Kövek

Apa minden nap hazahozta a köveket és elosztotta a családban. Voltak köztük súlyosabb darabok és kevésbé súlyosak, de könnyűnek egyiket se mondanám. Eleinte nem értettem, hogy miért kell tőle átvennem jópár darabot és valahogyan elhelyeznem a lakás azon részén, amely az én zugomnak számított, de aztán annyira hozzászoktam a dologhoz, hogy már nem kérdőjeleztem meg a rendszer értelmét. 

Az évek alatt a kövek csak gyűltek, gyűltek a lakásban és sem anyám, sem én nem igazán tudtunk semmit kezdeni velük. Amikor már annyi kő rejtőzött a fiókokban, szekrényekben és volt szem előtt mindenütt, hogy végképp kinőttük a lakást, akkor elköltöztünk egy nagyobba. 

Ott szerencsére volt elég hely ahhoz, hogy az előző lakásban minden sarokból ránk meredő köveket elrejtsük az új szekrényekben. 

Apám azonban minden nap újabb kövekkel tért haza. Egy idő után aztán a tágasabb lakás is kicsi lett és a szüleim vettek egy házat. A házhoz szerencsére tartozott egy igen nagy alapterületű pince, ami legalább harminc négyzetméter lehetett. Az egész család azt remélte, hogy oda be tudjuk majd zsúfolni az összes addig felgyűlt kődarabot. Napokig tartott, amíg a köveket felhordtuk a teherautóra, amivel költözködtünk. Apám nem akarta, hogy ezeket is, mint minden egyéb holminkat, költöztetőkre bízzuk. Azt mondta, hogy a kövekről jobb, ha csak kevesen tudnak. 

Miközben rakodtuk fel őket láncban állva a teherautóra és egyik-másik durva széleivel felsértette a kezemet, azt kérdeztem, hogy miért nem dobjuk ki őket egyszerűen valami mezőn. 

Anyám ijedt tekintetéből és apám haragosan szikrázó szeméből rájöttem, hogy rossz kérdést tettem fel. Végül a pillanatnyi csend után apám eltűnt a teherautó belsejében és pár másodperc múlva egy maroknyi kődarabbal tért vissza. 

– Ezektől nem lehet szabadulni. Látod? Rá van írva a neved – dobta oda a követ a kezembe. A másodperc törtrészéig értetlenül meredtem rá, azután tüzetesebben megvizsgáltam a szürke, gömbölyded kődarabot a tenyeremben. Tényleg rá volt írva a nevem. Nagyon apró, de azért olvasható betűkkel ott állt feketén-fehéren. Miközben megdöbbenve bámultam a megkérdőjelezhetetlen betűket, éreztem, ahogy valami, mint finom velencei tükör a kalapács egyetlen, kegyetlen ütésétől, összeomlik bennem. Teljesen kiszaladt a lábamból az erő és lerogytam a járda padkájára. Ott, abban a pillanatban rájöttem, hogy sosem fogunk szabadulni a kövektől és arra is, hogy én titkon mindig azt reméltem, egyszer eljön a pillanat, amikor végre kipenderíthetjük az összes követ az életünkből. Azokat, amik az ágyam vége mellett halomban gyűltek, azokat, amelyek miatt anyám a gyönyörű, antik porcelán étkészletet kipakolta a konyhaszekrény jótékony védelméből és átrakta a nappali sarkába letakarva, hogy a vendégek sose láthassák meg a köveket és azokat, amelyektől már nem fértem oda a finom lekvárokhoz a kamrában. 

Anyám odalépett hozzám, amíg apám tovább pakolta a köveket a teherautóba, és megsimogatta a vállam. 

– Sose szabadulunk tőlük, ugye? – kérdeztem makacs reménnyel a hangomban. 

Anyám csak megrázta a fejét, aztán felegyenesedett, felkapott egy nagyobb kődarabot és odaadta apámnak, aki időközben megjelent a teherautó végében.

Még másfél órába telt, amíg az összes követ felpakoltuk és jó három órába, amíg a teherautóval elmentünk az új otthonunkba és kiderült, hogy nem fér be az összes kő a pincébe. Ekkor láttam anyámon is, hogy teljesen elkeseredett. Ő is belefáradt már a kövekkel való együttélésbe. Minden reményünk abban volt, hogy elrejthetjük őket a pincében és legalább egy darabig nem kell majd csetlenünk-botlanunk bennük a házban és nem kell óvakodva kinyitnunk a szekrényeket sem, nehogy a lábunkra vagy, ami még rosszabb, a fejünkre essen az egyik. 

