Notórius megmentők és messiások – a menekülés magasiskolája

Biztosan mindenki találkozott már olyanokkal, akik folyton valakinek a megmentésén vagy “megjavításán” fáradoztak. Biztosan mindenki használta is már ezt az eszközt saját maga. A kérdés az, hogy miért tesszük ezt és mit nyerünk vele? Mert a látszat ellenére igenis nyerünk ezen az üzleten, hiába igyekszünk azt a benyomást kelteni, hogy mi vagyunk azok, akik csak áldozatot hozunk. Sokszor ugyanis könnyebb a másik életével foglalkozni, rajta vagy a problémái megoldásán gondolkozni, mint a sajátunkkal egyedül maradni a fejünkben és szorongani. Ez egy hatékony probléma elkerülési módszer. 

Ez pontosan olyan, mint a dohányosnak a nikotintapasz. Nem szűnteti meg a függőséget, de enyhíti a cigaretta utáni heves sóvárgást. Ha a másik problémájával foglalkozunk és nem a sajátunkkal, az nem szünteti meg a szorongásunkat, de annyiban csökkenti, hogy úgy érezzük a másik problémája végső soron nem a mi bőrünkre megy.

Két tűzoltó ezüst védőruhában tűzet olt

Azt is észrevehettük, hogy amikor hosszú ideje próbálunk megmenteni, “észhez téríteni” valakit vagy megoldásokat javasolni a problémájára, a másik egy idő után mérges lesz ránk, esetleg kiabáli kezd vagy eltávolodik tőlünk. Ennek két oka is van, az egyik, hogy pontosan érzi, hogy nikotintapaszként használjuk őt és a problémáját, vagyis nem igazán a megoldás az elsődleges céunk, hanem a saját életünktől, problémánktól való menekülés. A másik ok pedig az, hogy nem tartjuk tiszteletben azt a döntését, miszerint ő ezzel a problémával akar küzdeni. Vagyis nem tiszteljük őt, a szabad akaratát és az egyéni sorsát. Ehhez pedig nincsen jogunk. Lehetséges, hogy valamilyen családrendszeri oknál fogva hoz áldozatot, lehetséges, hogy hűséges valakihez, aki miatt fenntartja az adott problémát. Akármi is az ok, csakis az ő döntése lehet, hogy hajlandó-e és ha igen, mikor hajlandó a problémát megoldani.

Ázsiai nő mezőn hangosbeszélőbe beszél miközben két férfi a fülét befogva hátrahőköl

Természetesen, itt nem arról van szó, hogy ha van megoldási javaslatunk valamire, akkor mélyen hallgassunk róla, hanem arról, hogy ne mondjuk el százszor vagy ezerszer és főleg ne akarjuk a másikat elráncigálni magunkkal, hogy megoldjuk a gondját. Tiszteljük annyira, hogy ha már elmondtunk valamit, de ő nem választotta azt, akkor inkább másról beszélgetünk vele. 

Tudom, hogy ilyenkor úgy érezzük, hogy “otthagyjuk” a gödör alján, akit szeretünk és ez nem könnyű, de higgyük el, nem az a feladatunk, hogy megmentsük a körülöttünk élőket saját maguktól. Már csak azért sem, mert a hosszan elhúzódó súlyos problémák hátterében sokszor családrendszeri traumák, történetek állnak, amiknek a kiderítése és feloldása nélkül teljesen esélytelenek vagyunk még arra is, hogy pontosan megértsük mivel küszködik a másik. Vagyis egy olyan ellenféllel verekszünk egy vaksötét szobában, akit nem is látunk. Ilyenkor a legjobb megoldás tudatni az illetővel, hogy ha segítségre van szüksége, akkor számíthat ránk, de ne kezdjünk el a nyakára járni a “forradalmi” ötleteinkkel. 

Ha észrevesszük magunkon, hogy mindenkit meg akarunk menteni vagy hogy ha hallunk valaki nehézségéről mi máris jelentkezünk a mentőcsapatba és megoldás után is még napokig rágódunk rajta, akkor üljünk le és beszélgessünk el saját magunkkal, hogy mi az az érzés, amit mindenáron el akarunk kerülni. Értékes felismerésekre tehetünk így szert!