A Látnok

A főiskolán csak úgy hívták a Látnok, de a rendes neve Isaac B. Greenfield volt. A valódi nevét nagyon kevesen tudták, csak a közeli ismerősei és barátai. Isaac magas volt és vékony, fekete keretes szemüveget hordott és pont úgy nézett ki, mint egy szünetét töltő kreatív valamelyik neves reklámügynökségtől. A családja a középosztályba tartozott, nem voltak gazdagok, de mivel Isaac szerette a minőségi dolgokat, ezért az öltözéke mindig elegáns és kifogástalan volt. Nem vásárolt gyakran, sőt kifejezetten utált vásárolni, ám amikor megtette minőségi darabokat vett és utána vigyázott a kedvenc ruhadarabjaira. Közösségi emberként tekintettek rá, mert minden buliban ott volt, senkivel nem volt soha konfliktusa, nem viselkedett sem feltűnően, sem agresszíven még sok pohár ital után sem és időnként szórakoztató történeteket mesélt. Tökéletes volt töltőembernek a partikhoz. A házigazda tudta, hogy nem lesz vele baj, kockázatmentesen növelte a létszámot és néha-néha még el is szórakoztatott néhány embert. Isaac, annak ellenére, hogy nem tűnt magányosnak, mégis az volt. Egészen kiskora óta megvolt az a furcsa képessége, hogy megjósolt dolgokat, de erről mélyen hallgatott. Senki nem tudott erről gyerekkorában, később pedig a közvetlen környezete mindig inkább a szerencsének tulajdonította azt, ha a jóslatai beváltak. Isaac főiskolás korára már megértette, hogy a jóslatai, amelyek a többiek számára oly rejtélyesnek tűntek, nem voltak mások, mint éles megfigyelőképesség és kíváló analitikai érzék kombinációjából született, valószínűségen alapuló meglátások. A gond az volt, hogy senki más nem látta úgy a dolgokat, ahogy ő. Senki nem vette észre az igazgató asszisztensének apró mozdulatát, amellyel megigazította a főnöke zakójának hátulját és amely elárulta, hogy több is van közöttük, mint munkakapcsolat. Ahogy azt sem vette észre senki, hogy a futballcsapat királya reménytelenül szerelmes egy visszahúzódó, matekzseniként elkönyvelt lányba, aki soha, de soha be nem tette a lábát a nézőtérre, de a fiú mégis minden meccsen őt kereste a lelátón. Isaac nem értette, hogy a többiek miért nem látták előre a futballsztár és jelenlegi barátnője kapcsolatának lejtmenetét és végül az elkerülhetetlen szakítást, hiszen olyan egyértelmű volt. Mint ahogy az is egyértelmű volt, hogy az anyja ivott. Ő már akkor tudta, amikor négyéves volt. Hiába próbálta az anyja szájvízzel, meg parfümmel elrejteni az alkoholszagot. A mozgása, a pillantása mindig elárulta. Az apja évekig nem vette észre. Tízéves volt, amikor kiderült a dolog és a hatalmas botrány miatt, meg persze az apja csinos kolléganője hatására, a férfi végül elhagyta őket. Az anyja ezután elindult a lejtőn és Isaac minden, de minden érzékszervére és anticipációs képességére szükség volt, hogy előre meg tudja jósolni mi fog történni. Nem egyszer látta előre az öngyilkossági kísérlet tüneteit. Az első alkalommal csak a szerencsén múlt, hogy időben hazaért az elmaradt geológiai szakkörről. A következő alkalmakra azonban már tudatosan készült. Amint látta, hogy az anyja nem kel fel az ágyból vagy csak maga elé meredve bámul a konyhaasztalnál vagy a tévét bámulja, elkezdte az óvintézkedéseket. Felhívta az orvosát és a patikust, hogy van elég gyógyszere, ne adjanak neki többet, elrejtette az altatókat és a fájdalomcsillapítókat a kertben lévő nagy fa tövébe ásott gödörbe és csak annyit hagyott a dobozokban, ami még nem volt veszélyes, iskola után pedig rohant haza és ha tehette pár napot otthon töltött betegségre hivatkozva. Ilyenkor az anyja írt neki egy papírt, de nem örült, hogy a fia otthon van. Nem értette, miért van az, hogy a fiú ilyenkor folyton a nyakán lógott. Isaac egy idő után rájött, hogy az édesanyja nem akar igazán meghalni. A figyelem és a fiával töltött idő hatására mindig egy kicsit jobban lett. Az fel sem merült, hogy Isaac elmenjen egy másik városba középiskolába, hiába hívta az apja, hogy költözzön hozzájuk és iratkozzon be a jónevű helyi gimnáziumba. Valahogy átvészelték az anyjával a középiskolás éveket. Amikor eljött a főiskola ideje, Isaac nehéz döntés elé került. Geológiát szeretett volna tanulni, méghozzá a legmagasabb szinten. Ez pedig másik várost, sőt, egy másik államot jelentett. Hetekig ült a jelentkezési lapon. Fogalma sem volt mit tegyen. Úgy érezte, veszélyes egyedül hagynia az anyját. Bár az utóbbi években a helyzet sokat javult és öngyilkossági kísérlettől talán nem kellett tartani, de félt attól, ha elmegy, az anyja visszaesik. A jelentkezési határidő előtt két hónappal azután megtörtént a csoda. Az anyja találkozott egy elképesztően rendes fickóval, Johnnal. A férfi ötven körüli, jól szituált és tisztességes volt. Isaacnek egy kissé vaskalapos, egy kissé merev, de mivel az anyja boldognak tűnt, úgy döntött kockáztat. Felvételizett és felvételt is nyert geológia szakra. Augusztus végén költözött. Azóta is, már két éve, mindennap beszélt az anyjával és az utóbbi időben elkezdett kéthavonta találkozni az apjával is. A dolgok végre rendeződni látszottak és Isaac, ha óvatosan is, a maga megfontolt módján, belevetette magát a főiskolai életbe. 

