Gyerekek örökké álarcban

Sokan, amikor a gyerekvállalásról döntenek, majdnem olyan reményekkel indulnak, mint a hollywood-i filmek végén a párok az esküvőről a házasságba – egy viccesre pingált, Just married feliratú kocsin elrobognak a remélt végtelen boldogságba. Ahogy a filmek által sugallt happy end sem mindig könnyű a valóságban, úgy a gyerekekkel sem a rózsaszín habos-babos, puszi a babaillatú popsira a valóság. A valóság az, hogy két ember, akik szeretik egymást kapnak egy harmadik – ugyan még apró emberkét –, akinek megvan a maga sorsa, megvan a maga karaktere.

Fiatal pár ölelkezik, a lány terhes, LOVE feliratot tartanak a kezükben

Sok szülő annyira jól akar szülőként teljesíteni, hogy fel sem ismeri a gyerek valódi személyiségét, ami lehet kicsit vagy akár egészen eltérő az övétől. Egy ilyen helyzet kezeléséhez komoly empátiára, nyitottságra és állandó önismereti munkára van szükség a szülő részéről. Ez macerás, ezért a szülők sokszor bele sem kezdenek, így a gyerekek inkább alkalmazkodnak a közvetlen környezetük róluk kialakított elképzeléséhez és időlegesen felvesznek egy másik személyiséget. Ez a személyiség gyakran rajtuk ragad, van, hogy egész életükre, van hogy még évtizedekre azután, hogy elköltöztek otthonról. Úgy érzik, csak akkor lehetnek a családjuk tagjai, ha az elvárt személyiségjegyeket mutatják. Vannak, akik idővel felfedik a valódi egyéniségüket és a család elutasítja őket, vannak szerencsésebbek, akiknek a családja nyitottan elfogadja, hogy ők másképp látják a dolgokat. Akiknél az elfogadás nincs meg, ott sokszor ritkulnak a családi összejövetelek, hiszen a gyereknek ilyenkor vagy folyamatosan szembesülnie kell azzal, hogy nem fogadják el vagy a találkozó idejére fel kell vennie a régi szerepét.

Fiatal nő ál szemöldökkel és ál bajusszal

A családállításoknál látom, hogy egy-egy ember sorsában sokkal komolyabb erők és befolyások működnek, mint amiről a jelenlegi és a reménybeli szülőknek egyáltalán fogalmuk van. Természetesen fontos, hogy szülőként igyekezzünk a lehető legtöbbet nyújtani a gyerekünknek, de próbáljuk meg visszafogni az egónkat, ami azt súgja, hogy a mi értékrendünk a mindenben megfelelő. Sokszor látok olyat az életben és az állításokban is, hogy egy gyerek értékrendje, igazságérzete jobban rendben van, mint a szülőé, akkor is, ha ezt a szülők nem ismerik fel. Szülőként szerintem nem az a legfontosabb feladat, hogy elfogadtassuk a gyerekkel a mi értékrendünket, világlátásunkat, hanem az, hogy megismerjük őt és segítsük, hogy a sorsát a lehető legjobban meg tudja élni és a céljait meg tudja valósítani. El kell fogadnunk, hogy ezekre mi vajmi kevés befolyással bírunk. Ezzel azok a szülők szembesülnek leginkább, akik beteg gyerekeket nevelnek. Adhatunk a gyerekünknek eszközöket, elmondhatjuk, hogy mi hogyan csinálnánk ezt vagy azt, de ha azt látjuk, hogy az ő valósága más és ezt képtelenek vagyunk elfogadni, akkor csak el fogjuk marni magunktól. Ne tekintsünk úgy a gyerekre, mint három kiló gyurmára, amit majd kedvünk szerint formálunk olyanná, amilyenné akarunk. Amellett, hogy ez megnehezíti a gyerekek életét és azt, hogy elfogadja saját magát, egy csomó frusztrációt és konfliktust is hoz. Hiszen, ha a gyereket úgy kezeljük, mint a gyurmát, akkor csak a mi felelősségünk, ha valami rosszul sül el. Ahogy az sem igaz, hogy mi mindent jobban tudunk nála és kontrollban vagyunk a gyerek élete, sorsa, egyénisége felett, úgy az sem igaz, hogy mi lennénk a kizárólagos felelősök mindenért, ami a sorsában/életében benne van. Tudom, hogy ezt könnyen félre lehet értelmezni, de itt nem a szülői felelősség letolásáról van szó, hanem arról, hogy tegyünk meg mindent, ami szeretetből fakad, de engedjük el a mániákus szülői kontrollt és teljesítményhajkurászást.  

A gyereknevelés és a párkapcsolat a két legkomolyabb tréning az egónk elengedésére. Nem olyan gyereket kap az ember, amilyet szeretne, hanem olyat, amilyenre szüksége van ahhoz, hogy fejlődjön.