Gyász – az érzelmi Mariana–árok

A legtöbben úgy gondolják, hogy a gyász és a gyászfolyamat csak akkor lép be az ember életébe, ha egy fontos személy vagy egy fontos társállat meghal. Pedig gyászt sokszor és sokféle dolog elvesztése miatt érezhetünk. Például akkor, ha kitesznek minket az állásunkból, kivágják a fát, ami alatt édeapánkkal üldögéltünk mindig, sőt a nehéz gyermekkor után is el kell gyászolnunk a boldog gyermekkort, amelyben sosem lehetett részünk. A fájdalom mértéke természetesen különböző, de a gyászfolyamat szakaszai ugyanazok. 

Érdemes tudni, hogy milyen érzelmi hullámvasútra számítsunk, ha elveszítünk valakit vagy valami számunkra fontos dolgot. 

Az én életemben többször eljött már a pillanat, amikor elveszítettem egy számomra fontos személyt. A nagyszülők után a párom is beteg lett és elment 28 évesen.

Sejtem, hogy azok számára, akik elmenni készülnek mennyire fájdalmas, hogy nem tudják tovább segíteni, szeretni, védelmezni azokat, akiket hátrahagynak. Legalább annyira fájdalmas, mint azoknak, akik itt maradnak, hogy nem tudtak segíteni, meggyógyítani, megmenteni. Minthogy megtapasztaltam ezt már többször is, teljes bizonyossággal mondhatom, hogy pokoli helyzet. A hónapokon át tartó küzdelem, a vergődés remény és reménytelenség között, az elkerülhetetlen beszélgetések a halálról és hogy mi lesz utána és a mély szeretet átitató fájdalom nagyon meggyötrik mindkét felet. 

Mindannyian tudjuk, hogy a halál után az élet megy tovább itt a Földön, az itt maradottak pedig nem adhatják fel, aki elmegy, mégis valahogy szeretné biztosan tudni, hogy a szerettei rendben lesznek. 

A gyász egy hosszú folyamat és aki le akarja rövidíteni, vagy el akarja nyomni magában, az bizony komoly nehézségeket és elhúzódó fájdalmat okoz magának. Mert ezen ha tetszik, ha nem át kell menni, meg kell élni minden rossz és jó pillanatát is. Meglepő, de ez utóbbiból is akad bőven. Nekem két évbe telt, amíg feldolgoztam a történteket és ezalatt a küzdelmes időszak alatt végig kellett mennem a gyász fázisain, mindegyiken, egymás után…

Először a sokk…igen, nagyon kedves voltam az empatikus mentősökkel, amikor azt mondták nincs már mit tenniük, de amikor elmentek csak bámultam magam elé hosszú-hosszú perceken keresztül. 

Aztán a kontroll…mindent szuperhatékonyan intéztem. Sosem gondoltam volna, hogy mennyi, de mennyi részletet kell átgondolni a temetésnél és azt sem, hogy mennyi féle urna közül lehet választani. A csipketerítők válogatásánál kifejezetten ideges lettem. Ki a fenét érdekel az urnát letakaró csipketerítő???

Ezután jött a harag…emlékszem, ahogy görcsösen nyomkodtam a telefon gyorshívóját, a számát tárcsázva, pedig tudtam, hogy a mobilja otthon van a fiókban, kikapcsolva. És igen, kiabáltam és zokogtam az autóban és szidtam mindent és mindenkit, ami és aki csak eszembe jutott. Egyik nap jobban voltam, a másikon pedig végtelenül vacakul és ez így hullámzott hónapokon át. 

Aztán a búcsú és az elválás…sokat voltam egyedül és egy fehér gyertya mellett órákat beszélgettem vele. Előkerestem a régi képeket és sírtam. Sokat. Aztán lassan elkezdtem érezni, hogy milyen szerencsés voltam, hogy ismerhettem és hogy szeretett…ha csak mértékkel is introvertált személyiség lévén.

Nagyon nehéz két év volt, de most, a férjemet teljes szívvel tudom szeretni, mert a szívem darabjai nem ragadtak a múltban. Ezért pedig végtelenül hálás vagyok a sorsnak. 

Ha az ember tovább szeretne lépni és értelmesen eltölteni a neki kiszabott időt egy ekkora veszteség után, szerintem nem tehet mást, mint elmerül a fájdalomban. Mélyen, kínlódva és engedi hogy igazán, de igazán elérje a gödör alját – gödör?!?, inkább Mariana-árok. Csak onnan, sehonnan máshonnan nem tud újra elrugaszkodni. Amíg kétségbeesve, rettegve a rá váró fájdalomtól, az árok meredek sziklafalán kapaszkodik, hogy ne csússzon le, addig esélytelen új életet kezdeni. Nincs honnan lendületet venni. 

Ez vár mindannyiunkra, akik itt maradunk. Kívánom, hogy legyünk elég bátrak beleengedni magunkat a fájdalomba és legyen elég erőnk elrugaszkodni az árok aljáról, ha készen állunk rá!