Kiporciózott életek

Lavender Bouvier-Jonesnak hívták. A Jones az édesapja neve volt. Nem szerette. Úgy érezte, nem elég elegáns. Kilépett az augusztusi napfénybe és megigazította a könnyű, világoskék blézert, amit az ebédhez felvett. Szőke hajához tökéletesen állt ez a hideg világoskék. Szerette a pontosan két centivel térd alá érő, fehér-világoskék kockás ceruzaszoknyát is, amely milliméter pontosan követte az alakját. Ma lett harmincöt éves. Az édesanyjával ebédelt a Place des Vosges-on. Ez volt az apja kedvenc étterme, de mivel ő már hat éve meghalt, ezért az anyjával felvették azt a szokást, hogy minden családi ünnepet ott töltöttek. Lavender tudta, hogy másfél órájuk lesz az ebédre, mert azután az édesanyjának már be van táblázva a napja. Ezt mindig előre megbeszélték. Leintett egy taxit és beszállt. 

– A Place des Vosges-ra, kérem! 

Az indiainak tűnő férfi biccentett és elindult. Lavender kinézett az ablakon és a gondolataiba merült. Verőfényes szombati nap volt, így párizs utcái zsúfolva voltak turistákkal. Minden párizsi tudta, hogy ha jót akar magának, akkor augusztusban békésen elvonul és átadja a várost a turistahadnak. Lavendernek azonban nem volt kivel elutaznia. Mindig voltak körülötte férfiak, de egyiket sem tudta igazán közel engedni magához. Mindegyikben talált valami kifogásolhatót. Az ő élete eddig az elképzelései szerint alakult. Elvégezte a Sorbonne amerikanisztika szakát, azután egy darabig újságíróként és angol-francia tolmácsként dolgozott. Mára abbahagyta az újságírást, mert fárasztották a szűklátókörű szerkesztők és a feszes határidők. Ő, a szüleinek köszönhetően, ismerte majdnem az összes kontinenst, beszélt három nyelven, – bár olaszul korántsem olyan jól, mint szeretett volna – élt már Európában és Amerikában is egy ideig, ezért nehezen viselte azokat, akik még Franciaországot sem hagyták el, de mégis mindenről megmásíthatatlan véleményük volt. A tolmácsolásból különben is remekül megélt. Egyre több helyre hívták és nemegyszer előfordult, hogy magasrangú állami tisztségviselők találkozóin fordított. 

Megérkeztek a Place des Vosges-ra. Lavender fizetett és kiszállt a taxiból. Körülnézett a vörös téglás házakkal körülvett, csinos téren, elmosolyodott, ahogy a tekintete a tér közepén álló szökőkútra tévedt. Eszébe jutott, amikor hat éves korában az apja túl későn kapott utána és ő, az elszabadult kishajója után, egyenesen beleesett a vízbe. Az anyja sikítófrászt kapott, az apja pedig harsányan kacagott. Mivel éppen az édesanyja anyjához voltak hivatalosak, és már nem volt idő hazamenni átöltözni, úgy nézett ki, hogy Lavender csuromvizes ruhában és kinyúlt loknikkal fog megérkezni. Szerencsére az apja meggyőzte az anyját, hogy jobb lenne, ha hazavinné és átöltöztetné, amíg az anyja szóval tartja a nagymamát. Lavender emlékezett rá, milyen dühös volt az anyja, de azért beleegyezett a tervbe és elindult egyedül a nagymamához. Az apja leintett egy taxit és levette a zakóját, hogy Lavender arra üljön a vizes ruhájában és ne az ülésre.  

– Lavender! Itt vagyok!

Lavender hátrafordult és meglátta az édesanyját. Elegáns halványzöld Chanel kosztüm, sötétzöld, magassarkú cipő és retikül, tökéletesen beállított frizura. Mindig elképedt azon, hogy az anyja hatvanöt évesen is legfeljebb negyvenötnek nézett ki. Akik nem ismerték őket, a nővérének hihették. 

