Pőreség

A fiúnak nem volt szabad ruhát felvennie. Meztelenül játszott az udvaron, amióta éppen hogy csak tudott járni. Megszokta már, hogy nincsen rajta ruha. Volt egy csomó olyan dolog, amit ruha nélkül sokkal egyszerűbb volt csinálni. Ha ő beleugrott egy szép, nagy, sáros pocsolyába, semmi probléma nem volt, hiszen a bőréről könnyen lepergett a megszáradt sár és nem kellett aggódnia az összepiszkolt ruhák miatt. Ráadásul ruhátlanul sokkal, de sokkal hamarabb megszáradt, mint azok a társai, akik ruhában játszottak. 

Az óvodában már egy kicsit más volt a helyzet. A padlón eléggé fázott és a csoporttársai ki is kezdték sokszor, amiért olyan csupasz volt. Nem mintha ők sokkal jobban néztek volna ki az idétlen rózsaszín, meg világoskék báránykás és kisnyulas pólóikban, de a fiút mégis bántotta, hogy ő valahogy más volt. Azért még évekig nem vitte rá a lélek, hogy szívből azt kívánja, bárcsak lenne rajta is ruha, ahogy a többieken, de amikor elmúlt a báránykás, kisnyulas korszak és az iskolában már nem néztek ki a többiek olyan irgalmatlanul idétlenül a ruháikban, ő is vágyni kezdett arra, hogy felöltözhessen. 

“Bárcsak lehetne olyan farmerem, mint a tornatanár fiának és olyan pólóm, mint a szomszéd fiáé.” – gondolta sokszor.

 Vágyakozva nézte, ahogy a többiek egyre másra újabb és újabb ruhákban vonultak be az iskolába, míg ő és még két sorstársa ruha nélkül üldögéltek a padokban. 

A szünetekben igyekeztek a lehető legjobban megbújni a folyosók beugróiban, hogy ne keveredjenek azok közé a gyerekek vagy tanárok közé, akik rendszeresen gúnyt űztek belőlük. A fiú nem volt jóban a másik két meztelenül járó gyerekkel. Az egyik egy folyton zavarban lévő lány volt, akivel szinte lehetetlen volt szót váltani, a másik pedig egy fiú, aki igyekezett önbizalmat sugározni és divatot teremteni a pőreségből, a többi gyerek azonban nem igazán akarta követni a példáját és inkább gúnyolódtak rajta a háta mögött. 

A fiú gyakran kérdezte otthon, hogy mikor lehet neki is ruhája, de az édesapja, aki egyedül nevelte pár hónapos kora óta, mindig mogorván rákiabált, ha megemlítette, hogy a többi gyerek ruhában jár. Egyszer a fiú ellopott egy kis pénzt az apjától és megvette az egyik osztálytársa lyukas nadrágját. Büszkén húzta fel és boldogan sétált hazafelé a napsütötte, sárguló őszi levelek alatt. Végre nem sietett, nem akart elrejtőzni a fák törzse mögött, amik a hazavezető útját szegélyezték. A parkban önfeledten szaladgált a bokrok között és végre nem érdekelte, hogy a lábához csapódik egy-egy nagyobb ág, mert tudta, hogy a nadrág megvédi a bőrét. 

Megállt a játszótér mellett, ahol annak idején annyiszor üldögélt csupaszon a homokozóban. Még emlékezett rá, milyen fájdalmas volt, amikor egy-egy élesebb kavics keveredett a homok közé és megnyomta az ülepét. Nem is vette észre, hogy aznap mennyi időt töltött el az utcán. Minden új volt. Most, hogy nem csak végigszaladta az utat, hogy minél előbb otthon legyen, hanem volt ideje nézelődni, megállt minden egyes bokornál, az újságárusnál és a kisbolt előtt, ahonnan az apja a kenyeret meg a tejet hozta haza minden nap. Mire hazaért az apja már otthon volt és éktelen haragra gerjedt, amikor meglátta a fián a nadrágot. 

– Megmondtam, hogy nem hordhatsz ruhát! Mit nem értesz ezen?!!? Vedd le azonnal és add ide!

A fiú nem értette, hogy az apja miért ingben, nadrágban, cipőben és zokniban megy dolgozni, ha neki még egy vacak, szakadt nadrágot sem szabad felvennie. 

Mivel az apja egyre fenyegetőbben kiabált és a szavaitól a fiú csupasz bőrén egyre másra vágások és sérülések keletkeztek, jobbnak látta levenni és átadni a nadrágot. Miután az apja megkapta a konfliktust okozó ruhadarabot, beküldte a fiát a szobájába és egy heti szobafogságra ítélte. A fiú lehorgasztott fejjel ballagott fel a második emeletre a hatalmas hallon át. Megállt a nagy tükör előtt, ami a szobájához csatlakozó fürdőben volt és megnézte a sérüléseit. Az apja szavai mindig sokkal, de sokkal mélyebb vágásokat ejtettek a bőrén, mint az osztálytársaié, a tanáraié vagy a gonosz öregasszonyé a parkban. 

