Gyakran hallom a panaszt, hogy a fiatalok tiszteletlenek az idősebbekkel szemben, de azt is látom, hogy sok szülő azt sugallja a gyermekének: én adtam neked életet, azt csinálod, amit mondok! Vajon nem tiszteletlenség-e egy teljesen autonóm élőlényt, akkor is ha eleinte pindurka, a saját tulajdonunknak tekinteni és számítógépes játék szereplőként irányítani? Ha a gyerekek ezzel a példával maguk előtt nőnek fel, hogyan várunk később tiszteletet tőlük? Pláne akkor, ha ez a tulajdonlás olyan mértéket ölt, hogy gyakorlatilag a szülő “elspájzolja” a gyereket rosszabb időkre. Vagyis kiskorától kezdve arra kondícionálja, hogy a gyerekének kell majd őt eltartania, ha idős lesz, hiszen annyi, de annyi áldozatot hozott már érte. Amikor ezt tesszük a gyerekünkkel, gyakorlatilag megfosztjuk őt az életétől, a döntéseitől, az életenergiájától és betesszük őt erőforrásként a saját spájzunkba a liszt, a cukor meg a télire eltett zöldségek mellé, amiknek ugye mindig kell otthon lenniük a nehezebb időkre.
Így a saját életünkért való felelősségünket áttesszük a gyerekünk vállára, akinek a döntéseinél figyelembe kell vennie a mi boldogulásunkat is. Így az életenergiája kisebb – vagy sokaknál nagyobb része – nem a saját élete, családja felépítésére, hanem a szülő boldogságérzetének és életszínvonalának fenntartására megy el. Ebben a feltételrendszerben az is valószínű, hogy a fiatal felnőtt nem fog kockázatosnak tűnő karrierdöntéseket hozni és lemond az álmairól, hiszen biztonságot kell nyújtania a szülőnek, amibe nem fér bele a kísérletezgetés.
A szülőnek nem szabad szem elől tévesztenie azt, hogy a gyermekvállalás nem üzlet, akkor sem, ha sokan annak kezelik a jövőtől való félelmük vagy a kényelmük vagy az egzisztenciális szorongásuk miatt. Aki gyereket vállal, annak tudnia kell, hogy ez az ő döntése és nem a gyereké, hogy a gyerek áldozatokat követel majd mind energiában, mind szabadidőben, mind anyagilag és hogy ez egy olyan “befektetés”, ami egyáltalán nem biztos, hogy valaha megtérül. Hiszen lehetséges, hogy a gyermekünk sorsában nem siker, hanem sikertelenség, nem anyagi bőség, hanem nélkülözés, de akár nem egészség, hanem betegség van megírva. Vagyis lehet, hogy élete végéig mi segítjük majd őt és nem fordítva. Természtesen, a legtöbb esetben szerencsére nem ennyire nehéz a helyzet, de ez is benne van a pakliban.
Ha képesek lennénk tiszteletben tartani a gyerek saját életútját, ha megadnánk neki a szabadságot, hogy azt kezdjen az életével, amit akar, akkor kialakulhatna egy olyan kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló kapcsolat szülő és gyerek között, amelyből amúgy is természetesen fakad az, hogy a gyerek felnőttkorában segít a szüleinek. Itt azonban még egy fontos dolgot meg kell említeni. A gyerekek sokszor életenergiával, figyelemmel, szeretettel segítik a szülőt és nem pénzzel. A mai világban ezeket a dolgokat sokan nem tekintik értéknek, de attól még azok. Az, hogy egy gyerek mit ad felnőttkorában a szüleinek, ugyanúgy az ő döntése, mint az, hogy a szülő mit adott a gyermekének, amikor még kicsi volt. Ne feledjük, hogy tökéletes szülő nincs. Lehet, hogy a gyermekünk több minőségi időt és játékot szeretett volna, de mi folyton főztünk neki vagy különórákra hurcoltuk. Ahogy a gyereknek is el kell fogadnia, amit és amennyit kapott gyerekkorában a szülőktől, pontosan úgy a szülőknek is el kell fogadnia, amit és amennyit a felnőtt gyereküktől kapnak. Akkor is, ha a szülő pénzt szeretne, de a gyerek csak figyelmet ad vagy fordítva. A szülők szeretik hálátlannak beállítani azt a gyereket, aki elhúzódik tőlük felnőttkorában, de ahogy minden kapcsolat esetében itt is kettőn áll a vásár. A kapcsolatok megromlásáért soha nem csak az egyik vagy a másik fél a felelős.
Idegenek viszonylatában értjük azt, hogy egyik felnőtt ember sem kényszerítheti a másik felnőtt embert, hogy valamijét odaadja neki, ha az a másik ezt nem akarja. Előbb-utóbb a gyerekünk is felnő és ahogy kiskorában sem, úgy felnőttként sem tulajdonolhatjuk az életét vagy az életerejét. Az, hogy a felnőtt gyermekünk akár szeretettel, akár energiával, akár anyagilag gondoskodik-e rólunk, az ő döntése. Ha sikerült szeretetteljes kapcsolatot kialakítani vele kiskorában és tiszteletben tartottuk a határait, jó eséllyel szívesen lesz velünk és amit tud, azt meg is fogja tenni értünk.