Letörten érkeztünk vissza a régi lakásba. Ezen az utolsó itt töltött éjszakán senki sem aludt. Apám dühös volt, hogy sehogysem tud tiszta, kőmentes lakhelyet teremteni, anyám elkeseredett, mert tisztában volt vele, hogy minden nappal újabb és újabb kövek fognak érkezni. Tudta, hogy ha már most sem férnek el a pincében, akkor az új ház is gyorsan tele lesz velük. Rólam ne is beszéljünk! Harag és kétségbeesés csatáztak bennem azon az éjszakán, reggelre pedig elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad kitalálom valahogy a módját a kövek eltüntetésének. Senki mást nem láttam még, akinek az otthonában halomban álltak volna a kövek, bár tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg mások is ugyanúgy elrejthették őket a külvilág elől, ahogy mi tettük. Az elhatározásom erőt és célt adott, ezzel kiszorítva az elmémből mind a kétségbeesést, mind pedig a haragot. 

Amint teljesen átköltöztünk, neki is kezdtem a célom megvalósításának. Kutattam sokat a kövekről, de sehol sem találtam semmilyen utalást arra vonatkozóan, hogy emberek köveket tartanának az otthonukban vagy köveket hoznának haza esténként a munkából. Amikor rájöttem, hogy a kövek létezése valószínűleg minden családban pontosan olyan titok, mint a miénkben, így nem fogok róluk semmilyen nyilvánosan elérhető információt találni, úgy döntöttem, hogy inkább a köveket vizsgálom meg és afelől közelítem meg a problémát. 

Napokat töltöttem a kertben, a pince előtt. Kihoztam a napfényre a köveket. Alaposan megnéztem mindegyiket. Szürkék, barnák, feketék voltak. A formájuk is teljesen eltérő volt. Az egyetlen közös az volt bennük, hogy mindegyiken állt egy név. Anyámé, apámé vagy az enyém. A feketén fehérrel voltak kirajzolva a betűk, a többin feketével. 

Az első kérdés, ami felmerült bennem, hogy ki írta rájuk a nevünket. Teljesen elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy létezik valaki, aki azzal vesztegeti el a napjait, hogy különféle kövekre neveket vés. Unalmas és haszontalan foglalkozásnak tűnt. Ám valakinek mégiscsak csinálnia kellett ezt is, hiszen máskülönben hogyan kerültek volna a nevek a kövekre? Össze voltam zavarodva. 

Egy egész napi hiábavaló kővizsgálat után arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egyszerűen építenék belőlük egy sziklakertet. Ha kitenném őket a napra, ha használnám őket valamire. Akkor legalább lenne még hely a pincében az újonnan érkező daraboknak és csinosabb lenne a kissé elvadult kert is. Az ötlet felvillanyozott. Használni kell a köveket! Valahogy kreatívan. A képzeletem szárnyalni kezdett. Kövekkel körbevett tavat, egy kis kövekből épített kerti kunyhót, fatárolót és még ezer más lilaakáccal, lonccal, meg trombitafolyondárral befuttatott, barátságos kerti építményt láttam magam előtt. Fogtam egy ásót és el is kezdtem kialakítani a sziklakertet. Persze növényeim még nem voltak hozzá, de úgy gondoltam, hogy legalább a terepet elrendezem, a köveket elhelyezem és kialakítom a kövirózsák és más pozsgások helyét. Aztán már csak be kell majd ültetni őket. Annyira belemerültem a sziklakert építésébe, hogy elfeledkeztem az időről. Élveztem a naptól meleg, morzsolódó föld érintését az ujjaimon, az egyre szebben kialakuló kiskert látványát és észre sem vettem, amikor apám mögém lépett. Amint meglátta, hogy a köveket, amiket gondosan eltüntetett a pincében, kihoztam a rejtekhelyükről és közszemlére tettem, hihetetlen méregbe gurult. Kiabálni kezdett velem, felkapta az ásót, kifordította a dekoratívan elrendezett köveket a helyükről és széttúrta a sziklakertet. 

Amikor ezzel végzett, megragadta a karomat és bevonszolt a házba, lehordta anyámat is, amiért nem figyelt arra, mit csinálok, aztán elviharzott. Másnap reggelre a sziklakert eltűnt, a kövek pedig újra be lettek hordva a pincébe. Délelőtt segítettem anyámnak elhelyezni az új köveket a lakásban. Pár apróbb darabot sikerült még bezsúfolnunk a pincébe, de a többi egyszerűen nem fért el. Ráadásul amióta a házban laktunk, egyre nagyobb kövek érkeztek. A széleik élesebbek voltak, a tömegük pedig jópár kiló. Több olyan is akadt köztük, amelyiket ketten kellett vinnünk, mert egyedül képtelenség lett volna elcipelni. Ahogy régen, most is aszerint osztottuk el a köveket, hogy kinek a neve állt rajtuk. Anyám az ő köveit igyekezett a kamrában, a konyhában vagy a mosókonyhában eldugni, mert ezek voltak az ő felségterületei. A nappaliban semmiképpen sem akart látni egyet sem, mert fel kellett készülnünk arra az esetre, ha vendégek jöttek volna. Senki sem láthatta meg a köveket – ez volt a legfontosabb szabály. 

