Napfény

Hirsch ki nem álhatta a napfényt. Már kisgyerek korában is menekült előle, akárhányszor kirakták a napra, vígasztalhatatlanul zokogni kezdett. Az édesanyja gyakran aggódott, hogy a gyermeke nem jut elég D vitaminhoz és emiatt visszamarad majd a fejlődésben, a gyerekorvos megjegyzései pedig csak rontottak a helyzeten. Hirschnek nem lett D vitamin hiánya, pedig még most, ötven évesen is úgy kerülte a napot, mint más a legéletveszélyesebb szakadékot. Ha a földön meglátta az éles vonalat, ahol elválik a napsütötte és az árnyékos rész, úgy járt, hogy biztosan meg se közelítse a határvonalat. 

Hirsch az árnyékban élte az életét és bár emiatt sokan vámpírnak csúfolták gyermekkorában, neki semmi indíttatása nem volt sem embereket ölni, sem pedig vért inni. Sőt, Hirsch nagyon békés és nyugodt természetű volt. A napjai nagy részét az érmegyűjteménye rendezgetésével és katalogizálásával töltötte. Már gyermekkorában lelkesedett a különböző antik érmékért és olyannyira megismerte őket, hogy nehezen lehetett már átverni hamis darabokkal. 

Mivel nem voltak nagy igényei, a megélhetését könnyedén megoldotta úgy, hogy szombat hajnalban kiment a város szélén lévő két bolhapiac egyikére és értő szemeivel kiválasztott néhány értékes érmét, amelyeket azután interneten vagy a húsz sarokkal odébb, havonta megrendezett érmegyűjtők börzéjén szép haszonnal eladott. Olyan is kétszer előfordult már, hogy egy-egy érmét olyan drágán sikerült eladnia, hogy az árukból fél évnyi megélhetését fedezni tudta. 

Hirsch emellett blogot vezetett arról, hogy hogyan lehet megkülönböztetni a hamisítványokat a valódi, értékes antik pénzektől. A blog pár év alatt a téma elismert szakértőjévé tette és egyre gyakrabban előfordult, hogy érmék megvizsgálásáért is fizettek neki konzultációs díjat. Hirsch nagyjából elégedett volt az életével, bár miután a szülei már több, mint egy évtizede meghaltak, hiányzott neki a család. Egyszer-kétszer próbálkozott azzal, hogy párkapcsolatot létesítsen az ellenkező nem képviselőjével, de ezek a próbálkozások pár hét, vagy legfeljebb pár hónap után kudarcba fulladtak. A nőket nem érdekelték Hirsch érméi, Hirsch-öt pedig nem érdekelték a szikrázó napsütésben megtett kirándulások, parki piknikek vagy kutyasétáltatások. 

A mozi és a vacsora egy ideig megfelelő közös tevékenységnek bizonyult, de mivel Hirsch elég válogatós volt, ezért azt a négy-öt éttermet, ahová hajlandó volt a környéken beülni, hamar megunták. Ötvenéves korára Hirsch feladta a próbálkozást és beletörődött, hogy feleség és gyerek nélkül fogja leélni az életét. A szobát, amit eredetileg gyerekszobának szánt, átalakította, hogy a lehető legprecízebben és legszakszerűbben tárolhassa a lassan kétezer darabosra rúgó gyűjteményét. A szobában egy kényelmes kanapé és két kisasztal mellett egy íróasztal állt. Az íróasztal közepén egy ipari nagyító kapott helyet, a jobb oldalán pedig könyvoszlopok álltak, amelyekben fontos információkat talált arról, hogy mely érméknél hogyan lehet megállapítani az eredetiségüket. 

A szoba egyik falát teljesen elfoglaló beépített polcon mindenféle vegyszerekkel teli üvegcse állt. Ha Hirsch elbizonytalanodott hogy egyik másik érme milyen fémből van, ezeknek a színes folyadékoknak a segítségével könnyen kideríthette. A többi fal beépített polcain könyveket és az érméket tárolta, korszakonként elrendezve. 

