A minap hallottam egy rövid interjút Frank Gehry-vel, aki olyan híres épületeket tervezett, mint a Guggenheim Múzeum, a prágai Táncoló ház vagy a Walt Disney Koncertterem.
Egy gondolata különösen megragadt bennem: “Mindig azt éreztem, hogy ha az ember előre tudja mit fog csinálni, akkor nem fogja csinálni. A kreativitás azon múlik, hogy az ember kíváncsi-e vagy sem.“
Amikor ezt a két mondatot meghallottam, rájöttem milyen tökéletesen igaza van. Ha az ember igazán kreatív, akkor nem tervez. Amikor írok, fogalmam sincs, hogy a történet hová fog vinni, kik fognak még csatlakozni a szereplőkhöz és kik lesznek, akik egy-egy ponton elhagyják a fehér lapokat. Nem tudom, hogyan fog tovább szövődni a mese és sokszor engem is épp annyira meglep egy-egy fordulat, mint az olvasót. Hiszen jobban belegondolva én is “olvasó vagyok”, lapról lapra ismerkedem a történettel, aminek a végéről fogalmam sincs. Annyi a különbség, hogy nekem le is kell írnom ezt a történetet.
De mi az a motiváció, ami ott tart a monitor előtt hosszú órákon keresztül? Mi az, ami miatt nem veszem észre, hogy elfelejtettem inni vagy hogy az ebédidő már régen vacsoraidőbe csúszott?
Frank Gehry tudja a választ és most, hogy hallottam az interjút vele, végre én is rájöttem. A kíváncsiság.
A kíváncsiság a történetre, ami az ujjaim kopogása által formálódik a klaviatúrán. Az, hogy tudni akarom hová fut ki a főszereplőim sorsa, hogy szeretném felfedezni a játékboltot, ahol Bert McAllister a napjait tölti vagy az Aix-en-Provence-i kúriát, ahol Cassandrát újra meglepi a találkozás a férfival, akivel előző nap ismeretlenül elköltött egy néma vacsorát.
Rájöttem, milyen menthetetlenül kíváncsi vagyok és igen, tudom, így majd hamar meg is öregszem, de addig legalább felfedezhetek egy csomó izgalmas történetet.
A lényeg az, hogy Brené Brown klassz TED előadásai óta tudjuk, a kreativitáshoz arra van szükség, hogy képesek legyünk sebezhetőnek lenni – hiszen mi más lehetne kockázatosabb, mint valami teljesen újat létrehozni és a világ elé tárni, majd az ítéletre várni –, de a sebezhetőség elviselése még nem elég. A kreativitáshoz kíváncsinak is kell lenni. Kíváncsinak kell lenni a világra, az emberekre és főleg azokra az ötletekre, alkotásokra, amelyek felfedezésre várnak, legyenek ezek akár képek, amelyek arra várnak, hogy valaki lefesse őket, zeneművek, amelyek csak a zongorához megfelelően értő kezekre bízzák rá az új dallamot vagy könyvek, szobrok, táncmozdulatok, filmek, bármi.
Ha a kreativitásunkat akarjuk felszabadítani, kíváncsinak kell lennünk rá, mit szeretne rajtunk keresztül kifejezni az élet és nem árt az sem, ha szerelembe esünk a történettel, zeneművel, szoborral, festménnyel. Ha szeretnénk minden részletét megízlelni és megtapasztalni mindazt, amit hordoz magában. Ha ez megvan, akkor másra már nincsen szükség, mint bizalomra. Bizalomra abban, hogy ha hűen követjük egyik lépést, egyik sugallatot a másik után, akkor el fogunk jutni oda, ahova kell és ehhez nem szükséges látnunk az utat magunk előtt. Elég csak a következő hangjegyet, a következő helyszínt, a következő kikeverendő árnyalatot tudnunk. Többre nincsen szükség.
Szóval azt hiszem, lassan kezd bennem összeállni a kép. A kreativitáshoz a sebezhetőség elviselésére, önismeretre, kíváncsiságra és bizalomra van szükség. Ha ezeket át tudjuk adni, meg tudjuk tanítani a gyerekeknek és meg tudjuk bennük tartani a felfedezés iránti szenvedélyt, akkor segítünk nekik, hogy felnőtt korukra igazán kreatívak legyenek.