A félresikerült sziklakertes kalandom másnapján, apám szigorúan érkezett haza. Aznap nagyon-nagyon sok követ hozott. Feketék voltak és élesek. A kertkapuhoz rendszeresített talicskán tolta be őket a házba, mindig sötétedés után. Amikor anyám megpillantotta a kőhalmot, egy könnycsepp gördült le az arcán. Csak annyit kérdezett halkan: 

– Megéri? 

Apám nem válaszolt, csak hozzám fordult. 

– Elég nagy vagy már, mostantól a saját köveidet egyedül neked kell elpakolnod! Válogasd ki őket és tedd a dolgod!

Megértettem, hogy aznaptól szigorúan a saját életteremben kell elhelyeznem a köveket, amelyeken az én nevem állt. Ahogy anyámnak a konyha, kamra, mosókonyha, meg a hobbiszobája állt a rendelkezésére, úgy nekem egy szoba és egy fürdőszoba.

Hozzáláttam a kövek kiválogatásához, volt amelyiknek az elviteléhez segítséget kellett kérnem apámtól, mert annyira nehéz volt. A szobámban egyelőre sikerült a szekrényekbe rejteni a köveket, volt még annyi üres hely. Fél óra alatt elpakoltam a köveket, aztán némán megvacsoráztunk.

Másnap újabb kövek érkeztek. Egyiket a másik után rakta le apám az előszobában, mi pedig igyekeztünk gyorsan elrejteni őket a ház különböző pontjain. 

Három hét múlva a szekrényeim és a fürdőszoba szekrényem is tele lett kövekkel. Azután a szoba sarkában kezdtem felhalmozni őket. Amikor a sarkok is tele lettek, a polcokra tettem a kisebbeket, a fal mellé, a földre a nagyobbakat. Pár hét múlva már csak egy vékony járaton tudtam eljutni az ágyamig. Még pár hét elteltével már a kövek tetején jártam és nem tudtam hozzáférni az íróasztalomhoz, mert körülötte és rajta is minden tele volt kövekkel. A bokám minduntalan kibicsaklott az egyenetlen felületen, amikor éjszaka kibotorkáltam a fürdőbe, a papucsom pedig valamikor a kőhalom alá került, így mezítláb mászkáltam az egyre magasabb, éles felületen. 

Teljesen kezdtem kétségbeesni, amikor az ágyam körül is már akkora volt a halom, hogy félő volt, valamelyik éjszaka, egy rossz mozdulatnál, rám omlik az egész tákolmány. 

Elszigetelődtünk egymástól. A legtöbb időt a szobámban töltöttem, egyrészt azért, hogy ne kelljen ki-be kecmeregnem a kőhalom tetején, másrészt azért, mert szinte az egész napot azzal töltöttem, hogy igyekeztem a köveket jobban, hatékonyabban, biztonságosabban elhelyezni, hogy élhetőbb legyen a szoba. 

Egy idő után már csak kiabálva kommunikáltunk és napokig szinte ki sem mozdultam a helyiségből. Apám este beadta az újabb köveket, én pedig próbáltam eltenni őket valahová. Szerencsére mindig nyitva tartottam az ajtót, így amikor az egyik kőhalom leomlott pontosan elé, nem estem csapdába, csak soha többé nem tudtam becsukni az ajtómat. 

Egyik este már mindenki elaludt, amikor zseblámpával ültem az ágyamon, mert már régen nem fértem hozzá sem a csillárkapcsolóhoz, sem a kis asztali lámpához az íróasztalomon. Mindent elborítottak a kövek. Tudtam, hogy másnap már az ágyamra kell majd pakolnom őket, nem lesz más lehetőség. Talán pár napig lesz még hely, hogy tudjak rajta aludni, ha összehúzom magam, de ez is csak átmeneti megoldás lesz. Sóhajtottam egy nagyot. A kezembe vettem az egyik követ. Amióta a sziklakert-építés előtt tüzetesen megvizsgáltam őket, nem néztem úgy igazán rájuk. Megláttam a nevemet a kődarabon. Világos szürke alapon fekete betűk. Mintha emlékeztettek volna valamire. Olyan ismerősnek tűnt az írás. A kezemben tartott zseblámpa oldalán az ujjaim egy kissé sorjás felületet tapintottak. Apám véste bele a zseblámpába a nevem még évekkel korábban, hogy ne veszíthessem el, amikor táborba mentem. Próbáltam megnézni a vésést, de lehetetlen egy zseblámpával magát a zseblámpát megvilágítani, így nem jutottam semmire. Inkább olvasni kezdtem az egyetlen megmaradt könyvemet. 