Lavender odalépett hozzá és adott neki egy puszit. Ők nem tartották a párizsi három puszis szokást. Amikor beléptek az étterembe, a főpincér, aki jól ismerte őket, a legjobb asztalhoz vezette a két nőt. 

Az édesanyja megvárta, amíg kihúzza neki a széket, azután annyit mondott csak: 

– A szokásosat kérem, Richard!

A pincér bólintott, azután Lavendernek is segített leülni. 

– Önnek is, kisasszony? 

– Igen, köszönöm – válaszolta Lavender. 

A szokásos Nizzai salátából és egy nagy pohár jeges, citromos vízből állt. A pincér öt perc múlva már hozta is az ételeket. Az anyja elegáns mozdulatokkal tört a kétszersültből frissen manikűrözött ujjaival, azután felnézett a lányára. 

– Mi újság? – kérdezte. 

– Semmi különös. A jövő héten három helyen fogok tolmácsolni. Az egyik ügyfelem az amerikai kereskedelmi kamara elnöke lesz. 

– Ez érdekesen hangzik. 

– Igen, de majd meglátjuk. Időnként nagyon hosszúak és unalmasak ezek a megbeszélések. 

– Miért nem jössz hozzám dolgozni? Érdekes emberekkel találkozhatnál, akik elég tájékozottak,  világlátottak és hozzád valók. 

Ezt a vitát már milliószor lefolytatták. Lavender anyjának régiségkereskedése volt, az egyik legnagyobb és legnevesebb a városban. Már Lavender nagyapja és dédapja is ezzel foglalkozott. Ő azonban nem akart az anyjánál dolgozni. Tudta, hogy mire megy ki a játék. Arra, hogy végre találjon magának egy megfelelő státuszú férjet, aki mint szellemileg, mind anyagilag illik hozzá az anyja szerint. Az ő elképzeléseinek a drága antik bútorok vásárlói megfeleltek, feltéve hogy nőtlenek és valahol 40 és a halál között voltak. Már többször kifejtette, hogy Lavendernek felesleges negyven alatti férfiakkal ismerkednie, mert ők éretlenek és az néz ki jól, ha a férj legalább öt évvel idősebb a feleségénél. Az anyja tartotta is magát ehhez a szabályhoz, ugyanis Lavender apja nyolc évvel volt idősebb a nála. 

– Anya, ezt már megbeszéltük. Nem hiszem, hogy tudnánk együtt dolgozni. Ráadásul fogalmam sincs az antik bútorokról. Te ezt tanultad, ebben nőttél fel, de én jó ha összesen hatvanszor jártam a boltban harmincöt év alatt. 

– Gyorsan megtanulnád. Aki ennyi helyen járt már, annak kialakul a szeme az ilyesmihez. Nem véletlenül jártuk végig veled Európa majdnem minden kastélyát. 

Lavender sóhajtott és témát váltott. 

– Hogy van Javier? 

– Jól. Minden rendben vele. – az anyja lepillantott a bal kezén csillogó Asher csiszolású eljegyzési gyűrűjére. 

Javier Bartalomé Vazquez-Calderón egy spanyol nemesi család sarja volt, aki két éve kezdett udvarolni Lavender anyjának. A férfi antik bútort keresett az anyja üzletében, ott találkoztak. A nő eleinte távolságtartóan fogadta a férfi közeledését, de egy fél év heves udvarlás után beadta a derekát. Saját bevallása szerint nem volt szerelmes, de összeillettek és utált egyedül menni az operába. 

– És az esküvő? Hogy haladnak az előkészületek? – kérdezte. 

– Lassan. Javier vendéglistája meghaladja a háromszáz főt. Ha az enyémet is mellé tesszük, akkor már több, mint ötszázan vagyunk. Ez túl sok. A hely nem tud négyszázötvennél több embert befogadni. 

– Nem kereshettek másik helyet? – kérdezte Lavender. 

– Nem. Olyan hotelt akarok, amelyet a mi bútorainkkal rendeztek be. Ha már ennyi pénzt elköltünk, akkor legalább kapjon publicitást az üzlet is. Rá kell vennem Javiert, hogy húzzon ki vendégeket a listáról. Egyelőre nagyon makacs. Nagy a családja és sok az ügyfele. 

