Sokszor hallom azt, hogy bent a munkahelyen nagyon céltudatosnak és keménynek kell lennem, amikor végre kiszabadulok onnan a nap végén, lehetek lágyabb, nőiesebb, lehetek önmagam. Vagy azt, hogy a munkám nagyon elfáraszt, alig várom, hogy végre hazaérjek és azt tehessem, amit szeretnék. Vagy azt, hogy imádok ezt vagy azt csinálni, akkor is csinálom, ha senki egy fityinget sem fizet érte, de nem lehet ez a munkám, mert meg kell élnem, stb.
Ezekből a mondatokból jól látszik, arra kondícionáltak minket, hogy az élet két, határozottan elkülönülő részre oszlik: arra, amit szeretünk, amikor önmagunk lehetünk és a “való világra”. A “való világra”, ahol önmagunkként és azzal, amit szeretünk csinálni, nem boldogulhatunk.
Ha jobban belegondolunk, ez egy pokoli kondícionálás. Ha az ébrenléti időnk nagy részét álarcban kell töltenünk, olyat csinálva, amit nem szeretünk vagy csak elviselünk, akkor nehéz és fájdalmas életünk lesz.
Számomra egész életemben ez volt a legfélelmetesebb. El nem tudtam képzelni, hogy olyan helyen töltsek el hosszú-hosszú órákat minden nap, ahol nem lehetek önmagam és olyan dologgal foglalkozzam, ami miatt kétségbeesetten vágyakozom arra a nap végén, hogy végre kiszabaduljak. Valaki egyszer azt mondta, hatalmas a szabadságvágyam és akkor én ezt még nem igazán értettem. Húsz éves lehettem és sokkal kevésbé ismertem önmagam, mint most. A szabadságvágy, – ahogy akkor értettem – az a tulajdonság volt, ami megnehezíti az embernek, hogy kötődjön másokhoz, mert fontosabb a szabadság, mint a kapcsolatok, lehetetlenné teszi, hogy felelősséget vállaljon és hogy kitartson a választásai mellett, amikor a szeszélyei változnak. Akkor megijedtem attól, hogy valami nincsen rendben velem.
Ma már tudom, hogy óriásit tévedtem. Tudom, mert megtapasztaltam, hogy kitartó vagyok, hogy képes vagyok felelősséget vállalni magamért és másokért is és hogy kitartok azok mellett, akik valóban fontosak számomra. Tudom, hogy nem vagyok szeszélyes és hogy nem kell félnem a bennem izzó hatalmas szabadságvágytól. Sőt! Ez a szabadságvágy az, ami hajt, hogy megtaláljam az utamat, akkor is, amikor lehetetlennek tűnik, hogy véghez vigyem, amit szeretnék. Ez a szabadságvágy az, ami erőt ad, hogy újra és újra felálljak, és olyan új utakat keressek, amelyeken a családomból talán senki sem járt még, akkor is, ha minden bátorságomat és erőmet össze kell szednem hozzá, és szembe kell néznem a legmélyebb, legalattomosabb félelmeimmel. Ez a szabadságvágy tesz kíméletlenül őszintévé önmagammal, amikor letérek az ösvényről, amerre a szívem vinne. Nem könnyű döntéseket hozni és ezzel esetleg megbántani másokat, kiállni az igazunkért és főképpen nem könnyű önmagunknak bevallani, ha valamit elrontottunk vagy ha éppen hazudtunk magunknak. A szabadságvágy nem szeszély és a szabadság nem azt jelenti, hogy nincsenek kötöttségeink, kötelezettségeink. A szabadság azt jelenti, hogy szabadon lehetünk önmagunk, szabadon választhatunk, hogy milyen munkát végzünk és ha választottunk, akkor felvállaljuk az ezzel járó nehézségeket, felelősséget és kihívásokat is.
Mindenkitől azt hallja az ember, hogy az élet rövid ahhoz, hogy azt csináljuk, amihez nincsen kedvünk, hogy olyanokkal töltsük el az időt, akik nem értékelnek minket önmagunkért. A Facebookon egyre másra jelennek meg posztok arról, hogy mit bántak meg az emberek a halálos ágyukon. Amikor olvassuk ezeket, a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy azoknak az embereknek igazuk van, mégis nehezen szánjuk rá magunkat arra, hogy kockázatot vállaljunk, hogy az álmaink után menjünk, hogy kimondjuk az igazunkat, hogy maszk nélkül megmutassuk magunkat.
Rájöttem, hogy végtelenül hálás vagyok annak a “veszélyes és kiszámíthatatlan” szabadságvágynak, ami bennem él. Sok nehézséget és konfliktust hozott, sok ítélkezést és kudarcot szenvedtem el miatta és sokszor kellett újrakezdenem, újraterveznem az életemet. Én mégis hálás vagyok érte, nem azért, mert a múltban megkönnyítette az életemet és valószínűleg a jövőben sem teszi majd ezt, hanem azért, mert mindig, de mindig irányt mutat, mert nem hagy nyugodni akkor, amikor letérek az utamról. Évről évre érzem, hogy egyre inkább önmagam vagyok és ettől az egész életem élőbb és vibrálóbb lesz, tele élményekkel és olyan órákkal, amikor végre azt csinálhatom, amit igazán szeretek és azokkal tölthetek időt, akik közt kompromisszumok nélkül önmagam lehetek. A cél, amit sokan úgy fogalmaznak meg, hogy “Csináld azt, amit szeretsz és egy napot sem kell többé dolgoznod egész életedben”, évekkel ezelőtt még tökéletesen irreálisnak tűnt, mára a szabadságvágyamnak hála, lassan valósággá válik.