Hirsch napirendje meglehetősen egyhangú volt, de ő szerette ezt az állandóságot. A hétfőket, keddeket és szerdákat új érmék felkutatásával töltötte az interneten és ezekre a napokra rendelt magának ebédet is. Délután három felé, ha nem sütött a nap, elment a sarkon lévő kis kávézóba és megevett egy süteményt – mostanában a pisztáciakrémes macaron volt a kedvence – és megivott egy presszókávét. Csütörtökön fogadta azokat, akik tanácsot akartak tőle kérni az érmékkel kapcsolatosan, pénteken pedig megírta és publikálta a blogján az aktuális cikkét. A szombat délelőttöt a bolhapiacon töltötte, ahol annak ellenére, hogy már évtizedek óta oda járt, még mindig alig volt beszélőviszonyban bárkivel is. Hirsch-öt furcsának, különcnek tartották és sokat gúnyolódtak rajta, amiért a piac fedett épületei közé itt-ott beszűrődő napfényt olyan gondosan kerülte. Hirsch a vasárnapot csendesen olvasgatva töltötte és megnézte kedvenc sorozatát, amelyben emberek keresnek kincseket a bolhapiacon, amiket aztán igyekeznek haszonnal továbbadni. 

Amikor Hirsch rosszul lett éppen péntek volt. Már készülődött, hogy leüljön megírni a következő blogcikket, amikor hirtelen szédülni kezdett, a szíve hevesen kalapált és elkezdett fulladni. Egy darabig megpróbálta megnyugtatni magát, de azután inkább igyekezett eljuti a telefonjáig, amit a szobában lévő kanapéra dobott, mielőtt leült volna az íróasztalhoz. Nem szerette, ha a közelében volt a mobil, mert tartott a sugárzásától. Ahogy felállt a székből megszédült és elájult. Percekkel később tért csak magához. Gyenge volt, a látása pedig homályos. Nem volt ereje felállni, lebénultan feküdt a padlón. Arra gondolt, mekkora szerencse, hogy megörökölte az édesanyjától a puha perzsaszőnyeget, mert így most nem a hideg padlón feküdt. Hiába próbált fókuszálni a szemeivel, az íróasztal széle, a beépített szekrények, a kanapé csak egy-egy homályos folt volt a szeme előtt. Hirsch igyekezett nem pánikba esni. Becsukta a szemét, nagy levegőket vett és ellazította a testét. Figyelte, ahogy a szíve még mindig szabálytalanul ver. Nem tudta mitévő legyen. Legalább egy fél órát feküdt a földön, amire a tagjaiba visszatért az erő legalább annyira, hogy fel tudjon tápászkodni az íróasztalba kapaszkodva. Felhúzta magát az asztal lábait fogva, azután elvonszolta magát a kanapéig. Lefeküdt és hagyta, hogy az elméjét elöntsék a gondolatok. A pánik mostanra már félelemmé szelídült. Az ájulás ezer és ezer kérdést felvetett benne. 

Mi lesz vele, ha még rosszabbul lesz? 

Ki fog vigyázni rá? 

Mi lesz az érméivel? 

Hogyan fog megélni, ha nem tud majd érméket vásárolni és eladni, mert rossz lesz az egészségi állapota? 

Mi lesz, ha kórházba kerül? 

Mi lesz, ha hirtelen olyan rosszul lesz, hogy már eladni sem tudja a gyűjteményét és valami kókler elkótyavetyéli az egészet?

Mi lesz, ha…? Mi lesz, ha…? Mi lesz, ha…?Mi lesz, ha….? Mi lesz, ha…? Mi lesz, ha…? Mi lesz,ha…?

Se vége, se hossza nem volt a kérdéseknek a fejében. Az elméje egyre másra tragikusnál tragikusabb jövőképeket vázolt fel, amelyek oda vezetnek, hogy tehetetlenül, szegényen, betegen vacog egy híd alatt valami mocskos, szakadt pokrócba csavarva. 

Hirsch egy darabig teljes testében remegni kezdett a horrorisztikus kilátások felbukkanó képeinek hatására, azután egyszercsak azt vette észre, hogy figyeli a teste remegését. Figyeli, ahogy a bal keze ökölbe szorul, ahogy a szíve megint hevesebben dobog, ahogy a lábaiba tódul az összes vér az “üss vagy fuss” reflex idegrendszeri parancsának köszönhetően. Azután figyelni kezdte a gondolatait. Már nem keresett megoldást, nem akarta cáfolni a képeket, amelyek annyira halálra rémítették, egyszerűen csak figyelte őket. Igyekezett a lehető legtöbb részletüket megfigyelni. Megnézte milyenek a koszos pokróc valaha fehér-barna csíkjai, amelyek mostanra mocskos szürkévé váltak, milyen a híd vastag, rozsdás csavarokkal összefogott vaspillére, milyen a csökkenő Hold éles sarlója és milyen a hidegtől, guberálástól megkeményedett, bütykös, berepedezett bőrű keze. 

