Kísértet járta életek I.

Mindig zavarba jövök, amikor megkérdezik hányan vannak a szobában, hányan voltak a partin. Mert mit válaszoljak? 

Ha az igazat mondom, úgy néznek rám, mint aki megőrült és a szemükben megjelenik a félelem vörösessárga fénye. Olyan, mint a fellobbanó tűz. Aztán kerülni kezdenek. Meg is értem. Ki szeretne egy olyan ember mellett lenni, akitől retteg. Illetve nem is tőle, hanem a világtól, amelyet akarva-akaratlanul egy pillanatra láthatóvá tesz. 

Ha hazudok, ami nehezen megy, mert szörnyen átlátszóan csinálom, megint bajba kerülök, hiszen ki az az elvetemült marha, aki olyan jelentéktelen dolgokban nem mond igazat, mint hogy hány ember volt a partin?

Szóval így vagy úgy, de mindig kellemetlen a dolog.

Aztán vannak más szituációk is. Amikor elkezd esni az eső a buszmegállóban és mindenki összébb húzódik a háromoldalú plexi beállóba. Egyszer szóltam egy idősebb úrnak, hogy ne nyomja neki a rozzant nagymamát az unokájának, ő pedig egy pillanatig bambán nézett rám, aztán rám förmedt, hogy foglalkozzak a saját dolgommal. A többiek pedig úgy néztek rám, mintha meghibbantam volna. Pedig a rozzant nagymama ott álldogált az unokája mellett, viseltes, barna gyapjúkabátban, régimódi fekete gyógycipőben egy fekete retikült szorongatva. Másoknak fogalmuk sem volt a jelenlétéről, de én láttam őt. Az arcán egy hosszú élet ráncokból kirajzolt térképe volt, a kezeiben már csak annyi erő maradt, hogy tartsa a kis retikült. Látszott, hogy ő maga sem érti pontosan mit keres a megállóban, de ott volt, mert ott kellett lennie. Egy láthatatlan erő hívta oda és ő, minden fáradtsága ellenére maradt az unokája mellett, odapréselődve hozzá, mert az öregúr beljebb nyomakodott a plexi boxba az eső elől.

Ezután az eset után nem szóltam többet, hiába láttam az összenyomott, felrúgott, gyomron könyökölt anyákat, apákat, kisgyerekeket, dédapákat. Úgy döntöttem, nem úszom árral szemben.

Amikor megkérdezik hányan voltak itt vagy ott, hazudok. Évek után is vacakul csinálom. Elpirulok és túl gyorsan elterelem a beszélgetést, ami eleve gyanús. Akik figyelmesebbek észreveszik a zavaromat, de szerencsére a legtöbbször találnak rá valami banális magyarázatot, mint mondjuk, hogy volt ott valaki, aki tetszik nekem. Az ilyen elméletekre vonatkozó kérdésekre csak sejtelmes mosoly a válaszom általában, hiszen ha lett is volna a szobában vagy a partin valaki, akit vonzónak találok, ki a fene akar az első találkozásnál az egész családdal kommunikálni. Elég stresszes egy ilyen helyzet a felbukkanó rokonok nélkül is. 

Gyerekkoromban azt gondoltam, hogy őrült vagyok, amikor beszéltem azokról a dolgokról, amiket láttam és a felnőttek bambán néztek rám, majd legyintettek. 

Ma már több mindent értek, de az életemet nem könnyíti meg, hogy egy helyiségbe belépve háromszor vagy négyszer annyi embert látok, mint ahányan a többiek szerint jelen vannak. Nem is beszélve az állatokról!

Az évek során kifejlesztettem egy módszert, amivel élesebben látom azokat, akik, mondjuk úgy tényleg jelen vannak, mint azokat, akik csak energetikai szinten jelennek meg. Közülük is lehet látni, hogy ki él még és ki halt már meg. Ez a módszer segít abban, hogy kívülről nézve ne kezdjek el egy oszloppal társalogni, ami előtt igazából ott áll egy apa, aki figyeli a gyerekét. 

Akikkel óvatlanul megosztottam az ehhez hasonló információkat vagy bárgyún mosolyogtak rám és témát váltottak vagy gyorsan otthagytak a beszélgetés közepén valami átlátszó kifogást keresve. És persze vitték magukkal a rokonaikat, barátaikat és a háziállataikat is, akiket csak én láttam. A rokonok, barátok és a háziállatok a legtöbbször örültek, hogy valaki felhívta rájuk a figyelmet, de azonnal elkomorodtak látva a szerettük hitetlenkedő vagy agresszív reakcióját. Nem könnyű a hitetlen emberekkel...ebben szavak nélkül is megállapodtunk, mielőtt elrángatták őket az orrom elől. 

