Pusztító tűz

Ewan fel-alá járkált az égő házban. Pontosan ismerte a ház minden zugát és ismerte már a tüzet is. Tudta milyen csalfa a természete, tudta, hogy ahol szunnyadó parázs látszik, ott egy pillanat alatt hatalmas, lobogó lángok csaphatnak fel látszólag teljesen ok nélkül. Már nem futott bele azokba a régi csapdákba. Kiismerte a dolgok menetét. A szinte bőrként működő tűzvédelmi ruha megóvta a kisebb sérülésektől, de tisztában volt vele, hogy a nagyobb lángokat még így sem bírja. Óvatosnak és ébernek kellett lennie minden pillanatban. Amikor fellángolt a tűz mindig felszökött benne az adrenalin. Az érzékszervei kiélesedtek és nagyon, de nagyon óvatos lett. Sok sérülése volt már. Kisebb-nagyobb égések, hegek emlékeztették egy-egy baklövésére. Arra, hogy nem volt elég óvatos és nem ismerte még a tűz gorgófején lévő számtalan, marni készülő kígyófej gondolkodását. Sebről sebre tanult, lett óvatosabb és a legtöbbször már azt is sikerült elkerülnie, hogy az izzó parázs lángra kapjon. A legtöbbször, de nem mindig. Amikor fellángolt a tűz, akkor Ewan igyekezett elrejteni a lángokat a külvilág elől és igyekezett csak annyira tudomást venni róluk, hogy a sérülést elkerülhesse. Volt, hogy sikerült, volt, hogy nem. Volt, amikor a lángok csak céltalanul dühöngtek körülötte, de olyan is gyakran előfordult, hogy őt vették célba, mivel más nem volt a környéken. Ha a lángok őt kergették szobáról szobára, ha már tudta, hogy most nem tudja elkerülni a fájdalmat, akkor a legjobb volt, ha egy rövid, imitált menekülés után megadta magát és hagyta, hogy a tűz megégesse. Ha szerencséje volt, akkor csak kisebb sérülést ejtett rajta, ha nem, akkor súlyosabb volt a seb. Már megtanulta, hogy a céltudatos tűz elől nincsen menekvés. Minél jobban igyekezett megóvni magát, végül annál nagyobb sebek keletkeztek rajta. 

Ewan egészen kiskorától élt együtt a tűzzel, nem is tudta, hogy vannak helyek a világon, ahol nem pusztít ez az elemi erő. Alkalmazkodott, mint minden gyerek, tanult a hibáiból és minden eszközzel próbálta lehűteni a parazsat. Nem volt kivel beszélnie, nem volt senki, aki felvilágosíthatta volna a tűz természetéről és olyan sem, aki megóvta volna a sérülésektől. 

Tizenhat éves volt, amikor a tűz végleg kialudt. Egy hajnalon krákogásra ébredt. A krákogás fuldokló köhögésbe torkollott, azután elhallgatott. Ewan mozdulni sem mert, nemhogy belépni a tűzfészekbe. Várt egy kicsit. A szíve hevesen vert. Máskor ilyenkor már régen elindult az iskolába és így elkerülte a tüzet, de ma szombat volt. Várt és fülelt. Pontosan úgy, mint egy őz, amikor ragadozót gyanít a közelben. A szíve a torkában dobogott, olyan hangosnak érzékelte, hogy zavarta a fülelésben. Pedig az idő létfontosságú volt. Ha nem lépett időben, nem menekült jókor, később már nem volt rá lehetősége. Továbbra sem hallott semmilyen zajt a tűzfészek felől, de nem merte megkockáztatni, hogy bekukkantson. Az a hely volt a legveszélyesebb a házban. Már a nyíló ajtótól is annyi oxigént kapott a parázs, hogy egy szempillantás alatt vált embernagyságú, vörösen izzó lángokká. Tovább fülelt. Csend volt. Egy jó félóra eltelt, amire összeszedte a bátorságát annyira, hogy lenyomja a kilincset és belessen a résnyire nyitott ajtón. Furcsán energiátlannak érezte a helyiséget. És hideg is volt, mintha kialudt volna a parázs. Óvatosan még szélesebbre tárta az ajtót és bedugta a fejét. Körülnézett a szobában. Mindenhol boros és vodkás üvegek hevertek, szörnyű szag terjengett. Csend volt. Az ágyon az apja feküdt a hátán. A karja lelógott a matracról. Ewan közelebb ment. Látta, hogy az apja arca falfehér, a bőre száraznak és élettelennek tűnt. Még sosem látott halottat, de most biztos volt benne, hogy az apjából eltávozott az élet. Állt mellette csendben és nem tudta mitévő legyen. Egy pillanatra megkönnyebbülés lett úrrá rajta. Kialudt a tűz. Többé már nem kell rettegnie és nem égeti meg magát. Felsóhajtott. A szíve lassan megnyugodott, az adrenalin fröccsnek vége volt és mintha visszatért volna a logikus elméje. 