Mindeközben ő maga sem vette észre, de megnyugodott. A részletek, amelyekre a figyelmét fókuszálta valahogyan elvették a dolgok élét, a szörnyű kilátásokat, hiszen nem érzett mást, mint hogy egy egyszerű képet néz. Lehetett volna ezen a képen bárki. Már nem érezte, hogy ez az ő jövője, csak annyit érzékelt, hogy az elméje felmutatott egy érdekes képet, amit ő szépen, részletesen megvizsgált. Hirsch felült a kanapén. A kezeibe, lábaiba visszatért az erő. A szíve pedig végre megint a jól megszokott ritmusban dobogott. Még pár percet pihent, mielőtt felállt és kiment a hálószobájába, hogy megmérje a vérnyomását. Az öreg vérnyomásmérő még az édesanyjától maradt rá, akinek naponta kétszer meg kellett mérnie a vérnyomását, amikor idősebb lett. Hirsch felhelyezte a karjára a vastag pántot és megnyomta a gombot. 

136/94 mutatta a műszer. Hirsch még emlékezett rá, hogy olvasta valahol, a kilencven feletti érték nem jó. Másnap kedd volt és Hirsch elhatározta, hogy elmegy orvoshoz. Kedden és szerdán azonban hét ágra sütött a nap, így Hirsch mégsem indult el. Csütörtökre több megbeszélt időpontja is volt, hárman jöttek hozzá, hogy érméket vizsgáltassanak meg vele. Pénteken és hétvégén pedig nem volt nyitva a rendelő, így az orvos meglátogatása a következő hétre maradt. A következő héten azonban az időjárás megint nem kedvezett Hirschnek, ugyanis hétfőn, kedden és szerdán is ragyogó napsütésre ébredt, így megint elhalasztotta a kivizsgálást. 

Csütörtökön végül úgy döntött, hogy mindenképpen elindul, de amint kilépett a házból a lépcső alján, a lába előtt meglátta az ijesztően éles vonalat fény és árnyék között. A tető árnyéka védte még pár lépésig, azután azonban menthetetlenül kikerült volna a napfényre. Hirsch nyelt egy nagyot és lépett egyet. Ahogy három lépésre megközelítette a vonalat, a torkában kezdett dobogni a szíve. Várt egy kicsit. Hallotta, hogy az egyik szomszéd okaköszön neki, a kezével intett is válaszul, de a torkán nem jött ki egy hang se. Mereven bámulta az akadályt maga előtt, ahol a beton sötétszürkéje világosszürkére váltott. Nézte, hogy a kíméletlen napfény mennyire kihozza a felület egyenetlenségeit. Látszott minden egyes bekevert kavicsdarab, minden egyes apró lenyomat, benyomódás, a friss betonba beragadt piszok. Hirsch látta, ahogy a szép, egyenletes, már-már puhának tűnő, meleg sötétszürke beton a kegyetlen napfény hatására hideggé, élessé, tökéletlenné, sérültté válik a vonal túloldalán. Látta az összes repedést, az összes göröngyöt, azt ahol a felfagyást később kipótolták, de nem sikerült ugyanolyan keveréket használni, így a fényben élesen elütött a folt a beton többi részétől. Hirsch hirtelen megsajnálta a napfényre kikényszerített útszakaszt. Csúnyának, sérültnek és szerencsétlennek látta. Hirtelen olyan dühös lett a Napra, hogy káromkodott egy cifrát, visszament a házba és bevágta maga mögött az ajtót. 