Lavender felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy nem könnyű megfelelni az anyja által felállított szabályrendszernek. Az apja is sokszor elbukott. Neki sokkal jobban ment az alkalmazkodás és a tájékozódás a “kell-ek”, “illik-ek” és “muszáj-ok” erdejében. Kiskorától erre nevelték. Az anyja és a nagyanyja is feddhetetlen viselkedésre, tökéletes illemre, tartásra és eleganciára oktatták. Lavender minden társasági herlyzetben megállta a helyét, pontosan emiatt is kedvelték mint tolmácsot. A protokollosoknak nem kellett arra okítaniuk, hogy hova álljon, hogyan viselkedjen vagy öltözzön fel. Sosem fogott mellé. 

– Hát, ebben nem tudok segíteni. 

– Mikor mész ruhapróbára? A szabóm már kétszer szólt, hogy ideje lenne. Kiválasztottam neked egy szép halványrózsaszín anyagot. Jól fog illeni a virágdíszekhez. 

– A jövő héten felhívom. 

Az anyja biccentett a pincér felé. Lavender pontosan tudta, hogy ez azt jelenti, hogy befejezték a salátát és jöhet a torta. Biztos volt benne, hogy az anyja málnás túrótortát rendelt, ahogy mindig és nem csalódott. Már hozták is a csinos, nyolcszeletes édességet, amin nem voltak gyertyák, így nem volt mit elfújni. A pincér lerakta eléjük az édességet és vágott egy-egy szeletet mindkettőjüknek. Az elsőt az anyjának nyújtotta volna, de ő egy elegáns mozdulattal hárított. 

– A lányomnak születésnapja van, az ővé az első szelet. – mondta kedvesen, de határozottan. 

A pincér letette Lavender elé a süteményt. 

– Boldog születésnapot, kisasszony!

– Köszönöm, Richard! Igazán kedves!

– Tudod, nem kértem gyertyákat…

– Tudom, egy nőnek harminc felett nem illik elárulni a korát – fejezte be a mondatot Lavender. 

Az anyja elégedetten elmosolyodott. Büszke volt a lányára. Úgy érezte, jó munkát végzett. 

Húsz perc múlva már kint álltak az étterem előtt és Lavender fogott egy taxit az édesanyjának. Elköszöntek és ő egyedül maradt. Odasétált a szökőkúthoz és eszébe jutott a víztől csöpögő ruhája. Emlékezett rá mennyire szégyellte magát. Körülnézett a téren, látta a jövő-menő embereket, a gazdákat a kutyáikkal és a párokat. Elszomorodott. Nagyon egyedül érezte magát. Mostanában megint egyre többször gondolt rá, hogy jó lenne, ha lenne egy kutyája. Legalább várná valaki otthon. Elindult a Szajna partján. Olyan szépen sütött a nap, hogy kedvett kapott egy kis sétához. Persze a magassarkúja eléggé nyomta a lábát, de nem érdekelte. Nagyokat szippantott a friss levegőből és hagyta, hogy a szél belekapjon a hajába. Feltűnően elegáns jelenség volt, ezért férfiak és nők is megnézték és ő igyekezett a lehető legmagabiztosabbnak látszani. De nem volt az. Elnézte a kéz a kézben sétáló párokat, az üvöltő kisgyereket tologató anyukákat, az öreg, egymásba kapaszkodó házasokat, a kutyájukkal hancúrozó gazdákat és úgy érezte, mintha egy tökéletesre szabott Lavender-kosztümben feszengene egy vidámpark közepén. Sohasem tette volna ki a lábát az utcára lapossarkú cipőben, eszébe nem jutott volna lófarkat hordani vagy smink nélkül megjelenni valahol. Nem értette, hogy ez a sok ember, a koszos tornacipőkben, a farmerjükben, a lófarkukkal hogyan érezheti jól magát? Miért nem feszengenek? 