– Hé, Látnok! Mit jósolsz az Emily Smith-James O’Donell kapcsolatról? Meddig tart? – a legjobb barátja, Steve huppant le mellé a kerti padra. 

– Mi van, már megint elfogyott az apanázsod? – kérdezte Isaac nevetve. 

– Nem, új mobilt szeretnék – válaszolta a barátja. – Szóval? Két hónap? Fél év? Egy év? Több? 

Isaac mosolyogva rázta a fejét. 

– Nem értem, ki az, aki ilyen hülyeségekre fogad? 

– Azért, mert te sosem veszel semmit magadnak és nem érdekelnek a nők, attól még másoknak vannak költségei – válaszolta Steve. – Na, segíts már! Szerintem, tuti több, mint fél év. Annyira nyalják-falják egymást. 

Isaac gondolkozott egy darabig. A fejében végig futottak az általa ismert események:

  1. Emilyvel egy hónapja szakított a régi barátja. Elhagyta őt egy gólyáért. 
  2. James már egy éve epekedik a lány után, de eddig esélye sem volt. 
  3. Emilyt látta a múltkor, ahogy szomorúan nézi a volt barátja új barátnőjét. Nyilvánvaló volt, hogy az a kapcsolat még nem hűlt ki.  
  4. Az is biztos, hogy Emilynek egy ideig még meg kell őriznie a látszatot, hogy megtalálta a nagy őt, ezzel ragasztgatva össze meggyötört önbecsülése darabkáit. 

“Lehet, hogy tényleg több lesz, mint fél év?” – gondolta magában.

  1. Azután eszébe jutott a tegnapi jelenet a könyvtárban. Emily és James nem messze tőle ültek és a fiú megsimogatta a lány hátát. Emily teste megmerevedett. Ezek szerint nem szereti a barátja érintését. Akkor tuti nem fogják egy fél évig húzni. Lássuk csak mi a legvalószínűbb. Emilynek még kell némi idő, hogy összeszedje magát. Ez áll szemben azzal, hogy nem bírja, ha James hozzáér. 