A fiú szobája a kertre nézett és ő odalépett az ablakhoz. A kertész éppen a bokrokat nyírta vissza tél előtt. Szerette a kertészt. Mindig kedves volt vele és soha még egy apró gesztussal vagy grimasszal sem jelezte, hogy észrevette volna, nincs a fiún ruha. Akárhányszor találkoztak, a kertész mutatott neki valami érdekeset a három hektáros kertben. Volt, amikor egy fa odvában megbúvó mókuscsaládot, máskor egy fészket vagy éppen egy sünt. A fiú szeretett kint lenni a kertben, a kertész jelenléte sosem feszélyezte úgy, ahogy a többi emberé. Ő mindig természetesen viselkedett vele és sosem karcolta meg érzékeny bőrét a szavaival. 

A fiú most is vágyott a kertész társaságára, szeretett volna kint lenni a kertben. Segíthetett volna neki összeszedni a lenyesett ágakat vagy összegereblyézni a lehullott faleveleket. De most nem mehetett ki. 

A következő nap az iskolában még többet gúnyolódtak rajta az osztálytársai. Mindenki azt várta, hogy másnap is az ócska nadrágban jelenik majd meg, de a fiú megint pőrén érkezett. A sebei, amelyeket előző nap otthon szerzett, már nem lepték meg az osztálytársait. A tanárok egy része ugyan felfigyelt a hegekre, de mindenkinek annyi dolga volt, hogy végül senki sem foglalkozott a fiú sérüléseivel. Az osztálytársai szavai nyomán még összeszedett egy-két kisebb vágást, de ezekhez már annyira hozzászokott, hogy szinte nem is érezte őket. 

Az élet, a vacak nadrág felvétele és elkobzása után, lassan visszatért a régi kerékvágásba. A fiú újra pőrén járt és igyekezett figyelni rá, hogy kitérjen a sérüléseket okozó konfliktusok elől. Az apja végül megbékélt vele és a szobafogság hátralévő idejét elengedte, így ő újra kimehetett a kertbe, hogy megnézze a kertész legújabb felfedezéseit. 

A fiú végül egyetemre ment és elköltözött egy másik városba. A tanulás mellett dolgozott is és az első fizetéséből végre vett magának ruhát. Hihetetlen élmény volt, ahogy a boltban belebújt a finom pamutpólóba és felhúzta a vastag, sötétkék farmert. A legnagyobb gyönyörűséget mégis az jelentette, ahogyan a puha, fűzöld pulóver simogatta a bőrét. Amikor kilépett az üzletből, végre biztonságban volt. A hideg szél nem borzongatta meg a bőrét, a tömegben a térdének csapódó aktatáska sem sértette meg és a szembejövők kezében egyensúlyozott papírpoharakban lévő forró kávétól sem tartott már. 

Amikor pár hónap múlva hazalátogatott, az apja meglepődött a változáson. Nem tetszett neki, hogy a fia ruhát hord. Dörmögött valamit, amikor beengedte az ajtón, aztán bement a konyhába. A fiú követte és megpróbált beszélgetni vele. 

Az apja a konyhapult fölé hajolva szeletelte a kenyeret és nem nézett rá. 

– Hogy vagy, apa? – kérdezte a fiú.

– Megvagyok – válaszolta távolságtartóan az apja. 

– Találtam munkát az egyetem mellett. 

– Remek. Látom, nagyon jól keresel, ha ennyi pénzt elköltöttél erre a göncre. 

A fiú meglepődve érezte, hogy a ruha alatt megfájdult a karja. Felhúzta a pulóvere ujját és meglátta a vágást. Megrökönyödve nézett az apjára, akinek a szeme sarkában elégedettség villant. A fiú bosszúsan lehúzta a pulóver ujját és fújtatott egyet. 

– Hogy van a kertész? – kérdezte.

– Nem tudom. Három hónapja nem láttam. Elegem lett abból, hogy folyton csak szöszmötöl a hülye sünökkel meg a madarakkal. Nem ezért fizetem. 

A fiú sajnálta a kertészt és elhatározta, hogy meglátogatja mielőtt visszamegy az iskolába. 

– Megnézzük a vetélkedőt? – kérdezte a fiú. 

– Igen. Ha akarsz enni, csinálj magadnak! – azzal az apja odalökte elé a kenyeret és a felvágottas dobozt. 

A fiú megint érezte, hogy fáj a karja. Felhúzta a pulóvere ujját és látta az újabb vágást. Dühösen lecsapta a kést a kenyér mellé és bekiabált az apjának a nappaliba. 

– Most elmegyek, majd este jövök!

Kiviharzott a házból. Egy órát utazott, amire megtalálta a házat, amit keresett. Gyerekkorából még emlékezett, hogy a kertész néhányszor elhozta ide, amikor az apja üzleti útra ment és ő vigyázott rá. 

Becsengetett. Kétszer kellett csengetnie és eltelt öt perc, amire a kertész kinyitotta az ajtót. Elmosolyodott, amikor meglátta a fiút. 

– Gyere csak be! – invitálta beljebb. 

A fiú belépett a szegényesen berendezett házikóba. Ahogy a nappaliba ért frissen főzött kávé és forró sütemény illata csapta meg az orrát. 

– Nem zavarok? – kérdezte azt sejtve, hogy a kertész éppen vendégséghez készülődik. 

– Nem, dehogy. Most lett kész az almás pite és van finom kávém is. Ülj csak le! Legalább nem kell egyedül ennem. 

A fiú tudta, hogy a férfi felesége már jópár évvel azelőtt meghalt. 

A kertész töltött neki kávét és letett elé egy nagy szelet almáspitét. 

– Egyél csak! – szólította fel kedvesen. 

A fiú csak most vette észre, mennyire korog a gyomra. 

Miután megették az almáspitét, a fiú a kertész hogyléte felől érdeklődött.

– Jól vagyok – válaszolta szűkszavúan a férfi. – Meg akarod nézni a kertet? – kérdezte a fiútól. 

A fiú elmosolyodott, ahogy feljöttek benne a régi emlékek, amikor ketten járták az apja hatalmas kertjét sünök, madarak és gyíkok után kutatva. 

A kertész előre ment és kinyitotta a teraszajtót. A fiú elámult, ahogy kilépett rajta. Balra egy hatalmas üvegházat látott. Nagyobb volt, mint a kertész háza és a párafoltos ablakokon át bőven termő, hatalmas paradicsomokat, babot és egy seregnyi különleges orchideát látott. A kertész azonban nem az üvegház felé vette az irányt, hanem elindult hátra. A fiú követte a gyönyörűen karbantartott, éppen virágzó sárga krizantémsorok között, amíg egy kis tóhoz nem értek. A tónál a kertész megállt és egy szó nélkül a víz szélén hajladozó sásra mutatott. A sásban egy vadkacsa tanyázott négy kiskacsával. Egészen közel voltak, úgy másfél méterre. A fiú meglepődött, hogy ennyire közel engedte őket a kacsamama. 

– Hogy-hogy ilyen közel mehetünk? – suttogta a kertésznek.

– Évek óta ismernek. Az anyát sérülten találtam három éve. Adtam neki enni és gondosan elkerítettem, hogy a ragadozók ne tudjanak hozzáférni. Meggyógyult és azóta itt él. Van párja is, idén először születtek kiskacsáik. 

– Elképesztő – suttogta a fiú, ahogy elindultak visszafelé. A kacsák és a kert is varázslatos volt. Az egész helyet átjárta a kertész szeretete. A visszaúton a kertész elkanyarodott jobbra és megmutatta a fiúnak a gyümölcsfáit. Az egyik fáról leszakított egy őszibarackot és a fiú kezébe nyomta. Édes volt és lédús. A fiú úgy érezte, mintha életelixír csorogna le a torkán, ahogy lenyelte a falatot. A kertész csendben elmosolyodott. 

A látogatás végén a kertész adott a fiúnak még két barackot, hogy vigye el az apjának. 

A fiú mosolyogva indult hazafelé. Nem is értette hogyan, de ez a jóformán szavak nélküli óra teljesen feltöltötte. Az őszi nap melegen sütött, ezért a fiú felhúzta a karjain a pulóver ujját. Döbbenten vette észre, hogy az apja szavai által ejtett vágások begyógyultak. Nyomuk sem volt. Sokáig sétált még és felidézte a gyerekkori emlékeit. Akkoriban nem figyelte meg, hogy mikor gyógyultak be a vágások pőre testén. Végre megértette miért szeretett annyira a kertésszel lenni. 

Amikor az apja házához ért, már este volt. Beillesztette a zárba a kulcsot, halkan belépett és a konyhapultra tette a két barackot. Melléjük írta egy cetlire, hogy a kertész küldi őket. 

Mikor ezzel megvolt, felment a szobájába és összeszedte a holmiját. A bejárati ajtóból vetett még egy pillantást a konyhára, ahol a pulton ott üldögélt a két gömbölyű őszibarack, aztán kilépett és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A JátékmesterbeA nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod őket!