Reggel madárcsicsergésre ébredtem, kezemben a még mindig égő zseblámpával. A fénye jóval gyengébb volt, mint este. Nem tudtam hogy azért, mert sokat merült az elem az éjszaka alatt vagy azért, mert már világos volt. Mikor kikapcsoltam a zseblámpát, a pillantásom a belevésett névre esett. Majdnem elállt a lélegzetem. A nevemet pontosan ugyanúgy karcolták bele a zseblámpába, ahogy a köveken láttam. Az o betűk, az u betűk, az n vonalai pontosan ugyanazok voltak, mint a köveken. Rettegés futott végig a testemen. Rájöttem, hogy apám véste bele a neveket a kövekbe. Ő határozta meg, hogy melyik kővel kinek kell bajlódnia. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe rándult és felmerült bennem a kérdés, hogy akkor kihez tartoznak a kövek valójában. Döbbenten ültem az ágyon. Több követ is a kezembe vettem, forgattam őket, nézegettem és láttam, hogy mindegyikbe apám véste bele a nevemet. Fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdjek mindezzel. 

Lassan tértem magamhoz és elkezdtem kihordani a köveket a szobámból, majd ki a házból, az udvarra. Emberfeletti munka volt, szerencsére aznap egyedül voltam otthon. Órákon át csak cipeltem, cipeltem kifelé a köveket. Tudtam, hogy ha a szüleim hazajönnek, irgalmatlan veszekedés lesz, de ez nem érdekelt. Éveken keresztül éltem kövekkel a szekrényekben, kövekkel a fürdőkádban, kövekkel mindenütt és elegem volt!

Az egész napi munkám eredményeképpen a szobám harmada kitisztult. Teljesen kimerültem. Apám késő este ért haza és dührohamot kapott az udvarra halmozott kövek láttán. Anyám már korábban hazaért, de amikor meglátta a kőhalmot, csak bemenekült a házba és nem szólt egy szót sem. 

Megmutattam apámnak a zseblámpát a véséssel és a nevemet a köveken. Sokáig tagadott, de végül megtört. 

– Sajnálom. Egyedül nem bírtam el – rogyott le az egyik kőkupac tetejére. 

Vettem egy nagy levegőt, ő pedig folytatta: 

– Csak értetek csináltam, hogy jobban éljetek!

– Becsaptál minket – mondtam szomorúan.

Lehajtotta a fejét és csak ült némán. 

Ekkor anyám lépett ki a házból. Odajött hozzánk, megfogta apám kezét, majd a vállamra tette a karját és bevezetett minket a házba. A ház telis-tele volt kövekkel mindenütt, de a konyhában, ahol már hónapok óta nem járt anyámon kívül más, a kövek a szivárvány összes színében mosolyogtak. Anyám rókákat, varjakat, házikókat, tavacskákat koi pontyokkal, mókusokat, tobozokat, virágcsokrokat festett rájuk. Olyan volt az egész, mintha egy színes, illatos csodavilágba cseppentünk volna. Anyám szeretete, kreativitása minden formában megtalálta a szépséget, minden kőnek új életet adott. Apám szépen lassan a kezébe vette egyiket a másik után és pár perc elteltével az undok, gyűlöletes kövek a lelkében átváltoztak színes, vidám érdekességekké. Ahogy apám fogta őket, ahogy meglátta bennük a szépséget, ahogy elfogadta őket, a kövek egyre fényesebbek lettek, a színeik egyre vibrálóbbak, aztán egymás után köddé váltak.

Még hetekbe, hónapokba telt, amíg az összes követ megfestettük, megszerettük és kiválogattuk, hogy melyik kié is valójában. Ezt onnan lehetett tudni, hogy csak és kizárólag annak a kezében éledt fel és vált végül köddé a kő, akihez valójában tartozott. Izgalmas, kreatív, fárasztó és sokszor fájdalmas folyamat volt. Ám akármennyire fájdalmas és fárasztó is volt ez az időszak, soha el nem cserélném ezt a tapasztalatot másra, mert miután elkezdtük, azt vettük észre, hogy beszélünk, sírunk és kacagunk…végre együtt.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.