Most itt állok egy parti közepén. A kezemben egy pohár finom fehérbor, a lábamon egy iszonyatosan kényelmetlen, de gyönyörű halványzöld selyemcipő, a fülemben pedig két olivinnel kirakott, nehéz ezüstfülbevaló. A kiegészítőim tökéletesen illenek a fekete ruhához, ami rajtam van. Nem vagyok sem túl elegáns, sem túl slampos. Mivel nem igazán illek a társaságba, ezért egyedül álldogálok és nézem a többi vendéget. A nagykövetség elegáns, neoklasszicista épületének belsejét elborították a kazetták. Egyikben-másikban olajfestmények lógnak, a többi üresen tátong. A bortól egy kicsit megváltozott az érzékelésem. Nem vagyok részeg, de tényleg látom tátongani a kazettákat. Vicces ez a szó. Olyan, mintha üresen ásítoznának. 

A nagykövet és a felesége még mindig fogadja a későn érkező vendégeket, de csak a magas rangúakat. A jelentéktelenebb nagykövetségi dolgozók és a más nagykövetségről érkezők, meg az üzletemberek, akikhez személyesen odamennek a bejárathoz közeli táborukból, büszkén kihúzzák magukat, amiért őket bizony megtisztelték a köszöntéssel. A többi későn érkező minél hamarabb igyekszik maga mögött hagyni a bejáratot, hogy minél kevesebben lássák, eléjük nem sietett senki. 

Minden belépő legalább két láthatatlan embert hoz magával. Amennyien így a teremben vannak, az biztosan túllépi a megengedett emberszámot. Persze ezt rajtam kívül senki más nem veszi észre. Egyik másik kísértettel összemosolygunk, de vannak olyanok is, akiket dühít már, hogy hozzá vannak kapcsolva a rokonukhoz vagy a barátjukhoz. Ők már szívesebben elhagynák a partit és nem csak ezt a partit. 

Egy széles, lapos első fogakkal rendelkező úriember messziről rám mosolyog. Kicsit hasonlít egy hódhoz. Nem viszonzom a mosolyát, mert mögötte áll az anyja és nem támogatja a találkozásunkat. Én biztosan nem fogok szembe menni a kedves mama akaratával. A párkapcsolat még akkor sem könnyű, ha nincsen tele mindenféle kísértettel, akik ide-oda rángatják az embert és megpróbálják meggyőzni arról, hogy mi a helyes. Hát még akkor nem könnyű, ha valaki már eleve ilyen agresszíven ellenzi még az első találkozást is. 

Már legalább három kapcsolatom ment tönkre emiatt és hosszú évekbe került, amire nekem magamnak sikerült lecsatolnom magamról a saját kísérteteimet. A végén rá kellett jönnöm, hogy csak el kellett engednem őket. De ezt sokkal nehezebb megtenni, mint mondani.

Egy hang szakította félbe a gondolataimat. 

– Hatalmas a tömeg, nem igaz? 

Hátrafordultam és egy férfival találtam szembe magam. Nem volt körülötte egyetlen kísértet sem. Ez kifejezetten szokatlan volt. Általában, amikor négyszemközti beszélgetést folytattam valakivel, ugyan csak én voltam tisztában vele, de legalább hatszemközt voltunk. Nem is emlékszem, hogy valaha négyszemközt beszéltem volna valakivel. A lehetőség, hogy végre kötetlenül, figyelő és elemző szempárok, rosszalló, agresszív vagy éppen vicces arcokat vágó kísértetek nélkül beszélgethetek valakivel, teljesen felvillanyozott. A férfi nem volt igazán jóképű, de csúnyának sem mondtam volna. Az orra kicsit nagyobb volt a kelleténél, de barna szemeiben különös fény csillogott. Láttam rajta, hogy ő is örül a találkozásnak.

Felocsúdtam és rájöttem, hogy illene válaszolnom. 

– Igen, bár tavaly többen voltak.

A férfi méregetett egy darabig, aztán mutatkozott be. 

– Alan McEany vagyok. Stratégiai tanácsadó az angol nagykövetségen.

– Elena Sanchez, személyi asszisztens. Én itt dolgozom – válaszoltam és megfogtam a felém nyújtott kezet. 