Elfogta a vágy, hogy ő is ilyen lazán, nyugodtan végigsétáljon az utcán és jól érezze magát. Tudta, hogy ez neki nem menne. Dühös lett, fogott egy taxit és hazavitette magát. Otthon bekapcsolta a kedvenc áriáját, Puccini Toscájából és elővette a nagy festészeti albumot, amelyet mostanában olaszul tanulmányozott. A hétvégét a szokásos napirendje szerint töltötte. Reggel edzés – vagy futás vagy jóga –, azután szauna a sarkon lévő wellness központban, majd könnyű ebéd a Chez Léon-ban és délután pihenés. Régen ilyenkor a barátaival találkozott, de mióta mindenhol gyerekek lettek, ők már nem értek rá ilyesmire. Lavender élete csendes és egyhangú lett, bármennyire is tökéletesnek látszott minden, amikor kilépett az utcára a kosztümjében és a magassarkújában. 

Így teltek a hetek, hónapok és egyre közeledett az anyja esküvője. December 18-ára volt kitűzve a nagy nap. Szerencsére októberre az anyjának és Javiernek sikerült megegyeznie a vendéglistát illetően. Lavender ruhája már két hete a szekrényben lógott előkészítve a cipőjével és a táskájával együtt. A fodrászhoz bejelentkezett aznap délelőttre. Minden elő volt készítve. Az ajándékát is megvette már, egy nyolcvan centis XVIII. századi antik ezüst tálalótálat. Gyönyörű volt, biztos volt benne, hogy az anyjának és Javiernek is nagyon fog tetszeni. 

Amikor eljött a nagy nap, korán felkelt és mire végzett a fodrásznál még mindig maradt ideje arra, hogy pihenjen egy fél órát. Az anyjától tanulta, hogy ez jót tesz a ráncok és a karikák ellen. A haját gondosan megtámasztotta a párnán, hogy ne menjen tönkre a frizurája és igyekezett kiüríteni a fejét. Amikor felébredt, kisminkelte magát, belebújt a passzentos ruhába és felvette az édesapjától kapott áttört aranymedálját. A szertartás ötkor kezdődött és mivel tudta, hogy át kell vágnia taxival a városon és még onnan is fél óra az út, fél háromra rendelt autót. Lassan haladtak a szombati dugóban, a karácsonyi vásárlását egyre idegesebben intéző tömegben. Amikor kijutottak a városból, Lavender fellélegzett. Most már tudta, hogy biztosan odaér. 

Szerencsére a taxisofőr biztonságosan vezetett a csúszós úton, így nem kellett aggódnia sem. Egyik külvárosi részt hagyták el a másik után, azután kiértek az országútra. Lavender némán bámult ki az ablakon a hátsó ülésről. Elégedett volt magával, hogy mindent ilyen flottul megszervezett. A ruhája is pompásan állt rajta, a haja is tökéletes volt. 

Ekkor a taxi hirtelen erőset fékezett, Lavender alig tudta megfogni az ajándékot, hogy le ne zuhanjon a kocsi padlójára. A másik kezével igyekezett kitámasztani magát, de nem igazán sikerült. A kocsi elkezdett pörögni, kormányozhatatlanná vált. Lavender csak egy fényszóró éles fényére emlékezett, azután reccsenést hallott, fájdalom hasított a derekába, a lábába és a fejébe, majd minden elsötétült. 

Amikor magához tért egy kórházi ágyon feküdt, az anyja hajolt fölé.

– Lavender! Édes Istenem, de jó, hogy felébredtél végre!

Lavender szája összeragadt a szárazságtól, nem tudta kinyitni. Különben is nagyon fáradt volt hozzá. Igyekezett elmosolyodni, de olyan fájdalom hasított az arcába, hogy inkább felhagyott a próbálkozással. 

Az anyja megnyomott egy gombot a feje felett és rövidesen megjelent egy nővér. Megnézte a monitorokat, felírta az adatokat egy kartonra, azután kiment. 

– Mi történt? – kérdezte nehézkesen formálva a szavakat Lavender. 

