Megbékélés – a kövér béka, amit nehezen tudunk lenyelni

Családállítások alkalmával gyakran jönnek elő tettes-áldozat történetek a múltból. Ezek egy részéről tudunk a családi legendáriumból, ilyenek például a háborús traumák, kivándorlás, kitelepítés, stb. Az ügyfelek, amikor a saját szemükkel látják az ezekhez az eseményekhez kapcsolódó, még akár évtizedek után is háborgó érzelmeket, sokszor meglepődnek. Ezek a történetek annyira réginek tűnnek, a róluk szóló elbeszéléseket pedig annyiszor átrágta már az egész család, hogy nehezen hisszük el, még mindig komoly hatással vannak az utódokra. Mi kell ahhoz, hogy végre megbékéljünk? 

Az utódok feladata ilyen esetekben egyszerre könnyű és nehéz. Könnyű, mert ezek a történetek nem velük estek meg, így egyfajta távolságból nézik már az eseményeket, ugyanakkor meglehetősen nehéz is, mert nem könnyű megbékélni mondjuk egy kegyetlen megerőszakolással vagy gyilkossággal, de akár még az egyik ős kitelepítésével sem. Akkor sem, ha már hosszú-hosszú idő eltelt az adott esemény óta. 

Mindegy, hogy a családunkban egy tettes vagy egy áldozat van, az biztos, hogy az ilyen traumatikus eseményekhez sok-sok ítélet, düh, fájdalom kapcsolódik, amiket a családrendszer tagjai akaratlanul is hordoznak. A fentiekhez hasonló transzgenerációs traumák esetében egyetlen egy megoldás van: a megbékélés. Ez azonban bármennyire is egyszerűen hangzik, nagyon nehéz. 

Ha valamelyik családtagunk esett áldozatul valamilyen kegyetlen tettnek, akkor azért, mert végtelenül haragszunk a tettesre, ha pedig a tettes egy családtagunk, akkor azért, mert mélységesen elítéljük őt a tettéért és a legszívesebben letagadnánk, hogy a családrendszerünk tagja.

Mi kell a megbékéléshez?

Szerencsére a családállítás egy nagyon hatékony módszer arra, hogy eljussunk a megbékélésig, bár vannak olyan esetek, amikor hosszabb időre van szükség. 

Amikor valódi megbékélésről beszélünk, nagyon fontos megérteni, hogy ez nem az egó szintjén kell, hogy megtörténjen. Nem kell megbocsájtanunk a tettesnek, ugyanis nincsen jogunk elítélni őt, mert nem vagyunk nála jobbak, többek. Mások vagyunk, más sorssal. Ezt az egó nehezen fogadja el. Fogalmunk sincsen, hogy az adott helyzetben, az adott sorssal, az adott jellemmel mi hogyan viselkedtünk volna. Ez távolról sem jelenti azt, hogy a tettes mentesül a felelősség alól vagy hogy nem jár neki a büntetés a tettéért és azt sem, hogy nem kell a bűntudatot és a felelősséget élete végéig cipelnie. Cipelni fogja és neki pontosan az a sorsa, hogy cipelje. 

A mi dolgunk az, hogy kivonuljunk ebből a történetből úgy, hogy belátjuk a következőket: 

1. Ehhez a régi történethez, a történet szereplőinek sorsához valójában nincsen közünk. Pontosan azért hat az életünkre, mert nem akarjuk elengedni, nem akarjuk belátni, hogy sem megmenteni nem tudjuk már az áldozatot, sem igazságot tenni nem tudunk és ráadásul egyik sem dolgunk. Ha dolgunk lett volna ezzel a történettel, akkor nem évtizedekkel később élnénk.   
2. Sem elegendő tudásunk, információnk, sem pedig jogunk nincsen ahhoz, hogy elítéljünk, megítéljünk valakiket, akiket a legtöbbször nem is ismertünk. Az egónk nagyon szeret erkölcsi prédikációkat tartani és ezeken keresztül azt érezni, hogy jobb, több, erkölcsösebb, gerincesebb, mint mások. Ez azonban tapasztalataim szerint csak azt fogja eredményezni, hogy továbbra is küszködni fogunk a saját életünkben azzal a blokkal, amit a történet okoz, amivel képtelenek vagyunk megbékélni. Mindaddig, amíg nem vagyunk hajlandóak elengedni az ítélkezést úgy döntünk, hogy az egónk és az hogy értékesebbnek érezzük magunkat fontosabb, mint az életünket megkeserítő blokk feloldása. Ez pedig semmi más, mint egy költség-haszon elemzés alapján saját magunkkal megkötött üzlet.
3. A tettes és az áldozat – ha a lélek és nem az egó szintjén nézzük – ugyanannak az érmének a két oldala. Mindeketten ugyanazt a leckét tanulják, a megbékélés leckéjét. Az egyikük a tettes oldaláról, neki hordoznia kell magában a bűnt, amit elkövetett egy életen át, a másik pedig az áldozat oldaláról. Ezt az “összetartozást” nehéz elfogadni, ha az egó szemszögéből nézzük, de a családállítások alkalmával mindez jól látszik. 

A megbékélés valóban egy igen kövér béka, ami nehezen csusszan le a torkunkon, de ennek ellenére érdemes dolgozni rajta. Lehet, hogy nem megy le először, lehet, hogy másodszorra, harmadszorra is megakad a torkunkon, de előbb-utóbb lecsúszik majd és akkor úgy érezzük, hogy hosszú idő után egy igen nehéz és kíméletlen harapófogóból szabadultunk. 

Azokkal a traumákkal, amiket mi magunk éltünk át nehezebb dolgunk van, legyen szó akár hiánytraumáról, akár abúzusról, akár nehéz gyerekkorról, akár más traumatikus eseményről, de a megbékélés akkor sem lehetetlen. Érdemes dolgozni rajta, nem is azért, hogy a tettessel “kibéküljünk”, hanem azért, hogy saját magunkat kiszabadítsuk a trauma börtönéből, meg tudjunk gyógyulni és tovább tudjunk lépni.