A férfi hitetlenkedve nézett rám. Úgy tűnt, többet nézett ki belőlem, mint egy személyi asszisztensi pozíció. Azt persze nem kezdtem el magyarázni, hogy a nagykövet asszony személyi asszisztenseként részt veszek szinte minden megbeszélésen és a főnöknőm nagyon gyakran megkérdezi a véleményemet egy-egy helyzetről vagy emberről. Az együtt töltött évek alatt ráérzett, hogy én valahogy többet érzékelek az emberekből, mint ő. Végül is akár nevezhetnénk stratégiai tanácsadónak is. Ezen a gondolaton halványan elmosolyodtam, mire Alan McEany abbahagyta a vizslatásomat és kérdően nézett rám. Mivel nem mondtam semmit, ő folytatta a beszélgetést.

– Mióta dolgozik a követségen? – kérdezte. 

– Nyolc éve, mióta a nagykövet asszony itt van.

– Biztosan sok embert látott már itt jönni-menni.

Volt valami a hangsúlyában, amire felkaptam a fejem. Ez már a második olyan mondata volt, amit akár másképp is lehetett érteni. Talán ő is látja a kísérteteket? Nem akartam elárulni magam. Évek óta ez a férfi volt az első ember, akit nem vettek körül a múltja kísértetei és nem volt nyolcvan éves. Szerettem volna, ha nem fut el, mert kiderül, hogy csodabogár vagyok, így inkább semleges választ adtam.

– Hát, nyolc év az hosszú idő. Milyen a hangulat az angol követségen? Úgy hallottam, új nagykövet érkezett…

– Sokat beszélgetünk az időjárásról… – válaszolta és elmosolyodott. A mosolya meleg volt és kifejezetten jól állt neki. Átrendezte az arcát, eltűnt róla a keménység és a komolyság. Én is elnevettem magam. 

– Nem kér még egy italt? – kérdezte és a kiürült poharamra mutatott. 

Nem is vettem észre, hogy idegességemben felhajtottam a maradék bort. 

– De, kérek!

Alan McEany bólintott és elindult az italos pult felé egy újabb pohár fehérborért. Ahogy távolodott jobban szemügyre vettem. Tényleg nem volt körülötte senki. A lépései óvatosak voltak és messziről elkerülte a többi vendéget. Indokolatlanul messziről….és ekkor leesett a tantusz. Ő is látta a kísérteteket. Kikerülte őket, nem gázolt át rajtuk! Egyiken sem! A szívem hevesen dobogni kezdett. Végre volt valaki olyan, mint én! Aki előtt nem kell titkolóznom, akinek nem kell magyarázkodnom és aki nem fog örültnek tartani, ha beszélek arról, amiket látok. A felfedezés olyan döbbenetes volt, hogy könnyek gyűltek a szemembe és elhomályosult a tekintetem. Nem is vettem észre, ahogy Alan McEany visszatért a kezében a borral, csak amikor már egészen az orrom elé dugta a poharat, miután nem nyúltam érte. 

– Jól van? – kérdezte, mert látta, hogy megváltoztam. 

– Igen, jól…persze… – válaszoltam. 

Nem tudtam, meg merjem-e kérdezni, hogy látja-e őket. Csak álltam a kezemben a borospohárral és pislogtam. Alan McEany az arcomat vizsgálta, aztán megszólalt. 

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, nagy volt a tömeg az italoknál.

Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, amit annyira tudni akartam. Negyven évnyi várakozás után, talán találtam valakit, akivel önmagam lehetek. 

– Látja őket, ugye? – kérdeztem olyan halkan, hogy szinte csak a számmal formáltam a szavakat. 

– A szellemeket? –kérdezett vissza.

– Látnia kell, mert kikerülte őket – jelentettem ki, aztán megint lélegzetvisszafojtva vártam.  

Alan McEany bólintott és nekem földbe gyökerezett a lábam. Annyira lemerevedtem a döbbenettől, hogy sem mozdulni, sem szólni nem tudtam.

– Igyon egy kortyot vagy igazítsa meg a haját! Csináljon valamit, mert itt mindenki figyel mindenkit és nagyon feltűnő, hogy már egy perce nem mozdul! – a nevetése kirántott a kábulatból és köhögést színlelve a szám elé tettem a szabad kezemet. 

– Mióta látja őket? – kérdezte aztán olyan közömbös hangon, mintha a Chile-i helyett az angol nagykövetségen lettünk volna és az időjárásról beszélgetnénk.

– Amióta az eszemet tudom. És maga? 

–  Öt évesen leestem a hintáról. Nagyon bevertem a fejem, agyrázkódást kaptam. Amikor a kórházban magamhoz tértem, nagyon sokan voltak körülöttem…sokkal többen, mint azelőtt. 

– Félelmetes lehetett.

