Nagyon sokszor kérdezik tőlem, honnan tudhatja az ember, hogy merre kell mennie, milyen párkapcsolatot, hivatást, életmódot kellene választania, mi az útja? Aki egy kicsit is foglalkozott már önismerettel, tisztában van vele, hogy a választásainkat milyen komoly mértékben befolyásolják a környezetünk elvárásai, a családrendszeri történetek, a családi üvegplafonok. Nagyon izgalmasak és egyben csalódást keltőek az olyan felismerések, amelyek megmutatják, hogy eddig bizony teljesen más, a szívünk vágyával akár szöges ellentétben álló irányba mentünk akár a magánéletben, akár a hivatásunkban, mert egy transzgenerációs trauma vagy egy gyerekkori élmény miatt rettegtünk a valódi utunkra lépni. Van akinek ehhez betegség kell, van, akinek elég, ha sokáig kényelmetlenül érzi magát egy-egy helyzetben. Ilyenkor bosszankodhatunk az elvesztegetett idő miatt vagy hálásak lehetünk, hogy még életünk vége előtt rájöttünk a hibára. Az utóbbi nyilván jobb megoldás, de természetes az is, ha időre van szükségünk elgyászolni az elvesztegetett éveket.
Szóval felmerül a kérdés, hogy hogyan tudjuk, mi az igazi utunk? A válasz egyszerre nagyon egyszerű és ugyanakkor nagyon bonyolult. Ugyanis a szívünk mutatja az utat. Amit szeretünk csinálni, ami feltölt energiával, ami miatt érdemes felkelnünk, az az, ami felé mennünk kell. Ezt a választ már sokan, sokszor leírták, elmondták és a közönség először hevesen helyeselni szokott, azután mindenki komoly dilemmába esik, hogy akkor most mit is kellene csinálnia. Van, akinek fogalma sincs mit súg a szíve és van olyan is, akihez ugyan beszélnek az érzései, de nem tudja, hogy hihet-e nekik, hogy nem vezetik-e tévútra.
A kulcs a szívünk működtetése, de az igazság az, hogy erre igen kevesen képesek. Ahhoz ugyanis, hogy a szívünk tényleg megfelelően működjön, arra van szükség, hogy képesek legyünk valós időben érezni és felismerni az érzéseinket. Mivel azonban mindenkinek a szívében el van raktározva ezernyi fájdalom, csalódás, trauma, amelyeket úgy kerülünk, mint a pestist, vastag kérget növesztünk a szívünk köré, hogy ezeknek a fájdalmaknak esélye se legyen felszínre törni. Ha valaki tényleg meg szeretné találni azt a párkapcsolatot, hivatást, utat, amire vágyik, akkor nincs más választása, mint rétegről rétegre lehámozni a szívéről azt a vastag kérget, amit védekezésből felhúzott köré. És igen, ez fájdalmas lesz és idegörlő és időnként félelmetes, és semmiképpen sem két perc. De ez az ára annak, hogy önmagunkká válhassunk és ne programok, egó-csapdák, elvárások és transzgenerációs traumák határozzák meg a sorsunkat.
A vastag kéregtől ugyanis nem halljuk a szívünket, csak azt hisszük, hogy a szívünk hangját követjük. Sok érzés és “megérzés” ugyanis nem a szívünk mélyéről jön vagy ha onnan is ered, akkor is eltorzítja a hangját a sok kéreg-réteg, pontosan mint a régi játékban, amikor az eredeti üzenetet eltorzította az, hogy sok-sok ember súgta azt egymás után a következő ember fülébe.
A válasz tehát erre a kérdésre egyszerre egyszerű és ugyanakkor bonyolult is. Nem lehet megúszni azt, hogy előássuk a kéreg alól ezt a dobogó, lüktető, vérrel teli szervet és hagyjuk, hogy valóban hallassa a hangját, akkor is, amikor kényelmetlen. Lesz, amikor arra bíztat, hogy hagyjuk ott a biztos állásunkat vagy a megszokott párkapcsolatunkat vagy hogy próbáljunk ki valami számunkra irtózatosan félelmeteset. Ilyenkor dönthetünk mellette és ellene is. Bárhogy döntünk is, legalább tisztában leszünk azzal, hogy mikor és hol léptünk le arról az útról, amelyre valóban vágyunk és később még visszatalálhatunk ehhez az elágazáshoz, amikor kedvezőbb a helyzet.
Nem tudhatjuk pontosan, hogy hová vezet a szívünk. Van, amikor csak a következő lépést látjuk és kockázatos a helyzet, de szerintem ez az az út, ami elvezet oda, hogy azt érezhessük, hogy érdemes élni, kiteljesedhessünk és valóban szeressük az életünket.
Ám ha soha nem hámozzuk le a kérget a szívünkről, akkor egész életünkben délibábok után fogunk szaladgálni és egyre kimerültebben és fásultabban éljük majd meg az éveket.