– Autóbaleseted volt. Egy részeg sofőr lesodort benneteket az útról – válaszolta az anyja.

– Mi történt a taxisofőrrel? 

Az anyja egy percig hallgatott, azután megszólalt. 

– Ő nem élte túl. Egy fának csapódott a kocsi és súlyosan megsérült. 

Lavender szeméből kicsordult egy könnycsepp. Nem ismerte azt az embert, még a nevét sem tudta. Legalább válthatott volna vele két szót. 

Bejött egy idősebb orvos és megvizsgálta a szemét, a lábait. Most jött rá, hogy nem érzi a lábait egyáltalán. 

– Örülök, hogy felébredt, Lavender. Ugye szólíthatom így? 

Lavender bólintott. 

– Nos, úgy látom, hogy kiheverte az agyrázkódást. Egyelőre még ne próbáljon mozogni vagy felkelni, rendben? Hagyjon még egy kis időt a szervezetének. 

Lavender ismét bólintott. 

Az orvos ezután vérhigítót és nyugtatót rendelt neki, elköszönt az anyjától és Lavendertől is majd kiment. A nővér benyomta az infúzióba az orvosságokat és Lavendert elnyomta az álom. 

Furcsa álmai voltak, mezítláb futott a mezőn, játszott egy édes fekete-fehér kölyökkutyával, beleugrott minden pocsolyába a gumicsizmájával és belehuppant hatalmas avarhalmokba. Mindig is akart kutyát, már gyerekként is, de egy szőrös, csatakos kutya nem fért bele a tökéletesen megszerkesztett életükbe. Az édesanyja ahányszor csak ez a téma felmerült, határozottan tiltakozott. 

Amikor felébredt sötét volt. Az anyja nem volt a szobában, nem látott senkit. Megnyomta a nővérhívót. Az éjszakás nővér egy kimért asszonyság volt. Nem sokat beszélt vele. Megnézte a gépek adatait, azután megint adott Lavendernek gyógyszereket és ő megint elaludt. 

A következő napokat így töltötte, rövid ébrenlétek váltották a hosszú átaludt időszakokat. Kezdett elege lenni az alvásból. Fájdalmat nem érzett, de nem tudta, hogy ez a gyógyulásnak vagy a fájdalomcsillapítóknak köszönhető-e.

A negyedik napon meglátta az anyját az ágya mellett. 

– Szia! – mondta nehézkesen. 

– Szia, Lavender! Hogy vagy? – kérdezte aggódva az anyja. 

– Nem tudom. Olyan kába vagyok, hogy fogalmam sincs. Ne hagyd, hogy megint elaltassanak, jó? 

Az anyja bólitott, a szemében könnyek csillogtak. 

– Mi a baj? – kérdezte Lavender. – Hiszen túléltem. 

– Igen, szerencsére. – az anyja megsimogatta a kezét. Lavender nem is emlékezett rá, hogy mikor érintette meg utoljára. Jólesett neki a gyengéd érintés. – Most az a legfontosabb, hogy minél előbb felépülj és kikerülj innen!

Lavender bólintott. 

– Jó napot! Hogy van? – lépett be egy fiatalabb orvos. 

– Megvagyok – próbált mosolyogni Lavender. 

– Remek. Akkor most felvisszük a röntgenbe. Készítünk néhány felvételt a gerincéről, rendben? 

Máris belépett két ápoló és gyors, szakszerű mozdulatokkal áttették Lavendert egy guruló ágyra. Gyorsan túl volt a vizsgálaton és mire visszavitték a szobájába, az anyja mellett már Javier is ott volt. 

– Szia, Lavender!

– Szia! – köszönötte a férfit a lány. 

– Hallom javul az állapotod. 

– Igen, remélem. Bár egyelőre nem mondtak túlzottan sok mindent arról, hogy mi van velem. 

Javier az anyjára nézett, akinek megint könnyek csillogtak a szemében. 

– Yolanda, joga van tudni! El kell mondanunk neki!

Lavender feszült lett. 

– Mit nem mondtatok el? Mi van velem? – kérdezte ingerülten. 

