Merkúr

A fiút Merkúrnak hívták. A lány sosem értette, hogy hogyan adhatta neki az anyja ezt a nevet, de évekkel később rájött, milyen tökéletes választás volt. Azt, hogy a fiú anyja előre megérezte a fia sorsát és ezért adta neki ezt a különleges nevet vagy a fiú sorsa idomult a névválasztáshoz, sosem tudta meg. 

Az egyetemen találkoztak először, egy iszonyatosan unalmas statisztika előadáson. A fiúnak nem volt füzete, ezért kért tőle néhány lapot. Persze nem jegyzetelt egy sort sem, leginkább csak furcsa, geometrikus mintákat rajzolgatott, amikkel az előadás végére három lap is megtelt. A lánynak tetszettek a fekete-fehér rajzok. Amikor látta, hogy a fiú ki akarja őket hajítani, elkérte tőle a papírlapokat. Merkúr értetlenül nézett a lány tiszta, világoskék szemébe és kissé zavartan odaadta neki a rajzokat. Aznap még egyikük sem gondolta, hogy hat évvel később itt fognak ülni a kanapén, vérig sértődve egy üvöltő egyévessel a gyerekszobában. Egy darabig jól alakultak a dolgok, bár Merkúr mindig is szélsőséges természetű volt. Nagyon, de nagyon tudott lelkesedni és nagyon, de nagyon el tudott keseredni, amivel igencsak megnehezítette az életüket, az időnként kitörő dühéről nem is beszélve. Olyan volt, mintha a jelennel rendben lenne, de a múlt folyton visszaköszönt volna, folyton beleszólt volna az életükbe. A lány egyszer, évekkel ezelőtt rákeresett az interneten a Merkúr bolygóra. Kiderült, hogy a Merkúr a Földnél kisebb, de nehéz, szélsőséges hőingadozással rendelkező bolygó (a hőmerséklete -183 és +427 celsius fok között ingadozik) és a felszínén hatalmas kráterek tátonganak, akár a nyílt sebek. A lány pontosan ilyennek érzékelte a fiút is. Szélsőségesnek, nagy sebeket hordozónak és nehézkesnek. Lassan jutottak egyről a kettőre. Merkúr nem volt különösebben ambíciózus. Bármennyire is szerette a családját, bármennyit is dolgozott, valahogy sosem lépett előre a munkahelyén. A lány már arra gyanakodott, hogy munka helyett valami mással foglalkozik a statisztikai elemző intézetben, hiszen már két, nála jóval később kezdett embert is csoportvezetővé léptettek elő. A pici megint sírt, de egyébként idegtépő volt a köztük beállt csend. 

Egyikük sem tudta, hogy mihez kezdjenek. Az utóbbi időben, mintha atombombák sorozata robbant volna fel az otthonukban és a házasságukban. Először kiderült, hogy a lány anyósa utálja a menyét és az unokáját, azután az, hogy Merkúr valójában azon gondolkozik, hogy elhagyja őket, mert számára túlzottan sok igénybevételt jelentett a család a pici babával. A stressztől a hangulata is -183 fok és +427 fok között ingadozott, akár esténként háromszor. Bár mostanában inkább fagyos volt a levegő, ugyanis Merkúr csak így tudta elfojtani a dühkitöréseit. A lány már próbálta motiválni, hogy menjen el a barátaival sörözni, sportoljon valamit, bármit bevállalt volna, hogy otthon végre béke legyen és ne hallja a babát folyton sivítani az ijedtségtől. Merkúr azonban nemigen változtatott a napirendjén. Azt mondta, hogy szeret hazajönni, velük lenni, de egy fél óra után mindig szétvetette az ideg. Ez pedig kikészítette őt is és a lányt is. Egyikük sem értette a helyzetet és mind a ketten látták a másik jószándékát még a heves viharok között is. Tulajdonképpen eddig is ez tartotta össze őket. Az a láthatatlan szál, amelyen keresztül a lelkük még mindig képes volt kommunikálni egymással. Időnként megjelent még a régi szikra, a szeretet kifejezése a szemükben. Időnként a lány még látta, hogy a fiú szereti, pontosan úgy, ahogy a Merkúrt lehet látni a Földről. Csak időnként, hajnalban és szürkületben. 

