Ha megkérdeznek egy szülőt, hogy mit szeretne mi legyen a gyerekéből, ha nagy lesz, a legtöbben kapásból azt válaszolják, hogy mindegy, csak boldog legyen. Ez sajnos a legtöbbször hazugság. A legtöbb szülőnek ugyanis meglehetősen leszűkült és saját magára szabott az elképzelése a boldogságról. Ez az elképzelés pedig nem veszi számításba azt az egyébként nyilvánvaló tényt, hogy a gyerek egy másik ember, más motivációkkal, más érdeklődéssel, mint a szülő. Vagyis az igaz válasz valahogy így hangzana: “Azt szeretném, ha boldog lenne, a boldogság pedig az, amit én annak ítélek meg.”
Nemrégiben sokadszorra is meghallgattam Sir Ken Robinson előadását a kreativitásról és arról, hogy szerinte hogyan kellene hozzáállnunk a gyerekek oktatásához annak érdekében, hogy kivirágoztassuk és ne elfojtsuk a kreativitásukat. Az előadás egyik legérdekesebb része az, amikor Robinson arról beszél, hogy a világ technikai fejlődése oly mértékben felgyorsult, hogy már azt sem tudjuk megjósolni, mi lesz húsz év múlva. Azok pedig, akik most kisgyerekek, hatvan év múlva mennek majd nyugdíjba. Ha azt sem tudjuk, mi fog történni húsz év múlva, hogyan készítjük fel őket a következő hatvan évre az iskolában és otthon?
Robinson szerint az egyik legfontosabb dolog ezért az, hogy a gyerekek kreativitását megőrizzük, ugyanis amikor kiszámíthatatlanra fordulnak a dolgok, a kreativitás, a kreatív problémamegoldó képesség segíthet a legtöbbet.
A másik nagyon fontos dolog pedig az, hogy társadalmi szinten sokan sokfélék legyünk, ugyanis ez szolgálja leginkább az emberiség túlélését. Minél többféle területen és hivatásban vannak köztünk profik, annál értelmesebb és hatékonyabb válaszokat tudunk majd adni a jövő kihívásaira. A kihívásokra, amikről egyelőre még fogalmunk sincs és amikre majd lehet, hogy egy olyan tevékenység lesz a leghatékonyabb válasz, amiből ma még egyáltalán nem lehet megélni.
Emlékezzünk csak arra, hogy a nyolcvanas években a geek-ek, akik állandóan az akkoriban jellemző, nagyfejű monitorokat bámulták, még különcnek számítottak, ma pedig keresett és jól fizetett szakemberek.
De mire van szükség ahhoz, hogy igazán professzionálisan csináljunk valamit? Az igazi professzionalizmus eléréséhez motiváció kell. A legnagyobb motivációt a jól kezelt és támogatott álmok adják. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e támogatni a gyerekeket, amikor az álmaikat szövögetik? Képesek vagyunk-e a saját világunkból, felfogásunkból kiinduló előítéleteinket elengedni? Képesek vagyunk-e valóban azt kívánni a gyermekünknek, hogy boldog legyen a saját boldogság-definíciója szerint?
Észrevesszük-e azt, hogy amikor a szomszédunk festőművész álmokat dédelgető fiának a helyi művelődési házban megtartott kiállítására teszünk egy lekicsinylő megjegyzést, éppen a saját gyerekünk művészi álmainak koporsójába ütünk be egy szeget?
Felfogjuk-e, hogy amikor a családi ebéd mellett elítélően beszélünk arról, hogy az ügyvédek milyen pénzéhesek és gerinctelenek, akkor azt programozzuk az ott ülő hétéves elméjébe, hogy aki ügyvéd az biztosan gonosz is? Ha az ő álma éppen az lenne, hogy ügyvédként küzdjön az emberi jogokért, máris egy hatalmas követ gördítettünk az útjába, hiszen ha egyáltalán kitart az álma mellett, akkor sok erőfeszítéssel át kell majd írnia a hiedelmét arról, hogy minden ügyvéd gonosz.
Ha a gyermekünk imádja a fát és folyton fúr-farag, de mi csökönyösen arra ösztönözzük, hogy valami jobban fizető, értelmiségi hivatást válasszon, mert az asztalosságból nem lehet megélni, akkor is a saját boldogság-mércénket kényszerítjük rá. Ráadásul azt a hiedelmet is belé ültetjük, hogy ha mégis kitart az álma mellett, akkor állandóan pénzügyi gondjai lesznek.
Természetesen a legtöbb ember jót akar a környezetében növekvő gyerekeknek, de ideje lenne egy kicsit távolabbról tekinteni az életre és egy kicsit kritikusabban állni a saját hiedelem rendszerünkhöz, mielőtt rátoljuk azt valaki másra.
Ha pár évtizede azt mondta volna valaki, hogy abból akar élni, hogy autós videókat készít, a legtöbb ember csak kinevette volna. Ma elég felmennünk a youtube-ra és megnézni hányan hányféle csatornát hoztak létre és hány van, amelynek több százezer követője lett. Ma már ebből is meg lehet élni.
Ha ennyit változott a világ, akkor meg tudjuk-e mondani, hogy mik lesznek a sikerszakmák 2057-ben? Ugye, hogy nem?
A felnőttek szavainak nagy ereje van a gyerekek világában, legyen szó akár családtagról, akár tanárról, bárkiről, akinek szerepe van a gyerekek életében és nyilvánvaló, hogy a legjobb indulat mellett is mondunk időnként olyat, ami akadályt gördít a gyerekek útjába. Mindemellett azt gondolom, hogy nagyon fontos legalább elgondolkodni azon, mit teszünk az ítélkező és lekicsinylő megjegyzéseinkkel és azon is, hogy úgy nézünk-e a környezetünkben lévő gyerekekre, mint tőlünk különböző személyiségekre vagy bele akarjuk “kalapálni” őket egy általunk helyesnek tartott sémába?