– Két hónap, azután a vizsgaidőszakra és időhiányra hivatkozva szétmennek. Emily szakít. – bökte ki Isaac. 

Steve felpattant a padról és futtában még visszakiabálta: 

– Zseniális vagy! Két hónap és lesz új telefonom!

Isaac mosolyogva nézett a barátja után. Úgy érezte, sosem fogja teljesen megérteni őt. 

A délutánt megint a könyvtárban töltötte. Felvette azt a szokást, hogy már jóval a vizsgaidőszak előtt elkezdett készülni, mert sosem tudhatta mikor kell hirtelen hazaugrania, ha beütne a krach. Szerencsére az elmúlt két éve viszonylagos nyugalomban telt, az anyja és John úgy tűnt, jól megvannak egymással. Ahogy a könyvtárban üldögélt és készítette a jegyzeteket, mellé lépett a közettan tanára.

– Jó napot, Isaac! – köszöntötte a negyven körüli férfi. 

– Jó napot, tanár úr! Hogy van? 

– Remekül, köszönöm. És te? 

– Én is jól vagyok. 

Isaac várakozásteljesen nézett rá, ugyanis ritkán fordult elő, hogy egy tanár csak így odament a diákjához. 

– Szeretném, ha részt venne egy közettani diákkonferencián. Az iskolánkat kellene képviselnie és tartani egy előadást. Természetesen a felkészüléshez minden segítséget megadok. Mit szól hozzá? – kérdezte.

Isaac nem jutott szóhoz. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy ő képviselheti az iskolát. 

Amikor végre sikerült összeszednie magát, csak annyit tudott kibökni: 

– Szívesen. 

– Rendben. Akkor holnapig átküldöm a részleteket és a témát. Gondolkozzon el, hogy miről beszélne, írja meg az előadás vázlatát, azután keressen meg, hogy átbeszéljük!

– Igen, tanár úr. Köszönöm!

Mr. Moore bólintott és elindult kifelé a teremből. Isaac még mindig meglepődve nézett utána. Legalább tíz percbe telt, amíg felfogta, mi történt és végül vissza tudta terelni a gondolatait a jegyzeteire. 

Kicsivel este hét után visszatette a könyveket a polcra és elindult az étkező felé vacsorázni. Az úton Steve, Roger és Anne csatlakoztak hozzá. Ők is geológiára jártak, kivéve Stevet, aki matematikát tanult. Isaac sokat viccelődött vele, hogy aki ennyire ért a valószínűségszámításhoz, az miért nem jósol saját magának, de azután rájött, hogy Steve a számokat érti, az embereket egyáltalán nem. 

– Hello, Látnok! – köszöntötte nagy mosollyal Anne. 

A nevét már annyira megszokta, hogy nem vitatkozott. Fél évébe telt, amire megbékélt azzal, hogy mindenki így hívja. 

– Hello! – mosolygott a lányra és a többiekre. 

– Na, mi lesz a vacsora? – kérdezte Roger. 

Isaac fejcsóválva válaszolt.

– Szerintem gyros. 

– Lehet, hogy inkább nyárson sültek. Fogadunk? – kérdezte cinkosan Steve.

Roger azonban megrázta a fejét. 

– Ha azt mondta gyros, akkor tuti az lesz. Amúgy honnan tudod? 

– Azt a szállítóautót láttam délután, amelyik a gyros-os vacsorák előtt szokott megjelenni. – válaszolta Isaac. 

– Mikor? Egész délután a könyvtárban voltál. – méltatlankodott Steve, aki el nem tudta képzelni, hogy a barátja honnan szerzi az információit. 

– Amikor kint ültünk a padon a kertben és Emilyről meg Jamesről beszéltünk. 

– Nem is láttam semmilyen teherautót. 

– Te nem, de ő igen! – bökte meg Stevet viccesen Anne. – Amúgy mire tippelsz? Most mindenki erre fogad. Fél év? – kérdezte a lány. 