Az anyja vett egy mély levegőt, kinyitotta a száját és elkezdett beszélni, de egy hang sem jött ki a torkán. Javier ingerült lett, leült Lavender ágya szélére, vett egy nagy lélegzetet és beszélni kezdett. 

– Lavender, az orvosok úgy látják, hogy komolyan károsodott a gerinced. Sajnos, úgy tűnik, hogy nem fogod tudni használni a lábaidat. 

Lavender körül megfordult a szoba, elkezdett csillagokat látni és hányingere lett. Még éppen időben kapott az ágya mellett lévő szemeteskosár után ahhoz, hogy ne a földre ürítse ki a gyomra tartalmát.

– Nem fogok tudni járni? – sikította.

– Sajnos nem. Tolókocsiban tudsz majd közlekedni. – válaszolta Javier. 

– De megvesszük a legkényelmesebbet, a legjobbat, a legmodernebbet! Már ki is néztem egyet – kapcsolódott be az anyja is a beszélgetésbe. 

Lavender magába roskadt. Csak meredt maga elé a fehér takaróra és egy szót sem bírt kinyögni. Könnyek csorogtak a szeméből. A következő napokból szinte semmire sem emlékezett, pedig vitték fizikoterápiára, vizsgálatokra, bent járt nála többször az anyja és Javier is, de mintha valamilyen áthatolhatatlan buborékban lett volna, alig érzékelt mindebből bármit is. Eltelt egy hét, azután kettő. Már nem ágyon, hanem egy tolószékben tolták a vizsgálatokra. Minden alkalommal, amikor belehuppant a kényelmetlen kórházi fémvacakba eszébe jutott, hogy ezután ilyen lesz az élete. Ez a kerekes szörnyűség lesz a lába, az otthona, a börtöne. Folyton elsírta magát. Nem tudta elképzelni, hogy hogyan lesz képes ezt túlélni. 

Három hét múlva kiengedték a kórházból. Meggyógyult, mondták neki az orvosok. Ahányszor csak meghallotta ezt a mondatot, a legszívesebben sikított volna:

“Meggyógyult?!?!? Mi az, hogy meggyógyult???? Hiszen egy tolószékben kell ülnie egész életében!!!!”

Átmenetileg az anyjáékhoz költözött, amíg nem találnak neki valami olyan lakást, ahol akadály nélkül tud majd közlekedni a kocsival. Nem akart ottmaradni náluk, de el sem tudta képzelni, hogy kitegye a lábát az utcára ebben a borzalmas izében. Eszébe jutott, amikor még smink nélkül sem volt hajlandó elmenni otthonról! Most meg? Ehhez a vacakhoz van kötve!

Az anyja megtartotta az ígéretét, megvették neki a lehető legmodernebb, elektromos tolókocsit. Tényleg klasszisokkal kényelmesebb volt, mint a kórháziak. Először a lakásban tanult közlekedni vele, majdnem ripityára törte az anyja antik Ming vázáját, amikor véletlenül hátramenetbe kapcsolt előre helyett. Szerencsére Javier gyorsan reagált és a föld fölött húsz centivel elkapta a vázát. Lavender szinte hallotta az anyja megkönnyebbülését. 

Három hónapja lakott már az anyjáéknál, ezalatt csak négyszer vagy ötször hagyta el a házat. A régi barátai ugyan keresték, de nem volt kedve beszélni velük. Ha kiment az utcára úgy érezte, hogy mindenki sajnálkozik rajta és gyűlölte ezt. Régen csodálatot, vonzalmat vagy irigységet látott az emberek szemében, most szánalmat. Hihetetlen dühös lett ettől. Naphosszat a kertben üldögélt, dolgozni sem volt kedve. Az anyja és Javier mindent megtettek, hogy felvidítsák, de őket is kerülte. 

Egyik nap egy harmincöt év körüli férfi jelent meg a kertben. Ő a háztól távolabb, a kerti csobogónál olvasott. A férfi egy fekete-fehér kutyát vezetett pórázon. Lavender szíve megdobbant. A kutya pont úgy nézett ki, mint álmában, csak felnőtt volt. A férfi odament hozzá és megállt mellette. A kutya illedelmesen leült. 

