Ez a mondat, amellyel a gyerekek szentesítik a játékok, matricák, egyebek cseréjét gyakran a tudatalattinkban is elhangzik, úgy, hogy nem is vesszük észre. Egy-egy ős, aki valamilyen traumát élt át, olyan erős hatással lehet ránk, hogy tudattalanul is “átvesszük” a sorsát. Az, hogy miért keveredünk bele egy-egy családtagunk sorsába sok ok miatt lehet, de egy valami biztos: senkinek a sorsát nem vagyunk képesek megoldani, csak és kizárólag a sajátunkat. Ugyanis ehhez kapjuk az erőforrásainkat. Mégis gyakran úgy viselkedünk, mintha meglenne az eszközünk az elszegényedett nagyapa vagy a háborúban megerőszakolt nagymama, esetleg a szülésbe belehalt női ős megmentésére. Természetesen tudatosan mindenki tisztában van vele, hogy nem lehet meg nem történtté tenni a tragédiákat, mégis sokszor a tudatalattinknak hiszünk inkább. Legalábbis aszerint cselekszünk. Ha mást nem is tehetünk, akkor legalább kiadjuk a nagymama férfiak iránt érzett dühét a saját párunkra, rettegünk a szüléstől és emiatt nem vállalunk gyereket vagy éppen úgy ragaszkodunk minden egyes fillérhez, mintha az életünk múlna rajta az elszegényedett nagypapa helyett. Vagyis megpróbáljuk “megoldani” az ő sorsukat. Elkerüljük a szülést, hogy ne haljunk bele, dühvel és haraggal olyan távol tartjuk a férfiakat, amilyen távol csak tudjuk, hogy meg ne erőszakoljanak vagy egy hatalmas házban élünk minden garast a fogunkhoz verve, hogy el ne szegényedjünk. És persze szenvedünk. Szenvedünk a félelmeinktől és a félelmeink által felállított korlátoktól.
Ami a nagypapával, nagymamával és a női őssel történt, ezeket hívjuk transzgenerációs traumáknak. Ezek az események akkor hatnak igen erőteljesen az életünkre, ha nem vagyunk képesek tisztelni az őseink sorsát és mindenáron jobban akarjuk tudni mit, hogyan kellett volna tenniük vagy éppen erősebbnek akarjuk érezni magunkat és meg akarjuk menteni őket. Nem könnyű ugyanis elfogadni, hogy léteztek és megtörténtek szörnyűségek a világban, akár jó emberekkel is, akár a saját őseinkkel is. Mindaddig azonban, amíg nem békélünk meg azzal, hogy a nagypapának az elszegényedés volt a sorsa, ahogy sajnos a nagymamának pedig az, hogy megerőszakolják, a másik női ősnek pedig, hogy belehaljon a szülésbe, addig újra és újra reprodukáljuk a problémákat a pénzzel, a férfiakkal, a meddőséggel vagy éppen szülési komplikációkkal a saját életünkben. Persze szó sincsen itt arról, hogy a bűnösök, akik kegyetlenül bánnak másokkal nem felelősek a tetteikért, hiszen azok. Csak arról van szó, hogy le kell mondanunk arról, hogy mi tegyünk igazságot egy akár száz éves történetben és el kell engednünk azt az illúziót, hogy akivel mindezek megtörténtek, azt meg tudjuk menteni vagy akár segíteni tudunk neki azáltal, ha mi szenvedünk.
A pszichológiában ezt a fajta működést gyermeki mágikus gondolkodásnak hívják, ami sokszor felnőttkorban is megmarad. Emiatt gondoljuk azt, hogy valamiképpen segít a nehéz sorsú ősön, ha mi szenvedünk. Vagyis, hogy kiválthatjuk a mi szenvedésünkkel egy másik ember szenvedését. Megmenthetjük őt. Ez azonban semmi máshoz nem vezet, mint további problémákhoz, hiszen ami történt, megtörtént és ha mi szenvedünk emiatt, akkor sem lesz más a múlt. Semmi más nem történik mint, hogy a saját sorsunk helyett egy másik sorsba gabalyodunk bele, ráadásul egy olyan sorsba, amelynek a megoldásához nincsenek meg az eszközeink.
Hogy miért tesszük ezt, annak nagyon sokféle oka van. Van aki így értékesebbnek, erősebbnek érzi magát, más kontrollt akar a sors felett, mert túlzottan retteg tőle, megint más el akarja fogadtatni magát a családjában vagy igazságot akar szolgáltatni. Akárhogy is, be kell látnunk, hogy amit szeretnénk, az lehetetlen és valahogyan fel kell oldanunk magunkban ezt a belső konfliktust. Erre az egyik leghatékonyabb módszer a családállítás, amely úgy működik, mint a tudatalatti Google-je, hiszen megmutatja, hogy kihez is vagyunk hűségesek tudat alatt és utána segít feloldani a kötődést, hogy végre a saját sorsunkat élhessük.