Élet a komfortzóna határán

Pár napja olvastam egy olyan mondatot, ami nagyon megmaradt bennem:

“Az élet a komfortzónád határán kezdődik.” 

Sokat gondolkodtam azóta ezen és főleg azon, hogy én mikor és mennyire voltam/vagyok hajlandó elhagyni a komfortzónámat. Fontos kérdés, hiszen mindannyian élni akarunk és nem vegetálni, ugye? 

Ebben a világban, ahol mindent és mindenkit be akarunk biztosítani, hogy véletlenül se érjenek váratlan kellemetlenségek, miért is akarnánk elhagyni a komfortzónánkat? 

Mit kommunikálunk a világ felé? Azt, hogy készen állunk a kalandokra? Azt, hogy bízunk az életben? Ugye nem igazán…Inkább azt, hogy mi leszünk azok, akik kontroll alatt tartják majd az élet történéseit, akik felkészültek és előrelátóak, akik kiküszöbölik a kellemetlenségeket, tragédiákat. Amikor pedig éppen azt érezzük, hogy minden szálat a kezünkben tartunk, a családunk óramű pontosságal üzemel, a munkánkat nem is végezhetnénk hatékonyabban, beiktatjuk a heti három futást és hazafelé menet mindennap valaki mást hívunk fel, hogy a szociális kapcsolatainkat is fenntartsuk, na akkor szokott beütni a krach. Az élet kényszerít rá, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, ha már nagyon kényelmesen berendezkedtünk a jelenlegi határaink között. 

És ez bármennyire is kellemetlen, pont így van jól. Az életünk addig eleven, amíg nem lesz teljesen kiszámítható, nem lesz tökéletesen előre tervezett. Amint ilyenné válna, megmerevedne, mint Michelangelo Dávidja, ami bármilyen szép is, élőnek kevéssé mondható. 

Ne akarjunk márványba faragott életet! Pontosan a komfortzóna elhagyása az, ami elvezethet minket mélyebb emberi kapcsolatokhoz, kielégítőbb munkához, a gyermekeink jobb megértéséhez. Elvezet minket valódi önmagunkhoz, ezen keresztül a saját sorsunkhoz és egy autentikus élethez. Márpedig ezért vagyunk itt, hogy a saját sorsunkat megéljük. Ahhoz pedig a szívünk jelzésein keresztül vezet az út és nem a tökéletes biztonságon át. Időnként nincs más megoldás, mint hogy a biztonságosból ugrunk egyet a bizonytalanba és sokszor zuhanni kezdünk. Ilyenkor rendszerint elkap bennünket egy védőháló. Rájövünk, hogy a párunk milyen mélyen szeret minket vagy a gyermekünk ovónője mennyire odafigyel a csemeténkre vagy hogy a legjobb barátunk valóban képes hegyeket megmozgatni értünk, ha szükség van rá. Az is lehet, hogy egy idegentől kapunk váratlan segítséget, vagy azáltal kerülünk közelebb a szüleinkhez, hogy megmutatjuk nekik sebzett oldalunkat és így nekik is lesz bátorságuk megmutatni magukat. Váratlan véletlenek is kifeszíthetnek alattunk védőhálót, végül is bármi megtörténhet…és most a bármi alatt a pozitív dolgokat is értem.

komfort, komfortzóna, élet, eleven, választások 1

Végiggondoltam, hogy én hányszor hagytam el a komfortzónámat és mi történt olyankor? 

Volt, hogy egy többéves, már házasságnak is beillő kapcsolatnak vetettem véget, mert boldogtalan voltam és vetettem bele magam az ismeretlenbe. Ez egy távolságtartó kapcsolat helyett egy hihetetlenül erős kötelék mintáját hozta be az életembe, olyan emberi közelségre tanított meg, ami később segített átvészelni a legnehezebb időket is. Bár ennek a köteléknek tragikus hirtelenséggel vetett véget egy betegség és a halál, ebből is hihetetlenül sokat tanultam. Az pedig, hogy a komfortzónámon kívül találtam magam, nem kérdés. 

Aztán volt olyan, amikor a jólfizető és biztonságos munkahelyemen az értékrendemmel összeegyeztethetetlen követelések teljesítését tagadtam meg és felmondtam. Megint egy ugrás a bizonytalanba. Saját cég alapítás, teljesen más, kreatívabb karrier következett. Mindez bár nehéz volt, de élettel teli, színes és eleven. Így megint megúsztam a kővé dermedést. Ehhez persze szükség volt egy bátor és támogató társra, a férjemre, akinek hihetetlenül sokat köszönhetek.

komfort, komfortzóna, élet, eleven, választások 2

Amikor pedig megérkezett az életünkbe a legutóbb befogadott két kutyánk, megint a komfortzónánkon kívül találtuk magunkat. Eldönthettük, hogy elmegyünk-e a két szükséget szenvedő állat mellett, vagy kiállunk az értékeinkért és befogadjuk őket. Amikor döntöttünk, fogalmunk sem volt hogyan integráljuk majd őket az amúgy is népes állatseregbe. Nem is volt zökkenőmentes a dolog, de nagyon megérte. Az otthonunk távol van az elegánstól és biztos, hogy a legalaposabb takarítás után is előbújik valahonnan kutyaszőr, de nem hiszem, hogy sok házban lenne több élet és nevetés, mint itt.

Szóval megtanultam a leckét, ha sokszor bizonytalanságban átforgolódott éjszakák és fájdalom tanítottak is meg rá. Ha a szívemet követem, ha kiállok azért, ami értékes számomra, akkor eleven maradok. Ha nem, akkor az életem keretei egyre inkább megmerevednek és végül én magam is csak egy élettelen szobor leszek. 

Tudom, hogy nem mindig megy, én is ezerszer meghátráltam ezernyi döntés elől, választottam az olyan kompromisszumot, ami fojtogatta a lelkem és sajnos néha még ma is megteszem. De a vége mindig az, hogy ki kell állnom magamért és minél később teszem meg, annál nehezebb.

Ahhoz, hogy ne fojtsuk meg a lelkünket, tudnunk kell mik a legfontosabb értékeink, amikből nem engedhetünk és mik azok a területek, ahol tudunk kompromisszumokat kötni. Ezt magunkban kell tisztáznunk, amihez nekem az itt található módszer bizonyult a leghasznosabbnak.