– Telefonálni kell – hajtogatta benne valami. 

Percekig eltartott, amíg végre cselekedett. Felhívta a mentőket, elmondta, hogy az apja valószínűleg meghalt. 

Tíz perc múlva érkezett a szirénázó mentőautó. Az orvos már nem tudott segíteni. Egyszerűen megállapította a halál okát és hívta a halottszállítót. Amikor két óra múlva mindenki elment és Ewan magára maradt az üres házban lerogyott a konyhában a székre. A fejében gondolatok és kérdések cikáztak, de olyan gyorsasággal, hogy egyiket sem tudta elkapni. A házban hideg volt. Ewan felállt és elkezdett körbejárni. Először benézett az apja szobájába, ahol a mentősök félresöpörték az üvegeket, hogy hozzáférjenek a testhez. Ewan még látta maga előtt az izzó parazsat, amely alkohol hatására oly gyakran változott pusztító lángokká és söpört végig a házon. Most csend volt és sötét. Sehol egy apró fénypont, ami a parázs jelenlétét mutatta volna. Ewan mégis félt. Az elmúlt tizenhat év nem múlt el nyomtalanul. A veszélyérzet bekúszott a bőre alá és onnan az agya legbelsőbb zugaiba. Fogalma sem volt, hogy valaha megszabadul-e majd tőle. Ahogy körbement a házon mindenhol látta a parazsat, a lángokat. Az emlékek, még a tizenévekkel ezelőttiek is, élénken éltek az emlékezetében. Újra, meg újra körbejárt minden helyiséget. Kereste, hogy maradt-e parázs az asztalok, ágyak, komódok alatt. Ellenőrizte a házat egyszer, meg még egyszer, hogy biztosan ne égethesse meg magát többet. Jó két órán keresztül járkált, amire végre meg tudott nyugodni egy kicsit. Ekkor jött a telefon, hogy eltemettetheti az apját, mert a halálát nem idegenkezűség, hanem az alkohol okozta, így boncolásra és eljárásra nincsen szükség. Ewan letette a telefont és leült a kanapéra. Évek óta nem ült ott. A szobáján kívül minden más helyiség veszélyes terepnek számított. Akkor volt a legnagyobb esélye megúszni az égési sérüléseket, ha ki sem dugta az orrát onnan. Ha úgy sikerült hazaérnie az iskolából, vacsoráznia és tanulnia, mintha otthon sem lett volna. Gyakran így sem sikerült megúsznia a tűzvészt, de a kanapén ülni olyan lett volna, mintha szándékosan sétált volna be egy égő házba.

A kanapé tele volt foltokkal, alkohol- és ételnyomok tarkították a medvebarna szövetet. Nagyon lassan eszmélt rá arra, hogy mostantól nyugodtan ülhet itt is. Kimehet a mosdóba és bármikor kinyithatja a hűtőt. Kiment a konyhába és kinyitotta. Nem volt benne semmi, csak egy penészes sajtdarab, vodka és egy félig megevett joghurt, benne a kiskanállal. Undorodva belehányta egy szemeteszsákba a hűtő tartalmát és kivitte a kukába. A novemberi levegő friss volt és hideg, de nem bánta. Ott állt egy vékony pulóverben és élvezte a hideget. Gyerekkorától erre vágyott. Hidegre. Nyugalomra. Az egyik szomszéd, akit csak futólag ismert, odajött és hozott neki egy kabátot. 

