Amikor valaki dühös lesz, általában mindenki mindent megtesz, hogy lecsillapítsa és vannak szép számmal olyanok is, akik megszégyenítik, hogy minél hamarabb elcsituljanak az indulatok. A gyerekek is hamar megtanulják, hogy nem szabad dühösnek lenni, így a viselkedésük vagy mindent eltűrőbe vagy időnként ok nélkül kirobbanóba megy át. A kimondott és kimondatlan elvárásoknak hatalmas erejük van, ezért felnőttkorunkra igyekszünk teljesen elnyomni, elfojtani a dühöt, hogy senki se lássa, ne hallja. Aztán persze, amikor valaki késve indul a zöld lámpánál vagy véletlenül ránk tolja a bevásárlókocsit, máris robban az időzített bomba. Kiabálás, dudálás, konfliktus lesz a vége az elfojtásnak.
Nagyon kevesen értik meg, hogy a düh nem egy “illegális” érzelem, amit egy kiegyensúlyozott ember sosem érez, hanem egy teljesen természetes dolog. Mindenkiben van, mindenkiben feljön időnként és ahogy korábban írtam, nagyon hasznos is, mert jelzi, hogy valami nincsen rendben.
Nem kell szégyelnünk, ha időnként dühösek leszünk. Egy felnőtt ember felelőssége nem az, hogy sose legyen dühös, hanem az, hogy milyen formában adja ki a dühét. Ez az, amit meg kell tanítanunk a gyerekeknek is! Ha azt tanítjuk egy gyereknek, hogy nincsen rendben, ha dühös lesz, akkor egy lehetetlen mércének soha megfelelni nem tudó, önmagával állandóan elégedetlen felnőtté válik.
Amellett, hogy olyan követelményt támasztunk ezzel a gyerekekkel szemben, aminek mi magunk sem tudunk megfelelni, az is problémát fog okozni, hogy a teljesen jogosan feljövő dühről azt kommunikáljuk a gyerekek felé, hogy nincsen rendben. Így megfosztjuk őket attól az érzéstől, hogy az érzelmeik gyakran jogosak, ha éppen negatívak is és később képtelenek lesznek bízni bennük, inkább elfojtják majd őket. Pedig ez a bizalom előfeltétele annak, hogy a gyerekeknek szilárd, másoktól nem függő értékrendjük és határvédelmük alakuljon ki, a saját érzéseikre alapozva.
Egyszóval a düh elfojtása nagyon sok mindenre hatással van, például arra is, hogy a gyerekek hogyan lesznek képesek felnőttkorunkban megvédeni magukat, bízni magukban és elfogadni magukat olyannak, amilyenek.
Fontos megértetni a gyerekekkel, hogy a düh egy jelzés a lelkük részéről és figyeljenek oda rá. Emellett azonban azt is meg kell értetni velük, hogy dühükben nem léphetik át mások határait, nem üthetnek, nem kiabálhatnak, nem bánthatják a kisebbet. Hallgassuk meg és igazoljuk vissza a gyereknek, hogy értjük a dühét, a frusztráltságát és hogy ez ebben a helyzetben rendben is van, majd tanítsuk meg neki biztonságosan kiadni a dühenergiát.
Kiadhatják mozogva, futva, topogva vagy egy párnát püfölve, erősen szorongatva, de kiadhatják akár teljes erőből a falat tolva. Sokféle módszer létezik, mindenkinek meg kell találnia a neki megfelelőt. A gyerekekkel meg kell értetni, hogy nem azzal van a probléma, ha dühösek lesznek, hanem azzal, ha olyan módon adják ki, ami helytelen (törve-zúzva, mást bántva).
Ezzel együtt magunkat is feloldozhatjuk az alól a lehetetlen elvárás alól, hogy nem lehetünk dühösek.Még egyszer mondom, hogy a felnőtt ember felelőssége nem az, hogy mindig zenben legyen, hanem az, hogy automatikus elfojtás helyett felismerje és biztonságos módon adja ki a dühét. Egy felnőttnek ismernie kell magát annyira, hogy észrevegye, ha felgyűlt benne a feszültség, a düh és még mielőtt rosszkor, rossz helyen robbanna, csináljon vele valamit. Ha ennyit megtanulna mindenki, békésebb világban élhetnénk és vezethetnénk.