Fáradtan ültek egymás mellett, a lány úgy érezte, hogy ezúttal nincsen ereje jókedvűnek és bizakodónak lenni. Egy éve mindent megpróbált már, hogy az életük valahogy rázökkenjen az új sínre, a párkapcsolati sínpárról a családi sínpárra, de a vonat egyre-másra kisiklott. A lány úgy érezte, már mindent megkísérelt, de a vonat mégis folyton csak billegett a síneken és látszott, hogy közel már a veszélyesen magas viadukt, ahol tényleg komoly tétje lesz annak, stabilan áll-e a szerelvény a síneken. 

A fiú számára a változás pontosan olyan nehéz volt, mint a Merkúr bolygó maga. A Földről, ahol a lány tartózkodott, ezek a változások is csak időnként voltak láthatóak, pár percre és ő félt, hogy lesz-e ereje, hite kivárni, amire végre állandóvá válnak. Eközben ő is küzdött a fiatalon jött anyaság minden kétségével, szorongásával, de nem volt aki segítsen. Az anyósa tőlük távol lakott, az ő szülei pedig már nem éltek. A lány felsóhajtott és a férjére nézett. Merkúr szemében megint ott volt az a láng, az a kapocs, ami régebben oly gyakran, mostanában pedig oly ritkán jelent meg. 

Nem tudta mitévő legyen. A folyamatos kiabálás, feszültség minden egyes nap szedte a vámot az életerejéből, a szeretetéből és a hitéből.

– Mit szólnál, ha egy időre elköltöznék? Boldogulsz Emmával? – kérdezte Merkúr.

A lány szemébe könnyek szöktek, de bólintott. 

– Rendben. Akkor holnap keresek valami albérletet és azután megbeszéljük hogyan tovább. 

A lány megint csak bólintani tudott. Eszébe jutottak a fekete-fehér rajzok, amiket még az egyetemen kért el tőle. Ott voltak Emma szobájában bekeretezve, mert mindenhol azt olvasták, hogy a kisbabák egy ideig csak a nagy kontrasztokat érzékelik. Mivel a lány szerette azokat a rajzokat, úgy döntött megkeresi és bekeretezi őket. Meglepetésnek szánta és be is jött. Merkúr azt gondolta, hogy már régen kidobta őket. Nagyon elérzékenyült, amikor meglátta őket egy csinos fehér keretben a gyerekszoba falán. Aznap este sokáig ült Emmával a karjában és dúdolgatott neki. A lány azt hitte végre léptek egyet előre, de két nap múlva, amikor Emma éppen a hasfájós-hisztizős fázisában volt, Merkúr kiborult, hogy képtelen itthon pihenni a fárasztó munka után és rájuk vágta az ajtót. 

A lány tudta, hogy a fiúnak érzékenyek az idegei, de nem tudott mit tenni. A kisbaba sírt, akkor is, ha ez az apjának nem tetszett. Régen, amikor Emma még nem volt velük, ha Merkúr ideges lett igyekezett minél hamarabb megnyugtatni őt. Dícséretek, figyelem, finom vacsora kombinációjával rendszerint sikerült is elkerülni a nagyobb vihart. Volt, amikor nem, akkor aztán kiabálás, dühroham, ajtócsapkodás lett a dologból. A lány azt vette észre, hogy egyre jobban tart az egyre inkább elhúzódó incidensektől. Amikor megszületett Emma, a helyzet még rosszabb lett. A feszültség nőtt, de neki jóval kevesebb energiája volt eljátszani a villámhárító szerepét. A Merkúr bolygó felszínén pedig egyre többször tombolt kegyetlen vihar. Amikor az orkán erejű kitörés elcsitult, a fiú mindig elszégyellte magát és mély letargiába zuhant. A lány ilyenkor úgy érezte, mintha két külön emberrel élne együtt. Fogalma sem volt, hogy melyikük mikor lép színpadra, melyikük miért vette fel a kosztümöt, hogy eljátssza a békés, gondoskodó vagy éppen a tomboló király szerepét. Megfigyelt bizonyos mintákat, de ha elkezdődött a vihar, már nem tudta megállítani. 

