Fehér emberek egy fekete-fehér világban

Biztosan mindenki találkozott már olyan emberekkel, akik az egész világot fekete-fehér, jó vagy rossz alapon szemlélik. Olyan ez, mint amikor a fényképezőgépet “rákényszerítjük”, hogy a színes-szagos valóságot mindössze két szín (ne kezdjünk el azon vitatkozni, hogy a fekete és a fehér színek-e, mert ez most a téma szempontjából lényegtelen) segítségével örökítse meg. Bár én nagy szerelmese vagyok a fekete-fehér műalkotásoknak és fotográfiának, azzal tisztában vagyok, ahogy mindannyian, hogy ezek a képek bármily kifejezőek és művésziek is, nem hűen adják vissza a valóságot. Sok szín elveszik. 

Ha valaki ilyen végletekben látja a világot és mindent és mindenkit fekete-fehér alapon ítél meg, akkor ő is sok dologról lemarad. Az ilyen ember környezetében nem könnyű élni, hiszen az ítéletei végletesek és sokszor véglegesek is. Ha egyszer valaki átkerült a fekete kategóriába, akár egy világosszürke cselekedettel, akkor onnan nincs visszaút. Mert ami nem fehér, az ugye csak fekete lehet. Ami nem tökéletes, az csak rossz lehet.

Tapasztalatom szerint az ilyen világlátás oka gyakran valamilyen feldolgozatlan trauma, sokszor hiánytrauma. Amikor a trauma történik, akkor a gyerek – mert sokszor gyermekkorban kell keresnünk az okot –, világa széthasad feketére és fehérre, jóra és rosszra. A lelke nem képes feldolgozni azt, ami történt vele és a legtöbbször magát okolja ahelyett, aki miatt elszenvedte a traumát. Ha ő jobb lett volna, akkor nem történt volna meg mindez, ha ő “fehér” lenne, akkor nem ütötték volna meg vagy nem éheztetnék érzelmileg. Így megpróbál egyre jobb, egyre “fehérebb” lenni, hogy többé ne kelljen elszenvednie a traumát. A tökéletességre való törekvéstől azonban egyre frusztráltabb lesz és egyre görcsösebben próbálja magának és másoknak bizonygatni, hogy ő tökéletes – ami ugye lehetetlen. Ennek egyik eszköze az ítélkezés és a világ élesen jóra és rosszra való hasítása. Így ő – aki mindig tudja mi a jó –, biztos kézzel csap le a többiek legapróbb tökéletlenségeire is és azokat felnagyítva besorolja őket a “fekete” dobozba, hiszen szürke nem létezik. Ezzel hosszú távon mindenkit elidegenít magától. Ez azonban sokkal kevésbé rossz neki, mint az, hogy kiderül nem tökéletes, nem “fehér” és esetleg újra megtörténik vele az a szörnyű esemény vagy azon események sorozata, amit a múltban már átélt. 

Aki ilyen emberrel találkozik, annak tudnia kell, hogy az ítélkező rész nem más, mint egy múltban ragadt lélekrész. Az emberek végletesen ítélkező énje sokszor csak stressz hatására jön elő.  Akiknek kisebb a traumájuk, azok stresszmentes helyzetben látják a színárnyalatokat is és csak ha feszültek, akkor válik minden fekete-fehérré. “Veszélyhelyzetben” automatikusan átveszi az irányítást az a leragadt lélekrész, amelyik egyszer már megtapasztalta a traumát és még mindig ott van leragadva. Ilyenkor nem lehet észérvekkel hatni a másikra, hiszen sokszor nem is egy felnőttel kell kezdenünk valamit. Ha trauma három éves korban történt, akkor a három éves gyerek fog “reagálni” a történtekre. 

Ha észrevesszük, hogy a világunk stressz hatására elszíntelenedik, vegyük a bátorságot és keressük meg az okát! Nagyon sok gyönyörű színt nyerhetünk azzal, ha levesszük a torzító szemüveget. Ezt tapasztalatból mondom!