Isaac csendben maradt, de Steve válaszolt helyette. 

– Azt mondta nagy a szerelem és tuti legalább fél év!

– Nem ezt mondtam. 

– Na, ne szúrd már el! Így is azt figyeli mindenki hogy én mire fogadok, mert tudják, hogy a barátom vagy. Ha még ő is a két hónapra fogad, akkor kevesebb pénzt nyerek! – méltatlankodott Steve. 

Anne oldalba bökte. 

– Te mekkora egy disznó vagy! Képes lennél átvágni, hogy megszerezd a hülye telefonodat? 

Steve megrántotta a vállát. 

– Nagyon menő az a telefon. 

Anne kissé sértődötten fordult Isaac felé. 

– Szóval, mire tippelsz Látnok? 

– Két hónap. – válaszolta Isaac. 

Anne megkönnyebbülten felsóhajtott és ez nem kerülte el Isaac figyelmét. Elkomorodott, de szerencsére Steve folyamatos szóáradata mindenki figylemét lekötötte. Roger meg sem tudott szólalni mellette. 

Az étkezőben megjelent még néhány csoporttárs. Együtt ültek le a hosszú asztalhoz megenni a gyrost. 

– Hé, Látnok! Szerinted ki nyeri a hétvégi iskolai atlétikai tornát? – kérdezte az egyikük. 

Isaac megint csak mosolygott és arra gondolt, hogy részesedést kellene kérnie. 

– Szerintem, Luke Richardson. 

– Luke Richardson? De hát ő csak a harmadik lett a két hónappal ezelőtti versenyen. Nem a két nagy esélyes közül az egyik nyer? 

– Szerintem, Luke lesz a befutó. – válaszolta higgadtan Isaac. 

– De miért? – kérdezte Anne. A nő sosem fogadott, csak nagyon érdekelte Isaac logikája. 

– Azért, mert Perry, az előző nyertes három hete egy új barátnőt villantott. Sülve-főve együtt vannak és Perry tanulmányi eredményei romlottak az utóbbi hetekben, az órákról is késik. Nyilvánvaló, hogy nagyon sok energiáját leköti az új kapcsolat. Szerintem, az edzéseket se 100%-osan csinálja. Smith-t viszont láttam, amint összerúgta a port az edzővel. A múlt héten a folyosón veszekedtek, amiért nem kap nagyobb öltözőszekrényt és jobb elbánást, mint a többi atléta. Inkább sértődöttséget éreztem rajta, mint elszántságot. Szerintem, rosszabb eredménnyel fog betartani az edzőjének. Ő amúgy is csak a dicsőségre megy, nem a sportot és a teljesítményt szereti igazán. Az, hogy nem kapta meg amit akart, szerintem nem felpörgette, hanem demotiválta. Szóval, Luke a befutó. Ő bizonyítani akar és van benne alázat. 

– Wow! – Anne csodálattal nézett rá, Isaacnek ez nagyon jólesett. 

– Ha Luke, akkor Luke! Rá fogadok! – mondta a csoporttárs – Azt sem tudom, hogy találtad el a múltkori baseball meccs győztesét, de igazad volt. Akkor száz dollárt vesztettem, most rád hallgatok! Kösz a tippet!

A vacsora alatt Isaac mesélt a konferenciáról, de ez a téma kevésbé érdekelte a barátait, mint az, hogy ki lesz a főiskola új igazgatója. Mindenki attól tartott, hogy a folyton nyűgös, szabályok tömkelegét a nyakukba zúdító igazgatóhelyettes veszi majd át a stafétabotot. Két napja kiderült ugyanis, hogy a nős, három gyerekes igazgatónak viszonya van az asszisztensével, aki maga is a főiskola diákja volt. A férfi ezután lemondott.  

Isaac-et nem lepte meg a hír, de mindenki mást igen. 