– Jól vagy, fiam? – kérdezte aggódva. 

Ewan bólintott. 

– Van mit enned? – kérdezősködött tovább a keménykötésű, nagydarab férfi. 

Ewan megrázta a fejét. 

– Akkor gyere át hozzánk, rendben? A feleségem csirkét süt. Jut belőle neked is – mondta, azzal átkarolta a fiút és beterelte a bejárati ajtajukon. 

Ebben a házban meleg volt, de Ewan nem látott lángokat, se parazsat. Olyan meleg volt, amilyen meleg egy tyúk alatt lehet, ahol a tojások békében fejlődhetnek. A férfi felesége alacsony, kissé gömbölyded negyvenes nő volt. 

– Szia, Ewan! Kerülj beljebb! 

Ewan, mint egy holdkóros hagyta magát vezetni. Évek óta nem járt senki más lakásában, csak a sajátjukban. Ahogy egyre több látható sérülése lett, úgy húzódott el a barátaitól és a külvilágtól, mert már nem tudta megmagyarázni az egyre szaporodó kék foltokat, sebeket, varrakat. Így egyedül maradt. 

A nő leültette a kanapéra és hozott neki egy meleg teát. Furcsa íze volt, a nő azt mondta gyömbértea és erőt ad. Ewannek nem ízlett, de udvariasságból megitta. A nőnek igaza volt, tényleg erősebbnek érezte magát utána. 

– Sajnálom, ami édesapáddal történt – mondta a férfi, aki időközben leült Ewannel szemben a fotelba. 

Ewan kifejezéstelen tekintettel bámult a férfira. 

– Megkeresett már a gyámhatóság? Valahogy meg kell oldani a dolgokat, amíg nagykorú nem leszel. Laknod kell valahol. 

Ewan megrázta a fejét. 

– Értem – mondta a férfi. – Maradj csak itt és pihenj, rendben? – azzal felállt és kiment a szobából. 

A nő pár perc múlva hozott egy nagy szendvicset, szalámival, sajttal és főtt tojással és mondta, hogy a csirke később lesz csak készen. Ewan évek óta nem evett házilag készített szendvicset. Ahogy nekiesett a vastag kenyérszeleteknek, a nő elmosolyodott. Már régen sejtették, hogy valami nincsen rendben a szomszédjukban, de akárhányszor próbáltak Ewannel beszédbe elegyedni, a fiú zárkózottan elfordult tőlük. Minden nap látták, ahogy a fiú elindult az iskolába, látták, amikor hazajött, látták, amikor nyírta a füvet a ház körül és azt is látták, hogy mindig szomorú. Nagyon sajnálták őt. 

Ewan megette és megköszönte a szendvicset, azután csak ült a kanapén és bámult maga elé. Most sem beszélt, egy szót sem lehetett kihúzni belőle. Ráeszmélt, hogy nincs hová mennie és nincs miből élnie. Az apja rokkantsági segélye és a volt cége perenkívüli megegyezésből származó juttatásai nélkül egy vasa sem volt. 

A férfi visszajött és azt mondta, hogy hétfőn tudnak legkorábban intézkedni Ewan ügyében. Addig maradjon náluk. Ewan halkan tiltakozott, de végül belement a dologba. Egy kicsi, de csinosan berendezett szobát kapott az emeleten. Látszott, hogy az itt lakóknak nincsen sok pénzük, ahogy senkinek sem volt a környéken, de a feleség igyekezett mégis otthonosra megcsinálni a szerény házikót. Kézzel készített takarók, otthon varrt függönyök tették meleggé a szobákat. Ewan leült az ágyra és mélyen belélegezte a tiszta ágynemű illatát. Utoljára egészen kiskorában érzett ilyet. Amikor még az anyja mosott és volt pénzük öblítőre. Talán másfél éves lehetett. Mióta az anyja meghalt, senki sem vasalta az ágyneműt, mióta pedig az apja megrokkant egy munkahelyi balesetben, már az is csoda volt, ha ki volt mosva. Ewan hat évesen tanulta meg kezelni a mosógépet, mert nem bírta elviselni az áporodott szagú ruháit, de az ágyneművel nehezen boldogult. Ahogy nagyobb lett, könnyebb lett a helyzet, csak az időpontot volt nehéz megtalálni, amikor mosni tudott. Az apja örjöngött, ha felébredt a gép hangjára és akkor felcsaptak a lángok. Évek alatt kitapasztalta, hogy az apja mennyi ital után alszik elég mélyen ahhoz, hogy ne vegye észre, ha mos. Sok sérülést köszönhetett ennek is. 

