Ha akarjuk, ha nem mindannyiunk életében eljönnek olyan pillanatok, amikor segítségre szorulunk. Legyen az lelki támasz, anyagi segítség, kölcsönkért eszköz, stb.. Bármire is van éppen szükségünk, amit nem tudunk előteremteni magunknak vagy a családunknak, a helyzet a legtöbbünket mély gödörbe taszíthat. Hogy miért is van ez?
Először is azért, mert a mai, nyugati társadalomban elszigetelt emberek kis csoportja próbál megküzdeni az élet kihívásaival, ahelyett, hogy nagyobb közösségekbe szerveződve tennénk ugyanezt. Nem törzsekben élünk már, ahol egy egész csapat felnőtt, szülők, nagynénik, nagybácsik, nagyszülők nevelték a csemetéket, segítettek házat építeni vagy élelmet adtak, ha éppen a szük család kifogyott belőle. Mi kis családokban élünk, leggyakrabban három, négy, öt fős családokban. Csakhogy egy ilyen családban csak két felnőtt van, az élet pedig sokszor meghaladja két ember kompetenciáit is. Aki ezt tagadja, annak bizony komoly önismereti munkára van szüksége.
Gondoljunk bele, hányszor kértük a nagyszülőket, hogy vigyázzanak a gyerekekre, a kutyára, macskára. Vagy hányszor kértünk kölcsön fúrót vagy egy autót a barátainktól. Mindenkinek más és más területen lehetnek nehézségei, csak egy dolog biztos, mindannyiunknak vannak.
A gond ott van, hogy manapság ezeket az epizódokat ahelyett, hogy természetesnek vennénk, igyekszünk elrejteni, mert a gyengeségünk, alkalmatlanságunk bizonyítékát látjuk bennük. Ezt sugallja a társadalom. Aki hiányt szenved, az gyenge. Aki segítségre szorul, az alkalmatlan.
A másik ok pedig sokszor a saját tapasztalatunk. Biztosan mindenki érezte már milyen, amikor valaki önzetlenül, magától értetődően segített neki. Ilyenkor valóban kapcsolódunk a másik emberhez, hálát és megkönnyebülést érzünk. Az, hogy valaki más is látja a nehézségeinket és elfogad minket azokkal együtt és segít, valódi, igazi, meleg emberi kapcsolatot feltételez. Ez pedig hihetetlenül értékes! És sajnos, ez a ritkább…
Ugye az a gyakoribb tapasztalat, hogy amikor valaki segített nekünk, akkor mi megalázottnak és kifosztottnak éreztük magunkat? Ilyen esetekben valódi elfogadás és igazi kapcsolódás helyett egy üzlet jön létre, amelyben a másik szemérmetlenül kihasználja – jogi kifejezéssel élve – a gazdasági erőfölényét. Mivel mi voltunk a kiszolgáltatott pozícióban, el kellett fogadnunk az üzlet számunkra igen előnytelen feltételeit. Ezt ugyan megtesszük, de utána nem hála, hanem düh marad bennünk.
Ugye ez is simerős?
A különbség magyarázatát Dr. Brené Brown fogalmazta meg kristálytisztán:
“Ha nem vagy képes anélkül segítséget kérni, hogy ítélkeznél önmagad felett, akkor nem vagy képes segítséget nyújtani anélkül, hogy ítélkeznél afelett, akinek segítő kezet nyújtasz.”
Vagyis, amikor kifosztottnak éreztük magunkat, akkor olyantól kértünk segítséget, aki ítélkezett felettünk. Akitől “ingyen” segítséget nem kaphatunk, csak egy szerződést köthetünk:
“Én odaadom neked, amire szükséged van (időt, pénzt, ételt, figyelmet, stb.), te pedig cserébe felveszel egy szerepet: gyenge és értéktelen leszel. Ettől én értékesnek érzem majd magam és ha lehet, akkor gondoskodom róla, hogy mindenki megtudja, én milyen nagylelkű, erős vagyok és te milyen alkalmatlan és kicsi vagy.”
Két dologra kell figyelnünk, ha üzlet helyett valódi, értékes emberi kapcsolatokat szeretnénk:
Ha így teszünk, akkor képesek leszünk ítélkezés nélküli, valódi segítséget nyújtani és képesek leszünk önmagunk feletti ítélkezés nélkül és az önbecsülésünkről nem lemondva, valódi segítséget kérni. Az már csak hab a tortán, hogy ezzel milyen értékes és ritka emberi kapcsolatokra teszünk majd szert!