőséget választjuk. Ezután már csak azt kell eldöntenünk, hogy az A lehetőséghez vagy a B lehetőséghez tarozó cél a fontosabb nekünk és ez alapján kell beosztanunk az időnket, energiánkat. Ha így teszünk, akkor egyre tisztábban, világosabban fogjuk látni, hogy mik az igazán fontos célok az életünkben és egyre könnyebben és gyorsabban hozzuk meg a megfelelő döntéseket a célhoz vezető utunkon.
Ne adjuk ki a kezünkből a lehetőséget, hogy elérjük a céljainkat és sikerünk legyen azáltal, hogy a szerencsének tulajdonítjuk mások sikereit!