Lezuhanyozott és lefeküdt az ágyra. Pár perc alatt elaludt. Amikor felébredt éjfél volt. Fogalma sem volt, hogyan tudott ennyit aludni egyhuzamban. Otthon minden két órában felriadt és fülelt, hogy nincs-e veszély. Kiment a mosdóba, ivott egy pohár vizet és visszafeküdt az ágyba. Még mindig nem tudott sírni. Azon gondolkodott, hogy ez nem normális. Próbálta, de nem ment. Felidézte az apja holttestének a látványát, de úgy sem történt semmi. Emlékezni próbált, hogy milye volt, amikor az anyja meghalt. Akkor sírt, zokogott, de végül is alig volt húsz hónapos. Fel sem fogta mi történt, csak a hiányt érzékelte. Most nem tudott sírni. Belül üres volt. Teljesen üres. Mintha egy papírmasé bábutól várt volna érzéseket. A szemei világítottak a sötétben, a teste körvonalai megvoltak, de legbelül nem volt semmi. Semmi az ég adta világon. Most, hogy elmúlt a rettegés, most, hogy már nem kellett félnie a felcsapó lángoktól, rájött, hogy nincs más benne. Talán soha nem is volt, csak üresség. Megijedt. Ennél még a félelem is jobb volt, mert akkor legalább érezte, hogy él. Hogy nem csak egy üres héj, hanem ember. Hiszen, ha fél, akkor vannak érzései és embernek kell lennie, élnie kell. Most nem volt semmi. A következő nap csak ült a szobában és egyre kétségbeesettebben kutatott valamilyen érzés után. Hálát akart érezni a férfi és a nő iránt, akik ideiglenesen gondoskodtak róla, amíg be nem került a gyámügyi gépezetbe. Tudta, hogy mennyire segítőkészek és kedvesek, hiszen a kisujjukat sem kellett volna mozdítaniuk érte, mégis befogadták, de nem érzett hálát. Felidézte az anyját, amennyire tudta, de semmit sem érzett. Az egyetlen érzelem, amit sikerült kicsiholnia magából, az a félelem volt. A tüzet és a nyomában járó rettegést fel tudta idézni, de mást nem. 

Hétfőn a gyámügy elhelyezte egy ideiglenes szálláson, ahonnan pár nap múlva tovább vitték egy gyermekotthonba. Mindenféle korú és származású gyermekek voltak ott, Ewan a nagyobbak közé tartozott. Hatan laktak egy szobában, a szobatársai eleinte távolságtartóan méregették, csak két nap után kezdtek közeledni hozzá. Ewan válaszolt a kérdésekre és igyekezett nem nagyon megijedni az alfahímtől, egy tizenhét éves latin fiútól, akin több volt a tetoválás, mint az üres bőrfelület. Ewan az új helyén megint úgy érezte magát, mint az apja házában. Tojáshéjakon lépkedett és igyekezett észrevétlen maradni. Az egész rendszer tele volt feszültséggel. Nem csak az ő szobájuk, hanem az étkező, a tanterem, a szünetekben a folyosó, a mosdó. Érezte már a parázs melegét, tudta, hogy előbb-utóbb tűzvész kerekedik. Csakhogy ennek a tűznek a természetét még nem ismerte. Nem tudta, mikor mire számítson, hol van a tűzfészek és mi az, ami az izzó parázsból egy pillanat alatt óriási lángokat csinál. 

Szerencséjére az évek alatt belevésődött módszerekkel sikerült távol tartania magát a nagyobb tüzektől. A lángok mindig valaki mást, valaki nála óvatlanabbat, gyakorlatlanabbat perzseltek össze. Úgy tűnt, hogy a tűz természete mégiscsak hasonló volt mindenhol. 