Valószínűtlennek tartotta azonban, hogy az igazgatóhelyettes venné át a férfi helyét két ok miatt. Egyrészt, mert nő volt, a tudományos és egyetemi életben pedig még mindig menthetetlenül dívott a férfidominancia, másrészt pedig azért, mert az igazgatói székhez az ő iskolájukban gazdasági ismeretek is kellettek, azok pedig nem voltak a nőnek, legalábbis az önéletrajza alapján nem. 

– Tuti, hogy az a banya lesz az új igazgató! – nyögött fel kétségbeesve Anne. – Ki fog minket készíteni a húszezer, egymásnak ellentmondó szabályával!

Ez a téma már Rogert is jobban érdekelte, mint a párkapcsolatok vagy a sport. 

– Szerinted is ő lesz? – kérdezte Isaac-et. 

– Nem. Nem hinném. Nincs gazdasági végzettsége, ez pedig remek hivatkozási alap, hogy egy férfit ültessenek a fejére. 

– Akkor ki? – kérdezte Anne egy kis megkönnyebbüléssel a hangjában. 

– Nem tudom. Majd ha lesznek jelöltek, akkor meglátjuk. 

– Miért nem tudod? Te vagy a Látnok! – kérdezte Roger. 

– Már mondtam, hogy én csak elemzek és kalkulálok. Nincs kristálygömböm. – magyarázta el Isaac századszorra is. 

Az estét a szobájában töltötte. Csütörtök lévén még nem jött el a hétvégi bulik ideje. Persze voltak, akik már belehúztak az ivászatba, de ő nem tartozott közéjük. A hétvégén, pontosan ahogy megjósolta, Luke Richardson nyerte az atlétikai aranyat. A haverjai egész szép summát nyertek az illegális bukmékereknél. Szombaton este, mielőtt elindult volna Anne-hez a partijára, felhívta az anyját. Nem vette fel a telefont és Isaac gyomra azonnal összeszorult. John-t is hívta, de őt sem érte el. Remélte, hogy színházban vagy moziban vannak, azért nem válaszolnak a hívásra. Ahogy megérkezett Anne-hez, látta, hogy éppen Luke aranyérmét ünneplik. Legalább hatvanan voltak a házban. Anne még a szüleivel élt, de ők elutaztak a hétvégére, így a lány gyorsan rendezett egy házibulit. Amint meglátta Isaac-et a kezébe nyomott egy italt és berángatta a tömeg közepére. 

– Ő előre tudta, hogy Luke fog nyerni! - kiáltotta el magát hangosan. Isaac nem is érezhette volna kínosabban magát. 

Luke odalépett hozzá és kezet fogott vele. 

– Köszönöm a bizalmat! – mondta és rámosolygott. 

– Nincs mit. Igazából csak valószínű volt. 

– Szerinted, annak mennyi a valószínűsége, hogy Anne belémzúgjon? – kérdezte magabiztosan mosolyogva Luke, majd vállon veregette Isaac-et és elment a lány után az italával a kezében. 

Isaac elkomorodott, de gyorsan összerendezte az arcvonásait, mert meglátta, hogy Steve közelít felé.

– Hello, haver! – köszöntötte a fiú. 

– Hello Steve! Hogy vagy? 

– Remekül! Nyertem hatvan dollárt! Imádlak, meg ezt a Luke-ot is! Gyere igyunk valamit. 

Isaac a telefonjára nézett, de a kijelzőn semmi nyomát nem látta nem fogadott hívásnak vagy sms-nek. Nagyon aggódott, de nem tehetett sokat háromszáz kilóméterre az anyjától. Várnia kellett. 