Aznap este Hirsch sokáig fent maradt. Ahogy rendezgette a könyveket a polcon, elővette a régi naplóját és olvasgatni kezdte. Hatéves korától kilencéves koráig voltak benne bejegyzések, amelyek általában arról szóltak, hogy mennyire furán érzi magát a többi gyerek között. Időnként arról is írt, hogy mennyire retteg a napfénytől és hogy emiatt folyamatosan konfliktusba kerül a szüleivel. Az apja azt akarta, hogy focizzon, de mivel a focipályán semmi sem ad árnyékot, így csak akkor ment edzésre, ha borús volt az ég és azonnal lejött a pályáról, ha a felhők mögül előbukkant a nap. Az apja egy ideig igyekezett jobb belátásra bírni, de azután ő is feladta, pontosan, mint az anyja. Attól kezdve családi kirándulásokra csak borús időben indultak és akárhová is mentek, mindig előre megtervezték, hová lehet bemenekülni a nap elől, ha mégis kisütne.  

Hirsch emlékezett rá, hogy az anyja egyszer azt mondta, hat éves volt, amikor elkezdett rettegni a naptól. Sem ő, sem az apja nem tudták felidézni, hogy mi okozhatta benne ezt a változást. Hirsch hirtelen becsukta a naplót és visszatette a helyére, a polcra. Ideje volt vacsoráznia valamit. Szerencsére a hűtőben még akadt némi maradék a tésztából, amit két napja a közeli thai étteremből hozatott. Hirsch nekilátott megmelegíteni a vacsoráját egy tálban. Már a kezében volt a megmelegített étel és éppen az asztal felé tartott vele, amikor hirtelen bevillant egy gyerekkori emlék. Hirsch elejtette a tálat. Észre sem vette az ezerfelé szétpattanó szilánkokat, csak bénultan figyelte a képeket, amelyeket az elméje feldobott. 

Látta a játszóteret, ahol négyévesen mindig homokozott a szomszéd ikerpárral. Hirsch tudta a családi elbeszélésekből, hogy szerelmes volt a kislányba. Amandának hívták. A kislány testvére féltékenyen figyelte, ahogy Hirsch Amandával játszott. Egy gyönyörű várat építettek, legalábbis akkor, a gyermeki fantázia által kiszínezve, gyönyörűnek tűnt. 

Amanda kacagott és a napfényben folyékony aranyként zuhogott le a vállain szőke haja. Hirsch emlékezett rá milyen gyönyörűnek látta. Amanda testvére hirtelen dügös lett és teljes erejéből Hirsch-höz vágta a műanyag vödröt. Hirsch bal arcán felrepedt a bőr, ahogy az éles műanyag végigkarcolta és ömleni kezdett a vére. Amanda megijedt és sikítva menekült, Hirsch sírni kezdett, az anyja pedig odaszaladt és felkapta. Nyolc öltéssel varrták össze a sebét. Sajnos a seb lassan gyógyult és egy halvány, de erős fényben jól látható heget hagyott végig Hirsch arcán. A fiú az eset után magába fordult, ijedősebb lett és az anyja nem engedte őt többet a szomszéd gyerekekkel játszani. Később Amandáék elköltöltöztek pár utcával odébb egy nagyobb házba, így a kislánnyal hatévesen találkoztak legközelebb az iskolában a folyosón. A lány kedvesen köszönt Hirschnek és elkezdtek beszélgetni miközben a tanárnő kifelé terelte őket az udvarra. Ahogy kiléptek a napfényre Hirsch látta, hogy Amanda arca eltorzul. A kislány meglátta Hirsch arcán a heget és elfordult tőle. Amanda többet nem szólt hozzá azalatt a két év alatt, amíg egy osztályba jártak.  

Hirsch visszatért a jelenbe és lenézett a tál meg a tészta összekeveredett darabjaira. Az emlékektől kábultan kivánszorgott az étkezőbe és leült egy székre. A torkában hatalmas gombócot érzett, a szeméből pedig könnyek peregtek ölébe tett kezeire. Órákig ült némán az emlékeibe merülve és gyászolta a sok-sok időt, amit a csodás, ragyogó napfényben tölthetett volna. 

Másnap Hirsch ragyogó napsütésre ébredt. Felöltözött, zsebre vágta a pénztárcáját és kilépett a házból. A lépcső alja előtt hezitált még egy kicsit, de azután vett egy nagy levegőt, átlépte árnyék és fény éles határát és mosolyogva elindult a közeli fagylaltozó felé.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe és A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod!