A játék neve

Mindannyiunknak van egy alapjátszmája. Egy olyan, korai tapasztalatokon alapuló “társasjáték” amely a legtöbb tevékenységünk, reakciónk okainak legmélyén húzódik. Ez alapján az általunk elfogadott axiómákra épülő világkép alapján értelmezzük a velünk történő eseményeket, a körülöttünk lévők reakcióit. Komoly önismeret híján nem is vesszük észre, hogy az adott eseményeknek akár más magyarázatuk is lehet, ha más sarokigazságokat, más világképet alapul véve vizsgáljuk meg őket. Vagyis ha más “társasjátékot” játszunk, más célokkal és szabályokkal, mint amihez hozzászoktunk. 

Az általunk igazságként elfogadott szabályok, okok, okozatok, amelyek “mindig kiállják a tapasztalataink próbáját” pontosan azért képesek erre, mert senki sincs, aki az adott helyzetben rámutatna arra, hogy hányféle más értelmezése lehet egy-egy emberi reakciónak vagy eseménynek. Ha van is ilyen bátor ember körülöttünk, akkor is hajlamosak vagyunk az ő reakcióját is a saját világképünk alapján elhelyezni a társasjátékunk pályáján és úgy magyarázni hogy végül mégis “nekünk legyen igazunk”.

Így alakul ki az az ördögi kör, amelyben a gyerekkorban alapként elfogadott világkép egy önmagát folyton megerősítő, hétpróbás, merev rendszerré szilárdul, ami aztán akár örök életünkre fogva is tart. 

Ez a rugalmatlan, és valljuk be, sokszor kíméletlen hozzáállás az oka annak, hogy képtelenek vagyunk hosszútávon fenntartani a békét a kapcsolatainkban vagy lezárni olyan kapcsolatokat, amelyek negatív hatással vannak ránk.

A kérdés az, hogy mi az a társasjáték, amit játszunk?

Monopoly, amelyben az anyagi javak számítanak mindenek felett? Amelyben a jóérzést az újabb telek, vagyontárgy megszerzése hozza? Amelyben azt hisszük, hogy mindenki mást is a pénz motivál? 

Vagy éppen mi vagyunk az anti-Monopoly-sták, akik elítélik azokat, akiknek fontos az anyagi jólét? Akik abból szerzik az önbecsülésüket, hogy jobbak azoknál, akik Monopoly-t játszanak? 

Esetleg sakkozunk? Merev szabályokat állítunk fel a saját működésünkre vonatkozóan és azt várjuk a többiektől is, hogy ezek alapján a szabályok alapján éljék az életüket? Ahogy a sakkban, nekünk se számít semmi más, mint a másik felett aratott győzelem és egész életünkben arra törekszünk, hogy minden lépésünk jó előre tervezett legyen és kikapcsoljuk a szerencsét és persze a szerencsétlenséget? 

Vagy Katan telepeseit játsszunk? Állandóan új és új világokat akarunk felfedezni? Gyorsan megunjuk a meglévő életkörülményeket és mennénk mindig tovább? Akár el is ítéljük azokat, akik egy helyen dolgoznak évekig, akik egy városban élik le az életüket? 

Esetleg önsorsrontó Jengázásba kezdünk? Folyamatosan rúgjuk ki magunk alól az életünket támogató elemeket, mint egy jó munkahely vagy tönkretesszük a párkapcsolatunkat, mert rettegünk attól, ha jól mennek a dolgaink? 

Vagy pókerezünk? A célunkat – legyen az bármi is – mindenáron, minden eszközzel, morál nélkül akarjuk elérni és úgy gondoljuk, hogy az élet az ügyesek, szemfülesek és gátlástalanok játéka? Akár le is nézzük azokat, akik nem olyan “cselesek és eszesek” mint mi vagyunk? 

Vagy azt gondoljuk, hogy az élet olyan, mint a Mortal Kombat, ahol állandóan harcolnunk kell és minél gyorsabbak, kegyetlenebbek vagyunk, annál nagyobb az esélyünk az életben maradásra?

A "társasjáték", amit játszunk, ezerféle lehet és alapjaiban határozza meg a döntéseinket és azt is, hogy hogyan érezzük magunkat a bőrünkben nap mint nap. Nagyon kevesen érik el azt, hogy a dolgokat valóban annak lássák amik, mert ehhez arra van szükség, hogy kikapcsoljuk az alap-társasjátékot, merjük felrúgni a szabályait – akár a családunk, barátaink ellenére is – és ez ezer konfliktussal jár. A családrendszerben sokszor generációkon át hat az, ahogyan az emberek az életet látják, a társasjáték alapvetései és szabályai öröklődnek. Ha valaki ezzel szembe akar menni, annak gyakran komoly következményei lesznek, a család akár ki is közösítheti. 

Mégis ez az egyetlen megoldás, ha szeretnénk egy életörömmel teli, boldog, autentikus életet élni. Ha sikerül levetkőzni azokat a szabályokat, amiket gyerekkorunk óta szentnek és sérthetetlennek tartunk, ha sikerül eljutnunk oda, hogy a megszokott társasjátékot meglássuk és félretegyük, akkor rá fogunk jönni, hogy a világ sokkal színesebb, izgalmasabb, mint hittük és olyan kapcsolataink lesznek, amelyben a valóban nekünk való társakat találjuk meg és nem azokat, akik beleférnek a játéktérbe. Olyan hivatást választunk, amely valóban boldoggá tesz és képesek leszünk a valódi igényeinket figyelembe véve döntéseket hozni és nem az alapján, hogy milyen “társasjátékot játszunk” és abban hogyan kell megfelelnünk. 

Nem mondom, hogy rövid út vezet idáig, de azt sem, hogy lehetetlen eljutni ide. Én is nap mint nap tapasztalom, nap mint nap meglátom, hogy milyen keretek közé szorítottak kiskoromban és szorítom én magam önmagamat azóta is. Ahogy hámlanak le a rétegek, úgy jövök rá én is, hogy az élet se nem Monopoly, se nem sakk vagy Mortal Kombat, hanem egy sokkal izgalmasabb, sokkal mélyrehatóbb és sokkal nagyobb sikerrel és boldogsággal kecsegtető játék, amelynek neve önismeret.