– Az volt. Akárkinek beszéltem róla, mindenki azt hitte megőrültem. Szerencsére az esés számlájára írták az egészet és átmeneti problémának tekintették. A szüleim és a nagyszüleim számára az is volt, mert egy idő után már nem beszéltem róla. 

– Még sosem találkoztam senkivel, aki látta volna őket – mondtam még mindig egy kicsit megdöbbenve. 

– Én sem. Olyannal sem, aki mellett ne lettek volna. 

– Én már láttam olyanokat, de ők mind nagyon idősek voltak. 

– Hogyan szakadt el tőlük? – kérdezte. 

– Mindegyiküket megkérdeztem, hogy mit akarnak mondani. Voltak, akiknek több mondanivalójuk is akadt, voltak akik csak egy-egy témát hoztak fel. Maga hogy szakadt el tőlük? 

A férfi felnevetett. 

– Az elszakadás nem a legjobb szó. Inkább levágtam őket magamról. Vagyis megpróbáltam. 

– De nem ment, igaz? 

Alan McEany megcsóválta a fejét. 

– Nem igazán. Mindig visszajöttek és mindig ott volt az a fura kötélnek kinéző valami, aminél fogva húzzuk őket magunkkal. 

Most én nevettem fel. 

– Annyira kell vigyázni, hogy amikor az ember elmegy valaki mellett, bele ne akadjon. Nagyon rossz néven veszik.

– Bizony. Szóval levágtam, aztán megint és megint. Nagyon sokan voltak. De semmit sem értem el vele. Évekig küszködtem. Elmentem mindenféle halott-látóhoz, meg olyanokhoz, akik kísértetek és átkok levételére szakosodtak…de semmi sem segített.

– Eszébe sem jutott beszélgetni velük?

– Dehogy! Szörnyű volt, állandóan a nyakamon lógtak, folyton befolyásolták az életemet, mindenféle érzést felhoztak, dühkitöréseket okoztak, elegem volt belőlük!

Elnevettem magam. 

– Tudja, hogy csak segíteni akartak, ugye?  

– Hát sokáig nem tudtam – vallotta be kelletlenül. – Rendesen megnehezítették az életemet. Az összes kapcsolatom zátonyra futott, egyik sem bírta el az én és a párom kísérteteinek csatáját. 

– Ezt ismerem. Hogyan szabadult meg tőlük végül? – kérdeztem. 

– Egyesével megfigyeltem őket, hogy mikor rántják meg a kötelet, ami összekötött minket. Hogy mire reagáltak és hogyan és egy idő után képes lettem elkülöníteni a saját reakciómat egy helyzetre attól az automatikus reakciótól, amit a kötél meghúzásával váltottak ki belőlem. Amikor már nem az ő válaszukat adtam egy-egy helyzetre, hanem a sajátomat, akkor eltűntek. Hosszú idő volt. 

Elmosolyodtam. 

– Egyszerűbb lett volna megkérdezni őket, nem? 

– Gondolom. Később rájöttem, hogy én magam tartottam a kezemben a kötelet, amivel magamhoz láncoltam őket, hogy megvédjem magam olyan helyzetekben, amiket nem tudtam jól megoldani. 

Megint elmosolyodtam. Végre találtam valakit, akivel egyetértettünk, akivel megoszthattam a tapasztalataimat és akivel tényleg négyszemközt tudtam beszélni. 

Az este hátralévő részét együtt töltöttük – kettesben. Megfigyeltük az embereket, a hozzájuk tartozó kísérteteket, akik vagy unatkozva lebegtek tíz centivel a föld felett, vagy éppen fellángoltak a dühtől, amiatt ami a beszélgetés folyamán feljött vagy megpróbálták a kötélnél fogva elrángatni az emberüket egy-egy helyzettől vagy igyekeztek belekóstolni a finom borokba, persze eredménytelenül. 

Amikor Alan McEany az este végén feladta rám a kabátot és búcsúzóul megbeszéltük a másnap déli ebédet a Piazza della Repubblica mellett egy kis étteremben, olyan boldogságot éreztem, mint még soha. Láttam rajta, hogy ő is várja a másnapi találkozót. 

Ahogy otthon végre kiszabadítottam a zsibbadt lábaimat a zöld cipőből és ledobtam magamról a szoros ruhát, visszaemlékeztem életem legkellemesebb estéjére. Tisztában voltam vele, hogy egy olyan kapcsolatnak futunk neki, amilyenben még egyikünknek sem volt része. Amelyben csak mi ketten leszünk, amit csak mi ketten alakítunk és ami csak rajtunk kettőnkön múlik majd. És ez legalább annyira töltött el boldogsággal, mint rettegéssel...

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.