Steve a kezébe nyomott egy poharat, valami koktélnak nevezett erős borzalommal. Lassan kortyolgatta és közben figyelte az embereket. Az egyik sarokbsan ott flörtölt Emily és James. A lány ugyan kissé kelletlennek nézett ki, de amint megérkezett a volt barátja és az új barátnője heves flörtbe kezdett James-szel. Isaac figyelmét nem kerülte el Anne szomorú pillantása sem, amikor észrevette őket együtt. Fogalma sem volt mi lehetett Anne és James között, de gyanította, hogy történt valami. Ez nem az epekedő pillantás volt vagy a bosszús, hogy James foglalt, hanem a megbántott. Anne egész testtartásán látszott, hogy Jamesre koncentrált, teljesen mindegy volt, hogy mennyire tette neki a szépet Luke vagy mit magyarázott Lucy, a legjobb barátnője. 

– Ha most válaszolnia kellett volna Luke kérdésére, azt mondta volna, hogy Emily és James kapcsolatát figyelje, mert minél szorosabbnak tűnik az a kapcsolat, annál valószínűbb, hogy neki is összejön, amit szeretne. Luke persze csak Anne-nel volt elfoglalva és észre sem vette a másik sarokban turbékoló “szerelmespárt”.  

Végre csörgött a telefonja. Az anyja volt, azt mondta minden rendben vele. A hangját furcsának érezte, de volt már ilyen máskor is. Tudta, hogy meg kell várnia a másnapot. Ha akkor is úgy érzi nincsen rendben valami, ki kell találnia mi a gond. Az este hátralévő részét azzal töltötte, hogy figyelte az emberi kapcsolatok szövevényes hálóját. A fájó szívű Emilyt, ahogy a volt barátja viselkedését tükrözte – hol hevesen flörtölt, hol hozzábújt a párjához és Jamest ahogy örült annak, hogy végre kilendültek a holtpontról, hiszen Emily ezer jelét adta a “szeretetének”. Figyelte Anne-t akinek a teste millióféleképpen jelezte, hogy semmi kedve Luke társaságához, sokkal szívesebben lenne James-szel és Luke-ot, aki ebből az égvilágon semmit sem vett észre. Ezen kívül látott még néhány kisebb epizódot, alkoholtól egy szék kapcsán territoriális konfliktusba kerülő fiúkat, epekedő jótanulókat és az alfák körül lebzselő, 3D-s szempillájú lányokat. Amúgy sosem értette, hogy mitől akkora újdonság a 3D-s szempilla? Lehet egy szempilla 2D-s is?Na, mindegy. Ezt majd alkalomadtán megkérdezi Anne-től, bár a lány sem tűnt túlzottan jártasnak az ilyen problémákban. Szerencséjére kifejezetten hosszú és szép szempillái voltak. És 3D-sek.

Kezdett elfáradni. Stevet és Rogert már egy órája nem látta, mással beszélgetni pedig nem volt kedve. Ekkor hirtelen odalépett elé egy kissé ittas lány. Látásból már ismerte, de fogalma sem volt mi a neve vagy hogy milyen szakra járt.

– Szia! Te vagy a Látnok? – kérdezte. 

– Szia! – felsóhajtott és bólintott. 

– Szerinted én nyerem az iskolai bikinis szépségversenyt? – kérdezte alig érthetően és illegetni kezdte magát Isaac előtt. 

Isaac tudta, hogy tíz percen belül ágyba vihetné ezt a lányt, de nem volt hozzá kedve. Az alkoholgőzös szex sosem volt kedvére való. 

– Biztosan – válaszolta és otthagyta a lányt. Már indult kifelé, amikor Anne állta el az útját. 

– Hékás! Hová mész? Még csak éjfél van! – kérdezte színlelt felháborodással.

– Fáradt vagyok. Megyek aludni.

– Megbántottalak, mert nem foglalkoztam veled? – kérdezte a lány aggódva. 

– Nem, dehogy. Láttam, hogy el voltál foglalva. 

– Ne is mondd! Luke iszonyú fárasztó. 

– Nem lenne annyira az, ha nem két helyre koncentráltál volna. – mosolyodott el Isaac.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Anne. 

– Ha nem Jamest figyelted volna a szemed sarkából, akkor kevesebb energiádba került volna a beszélgetés Luke-kal. 

Anne felsóhajtott. 

– Ennyire nyilvánvaló? – kérdezte. 