– Lavender Bouvier-Jones? – kérdezte. 

– Igen, én vagyok – válaszolta zavartan Lavender. 

– Az én nevem Raphael Martin, ez pedig itt Spark. – ahogy a kutya ezt meghallotta előre nyújtotta a jobb mancsát Lavender felé. Lavender hónapok óta először elmosolyodott, lehajolt és megfogta a mancsot. 

– Helló Spark! 

– Spark az ön kutyája. Spark egy speciálisan képzett segítőkutya, meg fogja könnyíteni az életét. 

– Ez valami tévedés lehet. Én nem vettem kutyát. 

– Ön nem, de Monsieur Javier Bartalomé Vazquez-Calderón igen. – olvasta le a bonyolult nevet a papírról a férfi. 

Lavender a ház felé nézett, ahol az ablakban ott állt az anyja, mellette pedig Javier és őket figyelték. 

– Én azért vagyok itt, hogy megtanítsam önt, hogy hogyan kezelje Sparkot és hogy összeszoktassam magukat. Ez úgy egy hónapot fog igénybe venni. Ezalatt Spark önnel fog lakni, de én minden nap jövök és két-három órát gyakorlunk majd. Ezután önnek és Sparknak le kell tennie egy vizsgát. Ha ez sikerül, akkor a kutya bárhová bemehet majd önnel, legyen az étterem, bevásárlóközpont vagy bármi. 

A férfi volt hónapok óta az első, akinek a tekintetében Lavender semmiféle szánakozást nem látott. Pont úgy bánt vele, mint az egészséges emberekkel. Határozott volt és ellentmondást nem tűrő. 

– Kezdhetjük? – kérdezte. 

Lavender a döbbentettől meg sem tudott szólalni, csak bólintott. A következő két órában fel-alá sétáltak, Spark parancsra odahozott neki dolgokat, ült, állt, feküdt, amikor szóltak neki. Lavender annyira le volt nyűgözve, hogy szinte el is felejtette, hogy tolókocsiban ül. Két óra alatt nagyon elfáradt. Amikor Raphael látta, hogy kimerült, bementek a házba és Lavender kigurult a konyhába, hogy Sparknak hozzon egy tál vizet. Látta a szeme sarkából, ahogy az anyja elindul, hogy segítsen neki, de Raphael megfogta a karját és visszatartotta. Lavendert meglepte mennyire jó érzés volt, hogy ő töltött vizet és ő tette le a kutyája elé. Spark farkcsóválva ivott, azután lefeküdt a széke mellett. 

Ahogy az anyja ránézett, meglátta a lánya kipirult arcát és a mellette fekvő kutyát, kicsordultak a könnyei és megszorította Javier kezét, aki mellette állt a konyhaajtóban.

Raphael még annyit mondott, hogy másnap kettőkor megint jön, azután elköszönt. Spark továbbra is szorosan Lavender mellett feküdt. Nem mozdult mellőle egész este. A lányt megnyugtatta a kutya jelenléte, felvidította a csillogó szempár és csodálatos volt érezni, hogy még ebben az állapotában is képes gondoskodni egy élőlényről. Erőt adott neki. Miután megvacsoráztak és Lavender elindult lefeküdni, a kutya is felkelt és követte. A lány még visszafordult az elegáns ebédlő ajtajából: 

– Sosem gondoltam volna, hogy beengedsz egy kutyát ebbe az elegáns, antik bútorokkal teli házba. – mondta hálásan az anyjának. 

– Egy falkát is beengednék, csak lássalak mosolyogni. – válaszolta melegen az anyja. 

– Köszönöm nektek! –mondta Lavender és kigurult a nyomában Sparkkal. 

Az anyja megszorította a férje kezét és adott neki egy puszit. A férfi rámosolygott és csak annyit mondott megnyugtató hangon: 

– Most már rendben lesz.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe és A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod!