Mi történik, ha valakit meg akarunk óvni a fájdalomtól, ami egy szerette elveszítése miatt éri? A jószándékkal tényleg a pokolba vezető útra rakosgatjuk a köveket? Hogyan segítsünk jól azoknak, akik számunkra fontosak, amikor valami nagy fájdalom éri őket?
Gyakran előfordul, hogy magunknak okozunk komoly nehézségeket pusztán azért, mert szeretnénk valakit megóvni valamilyen fájdalomtól. Ilyenkor értetlenül állunk a nem sikerült vizsgák, a már megint elveszített állások, a folyamatos pénzzavar vagy a huszadjára is zátonyra futott párkapcsolatunk előtt és nem értjük miért történik ez meg velünk újra és újra. A legtöbb ember egy idő után érezni kezdi, hogy ez valahogy nincsen rendben, sőt olyanok is vannak, akik arról számolnak be, hogy olyan érzésük van, mintha nem is a saját életüket élnék, csak sodródnának.
Gyakran előfordul ilyen esetekben, hogy némi önismereti munka segítségével rájövünk, hogy egy-egy elhunyt családtag áll a dolgok hátterében. Az összefüggés hirtelen világos lesz és megértjük, hogy kire is akarunk emlékezni vagy kit akarunk megmutatni, esetleg pótolni annak a családtagnak, akinek a legjobban fájt az eltávozott rokon elveszítése.
Amit teszünk szeretetből tesszük. Például meg szeretnénk óvni az édesanyánkat az elveszített testvérünk miatt érzett fájdalmától és igyekszünk “felvenni” a testvér szerepét. Csakhogy ez a szerep egy halott szerepe, akinek nem lesz egészséges párkapcsolata, nincs szüksége sikeres karrierre vagy akár pénzre sem és nem válnak valóra az álmai. Így ezeket a dolgokat, vagy csak az egyiket-másikat ezekből, mi sem engedjük meg magunknak és ilyen-olyan módszerekkel szabotáljuk, hogy elérjük a céljainkat.
Így vezet a pokolba a jószándékkal kikövezett utunk. Mert akár meg szeretnénk mutatni egy elfelejtett halottat, hogy végre emlékezzenek rá a családtagok, akár enyhíteni szeretnénk valakinek a hiányát, a dolog így is úgy is oda vezet, hogy az életünk egy vagy több területét leblokkoljuk. Ezzel pedig megakadályozzuk azt is, hogy boldogok legyünk.
Bármennyire is szeretnénk valakit megóvni a fájdalomtól, amit egy szerette elvesztése okozott, nincsen jogunk hozzá, hogy tiszteletlenül “belepiszkáljunk” a sorsába. Nem látni, tagadni a másik erejét, amelynek segítségével szembe tud nézni a saját sorsával és meg tudja élni azt az összes mélységgel és magassággal együtt, ugyanis tiszteletlenség, még akkor is, ha jószándékból cselekszünk. Ráadásul magunknak is ártunk ezzel a viselkedéssel.
Ha valóban segíteni szeretnénk, akkor legyünk ott és bírjuk el az összes sírást, fájdalmat, dühöt, ami feljön, ahogy a másik szembenéz a veszteségével. Ne akarjuk megmenteni, át- vagy elvenni tőle azt, ami a sorsához tartozik! Ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy majd mi megoldjuk. Van olyan, hogy nem tudjuk megoldani és ahhoz, hogy ezzel szembenézzünk, hatalmas bátorság kell, ahogy ahhoz is, hogy ott üljünk a másik mellett akár órákon át, amikor szenved. Mert ilyenkor feljön a mi félelmünk is attól, hogy mi lesz, ha velünk is történik valami, amit nem tudunk megoldani. Mi lesz, ha mi is elveszítünk valakit és üvölteni tudnánk a fájdalomtól? Ezért kapcsolunk megoldó üzemmódba, csakhogy ezzel nem segítünk. A halálból senkit nem tudunk visszahozni.
A legjobb, amit tehetünk, hogy egyszerűen ott vagyunk, jelen vagyunk a másikkal. Aki tudni szeretné, hogy hogyan legyen valóban jelen ilyen helyzetekben, annak érdemes elolvasnia ezt a cikket is: “Mit mondjunk, ha megtörténik a kimondhatatlan?”
Ha folyton blokkoljuk az életünk egyik vagy másik területét, érdemes megnéznünk mi ennek az oka, ki az, aki hiányzik a családból!