– Ne aggódj! Szerintem csak én vettem észre. – Isaac gyomra összeszorult. Szeretett volna szabadulni a helyzetből. 

– Másfél hónapja két hetet együtt jártunk. Azután lelépett. Fogalmam sincs, mi történt. Nem magyarázta meg. Nem mondtam, mert titokban akartuk tartani. Nem akartam, hogy ránk is fogadjanak, mint rájuk. – Isaac érezte, hogy Anne nem teljesen őszinte. 

– Ő akarta titokban tartani, igaz? 

Anne bólintott. 

– Azt hiszem, már akkor is arra készült, hogy összejöjjön Emily-vel. – Anne felsóhajtott.

– Szóval te voltál a B terv. Értem. 

– Gyere, inkább igyál velem egy vodkát. Ígérem, egy pillantást sem vetek James és Emily felé! 

Isaac bólintott és elindult Anne után. A lány betartotta az ígéretét, Isaac hajnali négyre ért haza. 

Isaac másnap megint beszélt az anyjával. A hangja és a reakciói normálisnak tűntek, így megnyugodott. Az anyja megígérte, hogy John-nal elmennek meglátogatni az egyik hétvégén. Isaac tovább készült a vizsgáira, “jósolt” és sok időt töltött Moore tanár úrral, mert készültek az előadására. Az anyja és John látogatására ugyan nem került sor, de továbbra is úgy tűnt, minden rendben velük.

Négy hónap telt el mire eljött a nagy nap. Addigra már Stevenek meglett az új mobilja, ugyanis Emily és James szinte napra pontosan két hónappal azután szakítottak, hogy összejöttek egy buliban. Szerencsére úgy tűnt, hogy Anne-t ez már egyáltalán nem érdekelte. Ahogy Isaac megjósolta, az igazgatóhelyettes nem kapta meg az igazgatói bársonyszéket és az iskolájuk – bár komoly esélye volt – nem nyerte meg az állami iskolai baseball bajnokságot. Steve, a Látnok jóslata alapján, gátlástalanul a hazaiak ellen fogadott és megint nyert. Nem is keveset. 

Az előadás reggelén Isaac már nyolckor a buszon ült a két várossal odébb lévő konferencia helyszínére menet. Délben érkezett. Szerencsére a konferencián kapott ebédet. Megebédelt, azután volt még két órája az előadásáig. Beült a nézőtérre és meghallgatta az előtte beszélő két előadót. Sok jegyzetet készített, mert azt beszélték meg Mr. Moore-ral, hogy ír egy cikket a szakirány online felületére az itt hallottakból. Négy órakor ő következett. Nagyon izgult, ahogy felment a pulpitusra. Legalább kétszázan ültek vele szemben, az ország minden egyeteméről. Amikor bemutatták, mozgásra lett figyelmes a jobb oldalon. Három alak közeledett a széksorok mellett a pulpitus felé. Eltartott egy ideig, amíg felismerte őket. Nagyon meglepődött. Az édesanyja, John és Anne leültek a harmadik sorba. Ott találtak három üres helyet. Isaac szemébe könnyek gyűltek, alig tudta visszatartani őket. Látni az anyját négy éves kora óta először, összeszedetten, normális szülőként a közönség soraiban, hihetetlen boldogsággal töltötte el. Látta, ahogy fogja John kezét és int neki. Isaac elmosolyodott és alig észrevehetően bólintott, jelezve hogy észrevette őket. Anne-re is ránézett és elmosolyodott, de ekkor a program házigazdája hirtelen elhallgatott és átadta neki a mikrofont. Isaac odalépett a mikrofonhoz, beigazította a megfelelő magasságba és belekezdett a mondandójába. Az előadás remekül sikerült, kifejezetten nagy sikere volt a vetített makrofotóknak is, amelyeket a tanárától kapott az alkalomra. Amikor lejött a színpadról, azonnal az anyjához sietett és átölelte. 

– Nagyon büszke vagyok rád! – mondta neki. 