Most már ő is úgy érezte, hogy jobb, ha Merkúr elköltözik. Fáradt volt és végtelenül elkeseredett. 

Még egyszer ránézett a fiúra, azután felállt és bement a babaszobába, hogy megnyugtassa Emmát. Mire visszaért Merkúr már megágyazott magának a nappaliban. 

– Holnap korán reggel elmegyek dolgozni. Így legalább nem ébresztelek fel. 

A lány megint csak bólintott. 

– Jó éjszakát! – mondta a fiú és magára húzta a takarót. 

Az éjszaka lassan és keservesen telt. A lány tudata félálom és ébrenlét között ugrált és reggel, amikor meghallotta Emma nyöszörgését, olybá tűnt, mintha semmit nem aludt volna. Össze volt törve testileg és lelkileg. A nyaka fájdalmas görcsben állt, a szíve helyén pedig egy hatalmas lyuk tátongott. 

Felvette a kislányát, bevetette Merkúr rögtönzött ágyát és nekiállt a reggeli elkészítésének. Emma most türelmesen gügyögött a gyerekülésben. 

Csengett a telefonja. Merkúr anyja kereste. 

– Otthon lesztek a hétvégén? – kérdezte bevezetés nélkül. Tudta, hogy a lány telefonja úgyis kijelzi a számát. 

A lány nyelt egy nagyot. 

– Még nem tudom. Nem beszéltük meg.

– Szombaton a városban leszek. Gondoltam meglátogatlak benneteket. 

– Megkérdezem Merkúrt, hogy tervezett-e valamit. Vissza fog hívni, rendben? 

– Rendben. Szia!

A lány úgy érezte, nem ő szeretné közölni az anyósával, a számára valószínűleg jó hírt, hogy különválnak a fiával. Ezt meghagyja a férjének. 

Merkúr késő estig nem jött meg, de azt napközben megígérte a lánynak, hogy az anyjának kitalál valami kifogást, ami miatt ezen a hétvégén nem tudja meglátogatni őket. A lány őszintén örült ennek. 

Merkúr egy hét alatt talált albérletet és el is költözött. 

Esténként most már csend és nyugalom volt, bár a lány azt gyanította, hogy ez inkább csendes kétségbeesés, mint valódi nyugalom. Egyelőre azonban nem tudott mit tenni ellene. Merkúr egy ideig naponta felhívta őt és eljött meglátogatni Emmát a hétvégéken egy-két órára. A kislány mindig kitörő örömmel fogadta az apját. Azután eltelt fél év és Merkúr látogatásai ritkábban lettek. Míg az elején felmerült, hogy visszajön hozzájuk, erről pár hónap múlva már szó sem esett. A fiú nem változott, a lány mindig érezte rajta azt a mélyen fortyogó feszültséget, amit annyiféle módon igyekezett segíteni levezetni, amíg együtt voltak. Teltek az évek és Emma már csak két-három havonta kérdezte meg, hogy hol van az édesapja és mikor jön el hozzájuk. 

A lány pár évig még próbálkozott azzal, hogy minden részletet előre megszervezzen az apa-lánya találkozókból, hogy a férfinak már csak meg kelljen jelennie. Bábszínházjegyet vett, állatkerti programokat nézett ki, mozijegyet foglalt. Merkúr azonban így is ritkán nézett feléjük. Évente talán kétszer látogatta meg őket. Ilyenkor az új családjára hivatkozott, meg a sok munkára. Amikor Emma hatéves lett, a lány feladta. Nem hívta már Merkúrt, nem szervezett programokat. A férfi teljesen kiesett a látóköréből. Innen-onnan hallott időnként híreket, hogy megint elvált, csak most két kisgyermekkel hagyta ott a feleségét és külföldre költözött. Időközben Emma is megnőtt. Már majdnem tizenhat éves volt. Az anyja napjában többször is elképedve nézte vékony, kék szemű, kecsesen mozgó lányát. Fogalma sem volt, hogy hová tűntek az évek. 

