Miért nyúlunk be önként a tigris ketrecébe?

Gyakran előfordul, hogy valaki benne marad egy abuzív kapcsolatban és képtelen belőle kilépni. Mindig van egy jel, egy pont, egy helyzet, ami meglágyítja a szívét és elfeledteti a sok fájdalmat, bántást. A kérdés az, hogy miért csináljuk ezt? Miért maradunk nagyon vagy akár kevésbé abuzív kapcsolatokban?
Egy emberi kapcsolat sokféleképpen lehet abuzív. Vannak, akik szóban bántanak, vannak akik szexuálisan vagy fizikailag bántalmazzák a többieket maguk körül, vannak akik a másikat ignorálva, hallgatással, szeretetmegvonással büntetnek. A bántalmazó kapcsolatokban egy a közös általában, hogy van egy tettes és van egy áldozat. Azok, akik még nem voltak ilyen kapcsolatban, sokszor értetlenül állnak azelőtt, hogy egy áldozat nem szakítja meg a kapcsolatot a bántalmazójával vagy esetleg megszakítás után mégis újra feléleszti a kapcsolatot a bántalmazóval. A legtöbbször ilyen esetben van egy kis szünet a bántalmazásban, aztán minden kezdődik előlről.

A bántalmazó kapcsolat újrakezdését ahhoz lehetne hasonlítani, amikor az ember elmegy az állatkertbe és benyúl a tigris ketrecébe. Tisztában van vele, hogy egy veszélyes állattal van dolga, mégis valamiért bízik abban, hogy nem esik bántódása.
A kérdés az, hogy miért nyúlunk be a tigris ketrecébe önként és miért hagyjuk, hogy leharapja a karunkat?
Az életösztönünk hagy-e cserben bennünket vagy egyszerűen másnak látjuk a tigrist, mint ami?

Tapasztalataim szerint a legtöbb bántalmazott nagyon kiélesedett érzékszervekkel rendelkezik. Itt nem arra gondolok, hogy a légy zümmögését meghallják akár több száz méterről vagy hogy ellátnak egy kilóméterre. Arra gondolok, hogy pontosan érzik a többi ember legbelső rezdüléseit és empatikusak a többiekkel. Emiatt komoly disszonanciát tapasztalnak, mert érzik a bántalmazóban a sérült gyereket, aki miatt a másik olyanná lett, amilyen, ugyanakkor kénytelenek megtapasztalni a bántást ezzel párhuzamosan. Amikor pedig elegük lesz és megszakítják a kapcsolatot a bántalmazóval, akkor pontosan az történik, hogy “megfelelő” reakciót produkálnak a tigris látványára. Felismerik, hogy vadállat és veszélyes, ezért menekülnek. Mivel azonban érzik a másikban a sérült gyereket is, amint a bántalmazás emléke halványul, felszínre tör belőlük a szeretet, ami gyógyítani szeretné az a sérült részt. Ez a szeretet és segíteni vágyás az, ami visszavisz sok bántalmazottat a bántalmazó kapcsolatba, hogy aztán kezdődjön minden előlről.

üvöltő tigris

Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egy ragadozó állat szépsége annyira megkapó, hogy ámulattal eltelve mozdulatlanul bámuljuk vagy amikor olyan puhának tűnik egy vadállat bundája, hogy a legszívesebben megsimogatnánk. Szerencsére a legtöbbünk nem olyankor kerül ilyen helyzetbe, amikor egyedül bóklászik a szavannán, inkább csak akkor, amikor biztonságos környezetben figyeljük ezeket az állatokat. Ha nem így lenne, talán nekünk is kikapcsolna az életösztönünk egy-egy pillanatra.
A bántalmazójukhoz visszatérő bántalmazottak ugyan nem a másik szépségét csodálják legtöbbször, de ugyanúgy elhalványítja az életösztönüket a szeretet és a gyógyítani vágyás, ahogy a csodaszép ragadozó bámulásába belefeledkező állatkerti látogatóét.

Hogy mi a megoldás?

A bántalmazottnak fel kell ismernie, hogy a tigris akkor is vadállat marad, ha “különleges” a kapcsolata vele. Veszélyes és ezért nem jó bemenni mellé a ketrecbe. Vagyis szerethet egy bántalmazó bármennyire amikor éppen jó passzban van, lehet bármilyen kedves, figyelmes, mindig el fog jönni a pont, amikor kitör belőle az agresszor. Amikor pedig ez megtörténik, hiába érzi a bántalmazott a másik lelke mélyén kétségbeesve kiáltozó kisgyereket, nem a kisgyerekkel áll szemben, akit könnyedén megnyugtathatna, hanem egy felnőttel, aki egy felnőtt fizikai erejével, egy felnőtt kiszámított gonoszságával, bosszúvágyával rendelkezik. Pont, mint egy kifejlett tigris. Ha egyszer vadászni indul és az embert prédának tekinti, akkor nem lehet simogatással lefegyverezni. Ha a bántalmazott megérti, hogy bár az érzékelése pontos, tényleg egy sérülten cirkuszoló kisgyerek működteti a tomboló felnőttet, abban a helyzetben azonban ő egy ereje teljében lévő felnőttel kell, hogy megküzdjön, talán ráébred, hogy nem éri meg a veszély.
Felismerni, hogy a tigris tigris és nem egy nagyra nőtt cica, a legjelentősebb lépés a szabadulás útján. Ugyanis ez a tapasztalat biztosíthatja azt, hogy a bántalmazott legközelebb ne essen bele ugyanabba a csapdába.