Önmegsemmisítő üzemmód

Mindannyiunk életében voltak olyan döntések, pillanatok, amelyek örökre megváltoztatták az életünk egy fontos részét. Van, amelyik pillanat visszatekintve könnyedebbé, örömtelibbé tette az életet, de vannak olyanok is, amelyekkel sok fájdalmat és nehézséget zúdítottunk a saját nyakunkba.

Lehet, hogy felvállaltunk egy konfliktust, végre megmondtuk x-nek és y-nak a véleményünket vagy éppen idegességünkben leharaptuk a párunk fejét, aminek szakítás lett a vége. Ami közös szokott lenni ezekben a destruktív döntésekben az az, hogy általában heves érzelmek kísérik őket és sokszor akár a Balrog is előjön belőlünk miközben kiadjuk magunkból a dühöt. 

Az olyan viták, amelyek folyamán sok, egyébként tiszteletben tartott határt áthágunk, általában régi gyerekkori vagy transzgenerációs traumákból adódnak. Sokszor a párok, munkatársak vagy  barátok úgy találnak egymásra, hogy az egyikük reakciója arra ha megpiszkálják az érzékeny pontját, pont olyan, ami beletalál a másik érzékeny pontjába. Amint ez megtörténik máris heves indulatok és kemény érzelmek tiporják el a józan érvelést. Ahogy egyre bántóbb mondatok hagyják el a szánkat, úgy indul be egyre jobban az önmegsemmisítő üzemmód. Ilyenkor a lelkünk egy része, aki nem akarja, hogy az a régi seb, ami annyira fáj, a felszínre kerüljön, mindent megtesz, hogy akkora lármát csapjon és annyira belekeverjen minket az áldozati szerepbe (abba, hogy a másik a hibás), hogy véletlenül se kezdjünk el mélyre ásni a valódi okok után kutatva, hanem kiadhassuk a régi trauma miatt feltorlódott dühöt a jelenben arra, akit az adott helyzetben éppen tettesnek látunk.

Ez a részünk annyira fél még egyszer átélni a fájdalmat vagy a rettegést vagy azt, amit régen érzett, hogy inkább tönkreteszi a párkapcsolatunkat, inkább kirúgat minket, inkább pokollá teszi az életünket a munkahelyünkön csak nehogy még egyszer szembe találja magát a régi sérüléssel vagy bármi ahhoz hasonlóval.

A legtöbb helyzetben, amikor azt érezzük, hogy elszabadulnak az indulataink, érdemes időt kérni és megvárni, amíg az intenzív rettegés, düh, fájdalom vagy bármi más, amit érzünk alábbhagy. Ha ez megtörtént, akkor vizsgáljuk meg a helyzetet. Nézzük meg, hogy valóban annyira ijesztő, dühítő vagy fájdalmas volt-e vagy esetleg mi magunk sem értjük, hogy miért reagáltunk olyan hevesen, ahogy reagáltunk.

A másik, amit érdemes higgadtabban végig gondolni az az, hogy a jelenlegi konfliktus, harc megnyerése van-e olyan fontos számunkra, mint az emberi kapcsolat, amelyet lerombolhatunk, ha tovább kötjük az ebet a karóhoz. 

Ha ezt a kérdést feltesszük magunknak és valóban őszinte választ adunk rá, akkor már sokkal higgadtabban fogjuk kezelni a helyzetet. A bennünk lévő feszültség és túlzottan heves indulatok pont abból szoktak adódni, hogy ez a kérdés nincsen tisztázva akkor, amikor belemegyünk a konfliktusba. Vagyis egyrészt ott az a részünk, ami retteg vagy dühös és aminek éppen megnyomták azt a bizonyos pánikgombját és ott a másik részünk, akinek fontos a párkapcsolat, fontos a munkája, a hobbija vagy a barátság. Ahogy egy csatában sem lehet két fővezér, mert hatalmas káosz lesz, ha ketten kétféleképpen akarják levezényelni a rohamot, úgy egy konfliktusban is tisztában kell lennünk azzal, hogy melyik énünk vezeti a tárgyalást. 

Ha az adott dolog mégsem olyan fontos, hogy elveszítsük miatta a barátunkat, párunkat, munkahelyünket, akkor képesek leszünk kompromisszumot kötni. Ám ebben az esetben is érdemes megkeresni azt a részünket, amelyik a legszívesebben felrobbantotta volna a kapcsolatot és meggyógyítani, hogy később már ne okozzon több problémát. 

Ha úgy ítéljük meg, hogy az adott kapcsolatnál fontosabb a csata megnyerése, akkor is vegyük a fáradtságot és vizsgáljuk meg magunkat még egyszer. Próbáljuk meg kideríteni, hogy miért ragaszkodunk az adott véleményhez olyan nagyon. Ha az ember tényleg kideríti, hogy milyen trauma vagy családi hiedelem áll egy-egy ilyen dolog hátterében, a legtöbbször kifogy a szufla a hatalmas ellenállásból. Ilyenkor szoktuk elengedni az egónk egy részét.   

A lényeg az, hogy mindkét esetben ugyanoda jutottunk. Akkor is, ha úgy érezzük, el tudjuk engedni amihez ragaszkodtunk eddig és akkor is, ha nem, az önvizsgálat, meditáció vagy az önismereti munka segíthet elkerülni, hogy beinduljon az önmegsemmisítő üzemmód.