Éppen Emma tizenhatodik születésnapjára készült, amikor csengettek. A lánya még nem volt otthon. A meglepetésbulijára érkező vendégeket is csak két órával későbbre várta, Emmának pedig még egy fél órával utánuk kellett volna megérkeznie. A szíve hevesen dobogni kezdett, mert attól félt, hogy valamit elrontott és idő előtt lelepleződik a meglepetés. 

Az ajtóban azonban Merkúr állt egy ajándékdobozzal a kezében. 

A lány gyomra azonnal összeszorult, pontosan úgy, ahogyan azelőtt, amikor a férfi megérkezett a munkából és fogalma sem volt kitör-e a vihar aznap este vagy nem. Eszébe jutottak a régi, feszültséggel teli évek. 

– Te mit keresel itt? – kérdezte a férfit, aki még mindig jóképű és elegáns volt.

– Szeretném felköszönteni a lányomat a születésnapján. 

Az anya majdnem felnevetett. 

– Eddig nem nagyon jutott eszedbe, hogy van egy lányod. Most mi változott? – kérdezte indulatosan.

A férfi csak nézett rá, a szemében megint ott volt az a régi melegség, ami oly sok nehézségen és hullámvölgyön átsegítette őket, egészen addig a pillanatig, amikor a vonat végleg leszaladt a sínről, pont a viadukt kellős közepén. A nő nem hitte el, hogy ez a kötelék még mindig ilyen erős. Vett egy nagy levegőt és összeszedte az erejét. Biztos volt benne, hogy nem akarja még egyszer a Merkúr szélsőséges felszínén találni magát. 

– A lányom apja vagy és én nem tiltalak el tőle. Nagy már, majd eldönti milyen kapcsolatot szeretne veled, ha akar egyáltalán. Én nem szólok bele, de csak akkor jöhetsz be, ha megérkeztek a vendégek és ő is megjött. Addig várj a kocsidban. Szólok majd. 

A férfi meg akart szólalni, de a nő visszalépett a házba és becsukta az ajtót. 

Két óra múlva megérkeztek a vendégek, fél órával később pedig Emma is. Az apja még mindig kint várt a kocsiban. Amikor Emma kibontotta az ajándékok nagy részét, az anyja kiment Merkúrért. 

Ahogy a férfi megjelent a nappali ajtajában a vendégek egy csapásra elcsendesedtek. Emma felnézett és némán meredt az apjára. Egy fél perc után odalépett hozzá és szó nélkül bevonszolta a konyhába. 

– Mit keresel itt? – támadt rá.

– Édesanyád pontosan ugyanezt kérdezte. Nézd, tudom, hogy haragszol rám, mert eltűntem, de szeretnék bocsánatot kérni…

– Évek óta semmit sem hallottam felőled, most meg megjelensz itt a születésnapomon? Mit képzelsz? 

Az anya tekintete a vöröslő arcú, kiabáló lányról a férfira vándorolt. Már nem érdekelték a vendégek sem. Most értette meg igazán, mennyire találó nevet adott az anyósa a gyermekének. Merkúr…a nehéz, magányos bolygó, amely mindent kérlelhetetlenül a saját feltételei szerint, a maga idejében csinál és csak ritkán látható a földi halandók számára. Bármi is történjen ezután, egy dologban biztos volt: ő már nem akarja többé szélsőséges időjárási viszonyok között élni az életét és azt remélte, a lányának sem kell majd. Ez azonban az ő döntésén múlik.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.