Romok között – az életközepi válság anatómiája

Sokszor beszélgettem már emberekkel arról, hogy milyen is az életközepi válság, hogy hogyan érzik magukat és mi történik ilyenkor bennük. A családállítások során is gyakran előjönnek az ezzel kapcsolatos dilemmák. 

Sajnos, egyikünknek sincsen meg az életében az a luxus, hogy fiatalkorunkban olyan bölcsen hozzuk meg a döntéseinket, amilyen bölcsek akkor leszünk, amikor gondba kerülünk miattuk.

Amikor az ember belevág a felnőtt életbe húszévesen, ezer és ezer színes elképzelés van a fejében arról, hogy milyen lesz a családja, hol fog tartani a karrierjében 45-50 éves kora körül és hogy milyen otthona lesz, hány gyereke, kutyája, stb. Aztán mennek az évek, párt választunk, gyermeket vállalunk, megfordulunk néhány vagy mások több munkahelyen. Aztán megint évek telnek el és meghozunk egy, meg még egy, meg még egy kompromisszumot, hogy együtt maradjon a család, hogy megmaradjon a munkahely és az anyagi biztonság, hogy el tudjuk viselni a több gyerek okozta káoszt, hogy ne legyen konfliktusunk a szüleinkkel. Egyszercsak azt vesszük észre, hogy 47 évesek vagyunk és nemhogy nem élvezzük az életünket, vagy a párkapcsolatunkat, vagy a gyermekeinkkel töltött időt vagy a munkánkat, hanem egyenesen ki nem állhatjuk. A lehetőség, hogy a következő 30-40 év úgy fog eltelni, ahogy már évek óta érezzük magunkat, megriaszt bennünket. A keretek megmerevedtek körülöttünk és keményen gúzsba kötnek. Hogyan magyarázhatnánk el a feleségünknek, hogy szeretnénk újra hetente eljárni sörözni a haverokkal vagy a férjünknek, hogy elegünk van a rohanásból a gyerekkel egész nap és szeretnénk végre belevágni az énekesi karrierünkbe, amit halogatunk már évtizedek óta? Hogyan válthatnánk fel a biztos megélhetést nyújtó munkahelyet egy bizonytalanra és hogyan éleszthetnénk fel az évtizedekig haldokló, majd pár éve elhalálozott testi és lelki intimitást a párunkkal? 

Ilyenkor ahelyett, hogy elkezdenénk megismerni önmagunkat, adnánk időt arra, hogy megérezzük mire van szükségünk, átértékelnénk a dolgainkat és kibogoznánk az összekuszálódott szálakat, sokan vesznek egy nagy levegőt és ugranak. Beleugranak egy új karrierbe, egy új kapcsolatba, egy új élethelyzetbe és nagyon gyakran ezzel sokkal bonyolultabbá, kibogozhatatlanabbá teszik az életüket, mint azelőtt volt. Ezeknek az akcióknak a következményeként sokszor mások és az ugró is komolyan sérül, ráadásul amikor körülnézünk, gyakran csak romokat látunk magunk körül.

Régi fehér kő épület romjai

Egy-egy ilyen “robbantással” pontosan azt nem adjuk meg magunknak, amire akkora szükségünk van: levegőt és teret. Azt gondoljuk, hogy ha azonnal másba kezdünk, akkor majd máshogy alakulnak a dolgok, de ez sajnos nem ilyen egyszerű. A múltbéli problémákat gyorsan újra tudjuk teremteni az új élethelyzetben is, ráadásul rendszerint kapunk mellé még másikakat. Konfliktust az új pár és a gyerekeink között, anyagi bizonytalanságot, sok stresszt egy új karrier miatt, konfliktust a szüleinkkel, barátainkkal, stb. 

Amikor már benne vagyunk az életközepi válságban és vacakul érezzük magunkat az életünkben, nem könnyű nyugalomra inteni a bennünk tomboló, a karámot kirúgni akaró bikát. A legjobb, ha mégis ezt tesszük és elindulunk, ha kissé megkésve is, az önismeret útján. Lehet, hogy ennek is az lesz a vége, hogy új párt választunk, új karrierbe kezdünk vagy új élethelyzetet alakítunk ki, de ezt legalább már tudatosan, a valódi vágyainkkal és szükségleteinkkel összhangban tudjuk megtenni. Ez pedig nagyon fontos, hiszen, ha nem ismerjük meg magunkat és azt, hogy mire vágyunk valójában, akkor az új élethelyzetben is előbb-utóbb kényelmetlenül fogjuk érezni magunkat.  

Gyakori ilyenkor az, hogy felállítunk egy olyan helyzetet, amelyben választanunk kell két ember vagy dolog között. Ha mélyen magunkba nézünk, sokszor kiderül, hogy valójában egyik dolgot, embert, helyzetet sem választanánk igazán szívesen. Egyszerűen csak nem látunk harmadik utat vagy nem merünk arra a harmadik útra rálépni. Ha ez a helyzet, akkor jó tisztába kerülnünk azzal, hogy mit csinálunk, mi az a harmadik út, amit valóban szeretnénk, mert ha most még nincs is hozzá érőnk, legalább tudjuk, milyen irányba kell terelnünk az életünket. 

Sokan már a huszas éveik végére leszoknak arról, hogy a belső hangjukat meghallják, mert sokszor olyan merészségekre bíztatja őket, amelyek miatt fel kell adniuk a biztonságukat vagy a megszokott életük egy részét, esetleg a szabadidejüket. Csakhogy ha akkor nem hallgattunk rá, akkor nem vállaltunk kockázatokat, előbb-utóbb macerás helyzetekbe keverjük majd magunkat. A frusztrációt, zűrzavart, amit a valódi vágyaink és a 45 éves korunkra kialakult életünk közötti szakadék miatt érzünk, le fogjuk képezni a fizikai világban. 

Az életközepi válság pontosan ennek a jele. Ha már benne vagyunk a válságban, a legjobb, amit tehetünk, hogy csendben maradunk. Amennyit csak tudunk. Észre fogjuk venni, hogy lassan-lassan meghalljuk a belső hangunkat és kialakul mit is szeretnénk valójában. Ha pedig még csak a huszas, harmincas éveinket tapossuk, akkor kezdjük el mihamarabb megismerni magunkat! Ez az egyetlen megoldás az életközepi válság elkerülésére.