Eltelt a két év, Ewan nagykorú lett és megkapta az apja hagyatékát, az elhanyagolt házat a külvárosban. Amikor újra belépett, előjöttek a régi emlékek. Újra körbejárta a házat, ellenőrizte, hogy nincs-e parázs valahol, de csak csendet talált és hideget. 

Kinézett az ablakon és látta, hogy a szomszédban már mások laknak. Egy kisgyerekes család. Az apa épp füvet nyírt, az anya pedig virágokat ültetett a két év körüli kislányukkal. A kislány fel akarta venni a vödröt, amiben a földet hozta ki az anyja, de az túl nehéz volt, ezért ügyetlenül fenékre esett. A jelenet vidám volt és ártatlan. Az apa és az anya is felnevettek, így pár másodperc alatt a kislány addig sírásra görbülő szája is mosolygott már. Ewan most sem érzett semmit. Elfordult az ablaktól és elkezdett kitakarítani. A gyámügyesek megszerették, mert kiszámítható volt és nyugodt, így adminisztratív munkát ajánlottak neki. A következő hétfőn már kezdenie is kellett. Addig még volt négy napja, hogy rendbe rakja a házat. Elkezdte kihordani a szemetet, kinyitotta az ablakokat, fényt és friss levegőt engedett be az áporodott szagú helyiségekbe. Automatikusan dolgozott, pontosan úgy, ahogy azóta, amióta az eszét tudta. Hatékonyan, ügyesen, de lélek nélkül. Mindig megtette, amit meg kellett, evett, aludt, zuhanyzott, felöltözött, kerülte az embereket és nem érzett semmit. Most, hogy kikerült a gyermekotthonból megint elmúlt a félelem, de a helyén ugyanúgy csak ürességet érzett, mint két éve. 

Egész nap dolgozott, azután másnap is és harmadnap is. A ház ugyan rossz állapotban volt, de belül már legalább nem volt büdös, tisztaság volt és ki lehetett látni a lemosott ablakokon is. A negyedik napon úgy döntött, hogy pihen egy kicsit. A kertben ugyan még térdig állt a gaz, de nem érdekelte. Elfáradt. Azt tervezte, hogy egész nap a kanapén ücsörög majd. Próbált olvasni, majd rendelt pizzát abból a kevés pénzből, amit az apja hátrahagyott és amit a gyámügyesek félretettek neki tizennyolc éves koráig. Evett, azután aludt egy kicsit. Amikor felébredt kiült az apró teraszra és nézte a két rossz állapotban lévő fát a kis kertben. Egy fél óráig bírta, de nem találta a helyét. Elindult bevásárolni. A kertekben gyerekek játszottak, az utcán nagyszülők szálltak be a kocsikba és indultak haza a látogatás végeztével. Ewant nem érdekelte mindez. Nem vágyott semmire. A boltban a pénztáros lány próbált flörtölni vele, de a fiú elhúzódott. Gyorsan bepakolta a vásárolt dolgait egy szatyorba és kisietett a boltból. 

Amire hazaért, már sötétedni kezdett. Bezárta az ajtót és leült a kanapéra. Elővett egy dvd-t és betette a lejátszóba. Régi film volt, de még sosem tudta végignézni. Amikor kicsit volt még próbálkozott azzal, hogy végignézzen egy filmet, de annak sosem lett jó vége. Később felhagyott a próbálkozással. Most megnézte a filmet, de az sem váltott ki belőle semmilyen érzést. Megint csak az üresség volt. Pontosan, mint akkor, amikor az apja meghalt. Egyre idegesebb és frusztráltabb lett ettől. Mintha csak szellemként létezne. Nem volt kapcsolata a világgal. Akárhányszor próbált erről beszélni az otthonban a pszichológussal, azt a választ kapta, hogy várjon, legyen türelmes. Dühösen odavágta a távirányítót a kanapé sarkába és felment aludni. Amióta itthon volt megint két óránként felriadt, félni kezdett és fülelt. Egyedül volt. Amikor erre rájött, elmúlt a félelem és megint csak az üresség volt. 

