Gyerekkori bántalmazás – fokozott munkahelyi stressz?

Kevés szó esik arról, hogy azok a felnőttek, akiket gyerekkorukban bántalmaztak sokkal nagyobb stressznek vannak kitéve a munkahelyükön, mint azok akiket bántalmazás nélkül neveltek. 

A szülők gyermekkorunkban tekintélyszemélyként működnek, pontosan úgy, ahogyan a főnökök is. Akiknek egészséges volt a kapcsolatuk a szüleikkel, biztonságban érezték magukat gyerekkorukban, azok számára egy munkahelyi konfliktus – mondjuk, hogy a főnöknek nem tetszik valamilyen megoldásuk vagy cselekedetük – csak egy probléma, amit ki kell javítani. Azoknak azonban, akiket bántalmaztak és megszokták, hogy a legkisebb hibáért is kemény megtorlás jár, a főnök egy rossz szava, egy élesebb hangsúlya azonnal bekapcsolja a gyerekkori rettegést. Ilyen esetben a gyerekkorában bántalmazott felnőtt hajlamos túlreagálni a dolgot. Ahelyett, hogy egyszerűen kijavítaná a hibát, éktelenül dühös lesz, mert feljön benne a gyerekkori félelem, amit dühvel palástol vagy teljesen magába fordul és nagyon intenzív stresszreakciókat produkál. Bármelyik megoldást is választja az ember, mindkettő esetében sokkal stresszesebb számára a munka és a fönökkel való együttműködés, mint egy olyan ember számára, akit nem bántottak gyerekkorában. 

Nem nehéz kitalálni, hogy azoknak, akik a túlzott érzelmi reakcióik miatt a dühöt választják, mint kezelési módot a stressz elviselhetővé tételére, gyakran lesz konfliktusuk a feletteseikkel és emiatt valószínűleg gyakran is váltanak majd munkahelyet. Ez a legtöbb esetben megakadályozza őket abban, hogy stabil, jól működő karriert építsenek fel. 

Azok pedig, akik magukba fordulnak, sokszor elkeserednek, kiégnek, megbetegszenek, mert annyira rettegnek, hogy egyre görcsösebben próbálnak megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak. Sajnos tény, hogy sok főnök rá is játszik a befelé forduló emberek bizonytalanságára, mert rájön, hogy ha folyamatosan elégedetlenkedik, folyamatosan többet követel és burkoltan vagy nyíltan fenyegeti a beosztottait, akkor a bizonytalan emberek a lelküket is kihajtják, csak hogy megfeleljenek. Teszik ezt azért, mert ugyanúgy fenyegetve érzik magukat, mint gyerekkorukban.

Legyen ez bármennyire is rövidlátó szemlélet, sajnos egy egyértelműen működő modell, mivel mostanában kezdjük látni, hogy mekkora a bántalmazott gyerekek aránya a társadalomban (akiket érdekel a téma és beszélnek angolul azoknak ajánlom Dr. Nadine Burke-Harris előadását). 

Az abuzív főnök elől elmenekülnek azok, akiket nem bántalmaztak gyerekkorukban és tudják, hogy ez nem normális és azok is, akik már feldolgozták a gyermekkori bántalmazást és megtanulták megvédeni magukat. Emiatt gyakran láthatjuk azt, hogy egy agresszív és bántalmazó főnök mellett nem a legjobb, legprofesszionálisabb emberek maradnak meg hosszú távon, mert nem ez a szelekciós szempont, hanem azok, akiket bántalmaztak és akik nem tudják megvédeni magukat. Az ilyen szervezetekben persze számos probléma felmerül és egy idő után az egész szervezet elkezd egyre hetékonytalanabbul és szakmaiatlanabbul működni, de ez már egy másik cikk témája. 

Visszatérve a gyerekkori bántalmazásra és a tekintélyszemélyekkel való együttműködés buktatóira, ha észrevesszük magunkon, hogy túlzott reakcióink vannak a munkahelyünkön, ha állandó konfliktusba kerülünk a főnökeinkkel, ha gyomorgörccsel megyünk be dolgozni, ha kiégtünk, akkor érdemes valamilyen önismereti módszerrel felhozni azokat a gyerekkori traumákat, élményeket, amelyek miatt valójában veszélyben érezzük magunkat. Ez nem egy fájdalommentes, könnyű munka, de érdemes nekiállni, hogy ne kelljen egészen a nyugdíjig a szükségesnél sokkal nagyobb stresszt elviselnünk a munkahelyünkön.