– Köszönöm anya! – Isaac John felé fordult és kezet fogott vele. 

– Gratulálok! Nagyon élvezetes előadás volt! – a férfi mint mindig, most is merev volt, de látszott rajta, hogy megszerette a társa gyermekét. 

– Köszönöm – válaszolta Isaac.

– Mindig tudtam, hogy a geológia új sztárja leszel! – mondta nevetve Anne és átölelte.

– Akkor mostantól téged kell majd Látnoknak hívniuk! – válaszolta Isaac. – Kedves vagy, de ez csak egy előadás volt, nem egy rock koncert. Amúgy te intézted anyáék idejövetelét? 

– Felrobbanok, ha kiderült, hogy ezt is tudtad előre!

Isaac sokatmondóan elmosolyodott, Anne pedig játékosan mellkason csapta. 

– Nem. Csak azt éreztem, hogy valamit forralsz mára, mert nagyon hülye kifogást hoztál fel, hogy miért nem tudsz ma eljönni velem. Végülis a legjobb barátom vagy, nekem pedig elkélt a támogatás. De anyáékat nem sejtettem. 

– Igen. A legjobb barát – dörmögte maga elé Anne.

– Gyere Isaac, visszaviszünk benneteket a főiskolára, azután vacsorázhatnánk valamit! – John már terelte is őket kifelé a teremből. Isaacnek még eszébe jutott, hogy jegyzetelnie kellene az utolsó előadáson is, de annyira boldog volt, hogy az anyját ilyen rendezettnek látja, hogy úgy döntött inkább elkéri az előadás anyagát és abból dolgozik majd.   

A hazafelé út gyorsabb volt autóval, mint busszal. John és az anyja folyamatosan egymás kezét szorongatták, mint a tizenévesek. Elképesztően összekovácsolódtak az elmúlt három évben. Isaac megértette, hogy az anyjának szüksége volt John merevségére, megbízhatóságára és rendszerére ahhoz, hogy összeszedje magát. Hálás volt a férfinak. 

Ahogy a hátsó ülésen ültek ránézett Anne-ra és elkomodorott. Igazából már egy jó éve tudta, de nem vallotta be még magának sem, hogy beleszeretett a lányba. Az elmúlt hónapokban ugyan közelebb kerültek egymáshoz, de úgy érezte a zűrös családi hátterével, a folyamatos analizálásával és a többi furcsaságával nem volt igazán vonzó neki. Ha valaki megkérdezte volna, a Látnok véleménye az volt, hogy a jelek alapján, a sors nem őt szánta Anne-nek. A lány valaki jobbra várt. Visszaterelte a figyelmét a társalgásra. Anne éppen azt magyarázta az anyjának, hogy hogyan épül fel a főiskolán a szakirányok rendszere. Az anyja erről szinte semmit sem tudott, mert az elmúlt majdnem két évtizedben a beszélgetéseik soha nem Isaac dolgairól szóltak. Most mohón itta magába a kapott információkat. Végre oda tudott figyelni. Isaac elképedve szemlélte a változást. Anne egy fél óra után elfáradt és hátradőlt a hátsó ülésen. Ránézett Isaac-re és elmosolyodott. Ő visszamosolygott rá és annyit mondott:

 – Köszönöm ezt a napot! 

Anne megfogta a kezét és megszorította. Isaacnek jólesett az érintés, de már várta, hogy a lány mikor húzza el a kezét a baráti gesztus után. Anne azonban nem engedte el, hanem megsimogatta a kezét. Isaac ránézett a lányra és az arcán a fáradtság helyett már meglepődés tükröződött. 

Anne elmosolyodott, magához húzta és egy gyors csókot nyomott a szájára, majd nevetve megkérdezte: 

– Na mi az, Látnok? Ezt nem láttad előre?

Ha tetszett a novella, olvass bele nemrég megjelent regényembe, A Játékmesterbe is! Nem fog csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyvet, a nagy könyvesboltokban megtalálod!