Teltek a hónapok, bejárt a munkahelyére, rendben tartotta a házat és úgy tűnt, hogy él. Csak ő tudta, hogy ez nem igaz. Látta az embereket nevetni a kávézókban, látta az anyukákat nevetve lökni a gyermeküket a játszótéri hintában, látta a nagyapákat boldogan vinni az unokájukat fagylaltozni, csak ő nem érzett semmit. Megnézett megindító filmeket, vígjátékokat, próbált vidéki kirándulásokon részt venni mindenféle csoporttal, de az érzések csak nem jöttek a filmektől sem és a végén mindig egyedül bandukolt a kirándulásokon is. Huszonöt éves lett, amikor először érezte azt, hogy szeretne valakivel időt tölteni. A lánnyal a boltból. Elhívta hát randevúra. A két sarokkal odébb lévő kávéházban találkoztak. A lány sajttortát kért és egy eszpresszót, ő pedig egy lattét ivott. Az első randevúból lett második találkozás, azután harmadik és sokadik. Végül egy év után megkérte a lány kezét. Magának sem merte bevallani, hogy semmit sem érez. Abban reménykedett, hogy idővel mindez megváltozik. Az esküvőt szűk körben tartották a városházán. A lánynak már csak az anyja élt, Ewannek pedig nem voltak rokonai. Az egyik kollégáját kérte fel esküvői tanúnak, aki meg is lepődött a távolságtartó fiú kérésén, de belement a dologba. 

Ewan akkor sem érzett semmit, amikor megszületett a kislányuk és akkor sem, amikor a felesége úgy döntött, hogy elhagyja az új boltvezetőért. 

Ewan harmincegy éves volt, amikor megint egyedül maradt az apja házában. És még mindig nem érzett semmit csak a mindent beborító ürességet és hideget. Felderengett előtte a régi élete. A parázs, a felcsapó lángok. Érezte a melegüket, a forróságot, ami annyiszor megégette. Ahogy felidézte az emlékeit, végre egy kicsit meleg volt megint. Szinte vágyott a tűzre, akkor is, ha kegyetlenül pusztított. Legalább meleg volt, legalább érezte hogy él. Legalább volt valaki, aki…Ő maga sem tudta, hogyan fejezze be a gondolatot. Rájött, hogy a félelem mellett, a hamuban, a parázsdarabok között volt ott még valami, valami, amire évek óta mindennél jobban vágyott. Szeretet. Szerette az apját, az emberi roncsot, aki éveken át csak szenvedést okozott neki. Nem értette, de érezte a kínjait, amiket átélt és a küzdelmét az alkohollal, amelyben folyton alulmaradt. Ewan arcán potyogni kezdtek a könnyek, de ezek a könnyek nem a fájdalom, hanem a megkönnyebbülés, a boldogság könnyei voltak. Végre érzett! Nem félelmet, nem ürességet, hanem szeretetet és kegyetlen fájdalmat egyszerre. Kínzó volt, de olyan élettel töltötte meg a testét, amilyet még sosem érzett. Hagyta, hogy az érzések megmarkolják és facsarják a szívét, hagyta, hogy egész lényét betöltse a fájdalom. A könnyei leperegtek az arcán, a szíve rettenetesen fájt, annyira, hogy alig tudott lélegezni. Olyan volt, mint az extázis. Maró fájdalom, boldog lelkesedés egyszerre és olyan mérhetetlen energialöket, amilyet eddig el sem tudott képzelni. Felugrott a kanapéra, azután le róla és zokogva körbetáncolt a szobában. Le kellett valahogy vezetnie ezt a töménytelen energiát. Ugrált, zokogott, ugrált és zokogott. Amikor teljesen kimerült, leült a kanapéra és még mindig hagyta, hogy peregjenek a könnyei. Hosszú idő után nyugodott meg. A szíve sajgott, de végre élt. Érezte az életet a tagjaiban. Csodálatos érzés volt. A kanapén aludt és amikor másnap felébredt érezte, ahogy a hasát melegíti az ablakon betűző nap. Mintha minden világosabb, élőbb lett volna körülötte. Őszinte örömmel elmosolyodott, életében talán először…

Ha tetszett a novella, olvass bele nemrég megjelent regényembe, A Játékmesterbe is! Nem fog csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyvet, a nagy könyvesboltokban megtalálod!