Csoda a cirkuszban

Jancsi a nagyapja után kapta a nevét. Mindig problémás gyerek volt, nem tudott egyhelyben ülni. Ha a nagymamájával jöttek haza az óvodából, ha később tanulni kellett az iskolában vagy nyugodtan ülni a bajuszos, mogorva doktorbácsi rendelőjében, Jancsi akkor is izgett-mozgott. Sok bosszúságot okozott ezzel a szüleinek és a tanárainak is. Gyorsan rásütötték, hogy viselkedés- és figyelemzavara van, így hat és fél évesen az iskolai pszichológushoz járt hetente kétszer. A beszélgetésektől a környezetében élők nyugodtabbak lettek, mondván most legalább történik valami, lehet valami javulás, Jancsi azonban semmit nem változott. A mozgékonysága, nyugtalansága megmaradt, de ahogy idősebb lett, megtanulta, hogy ez rossz, ezért megpróbálta kordában tartani a végtagjait. Ettől azonban feszült lett és elkezdte a körmét rágni. 

Nyolcéves volt, amikor a szülei elváltak. Jancsi az édesanyjával maradt és a helyzet még rosszabb lett. Mivel kevesebbet találkozott már az édesapjával, kevesebbet is fociztak, amitől Jancsi még kevesebb energiát tudott levezetni. Az iskolai pszichológus, a tanárai és a szülei is tehetetlenül nézték, ahogy Jancsi a körmét rágva izeg-mozog minden egyes pillanatban. 

Jancsiék osztályfőnöke teherbe esett, ezért a második osztály második felében új osztályfőnök érkezett. A régi osztályfőnök már előre figyelmeztette a fiatal kolleginát, hogy Jancsi bizony egy igen problémás gyerek. Amikor Angéla néni belépett az osztályba, mindenki elnémult. A huszonhét év körüli, magas, szőke tanárnőnek gyönyörű, nagy, kék szemei voltak. Olyan kékek, mint az ég egy bárányfelhős, nyári napon. Angéla néni szinte azonnal kiszúrta Jancsit, aki most is, mint minden órán, leverte a ceruzáját az asztalról és idegesen kotorászott a pad alatt. Angéla néni odalépett a kisfiú asztalához és felvette neki a ceruzát. 

– Hogy hívnak? – kérdezte tőle, bár már előre tudta a választ. 

– Jancsinak – válaszolta a kisfiú és kissé félszegen rámosolygott a tanárnőre. 

– Melyik tantárgy a kedvenced? – kérdezte tőle a tanárnő. 

A kisfiú elgondolkodott, azután válaszolt. 

– Egyiket sem szeretem igazán. 

– Értem – A tanárnő higgadt maradt. – És mit szeretsz csinálni? 

– Focizni és fogócskázni, meg egyensúlyozni az udvaron a korláton. 

Jancsi osztálytársai elkezdtek nevetni a kisfiún, aki csupa olyan dolgot sorolt fel, amelyek haszontalan butaságok voltak. Angéla néni azonban nem nevetett. 

– Megmutatod majd nekem, hogy hogyan egyensúlyozol? – kérdezte. 

Jancsi felvidult. 

– Igen, majd a szünetben – válaszolta.

– Rendben, de inkább a tornaterembe menjünk és ne az udvarra. Ha leesel a korlátról megsérülhetsz, de a tornateremben ott vannak a szőnyegek és puhára esel. 

A kisfiú bólintott, Angéla néni pedig rámosolygott, azután elkezdte a környezetismeret órát. 

A szünetben Angéla néni rábízta az osztályt az egyik idősebb tanárra és lement Jancsival a tornaterembe. A kisfiú boldogan sütkérezett a figyelemben és egy ugrással felpattant a gerendára. Ügyesen végigszaladt rajta, azután megperdült és hol az egyik, hol a másik lábát emelte a magasba. Angéla néni végig dícsérte, hogy milyen ügyes és mennyire jó az egyensúlyérzéke. Pár perc múlva Jancsi boldogan ugrott le a gerendáról és visszament Angéla nénivel az osztályterembe. 

Jancsi izgágasága ugyan Angéla néninél sem változott, de a tanárnő figyelme és elismerése segített abban, hogy a kisfiú jobban elfogadja magát. Már csak egy hónap volt hátra a tanévből, amikor Angéla néni osztálykirándulásra vitte a gyerekeket. Jancsi iskolája Budapesttől negyven kilóméterre volt, de ez nem akadályozta meg a tanárnőt abban, hogy az egész társaságot felvigye két másik tanár kíséretében Budapestre és elvigye őket a cirkuszba. A gyerekek elképesztően izgatottak voltak. A vonatúton végig elefántokról meg oroszlánokról beszélgettek és megtárgyalták, hogy ki fél a bohócoktól és ki szereti őket. Jancsi leghangosabb osztálytársa, Isti, elmesélte, hogy a minap belesett a nappaliba, amikor a szülei azt hitték, hogy alszik és látott pár képkockát egy filmből, ahol egy gonosz bohóc gyerekeket ölt. Angéla néni azonnal leállította az elbeszélést és biztosította a gyerekeket arról, hogy a bohóc, akivel a cirkuszban fognak találkozni, nem bánt egy gyereket sem. Amikor odaértek a vicces, kissé régimódi épület elé, Angéla néni beterelte őket az ajtón. Jancsi elámult azon, hogy milyen magas volt az épület belül. Érezte a perecek, meg a pattogatott kukorica illatát és a gyomra megkordult. Amennyit ő mocorgott, semennyi étel nem volt neki elég. Az előtérben már gyülekezett a közönség, nyalókát és perecet majszoló, izgatott gyerekek és szülők, akik igyekeztek az összes elhozott holmira figyelni. A gyerekek szeme csillogott, izgatottan várták az előadást. Jancsin is valami furcsa izgalom lett urrá. Több volt ez, mint az az izgalom, amit a budapesti kirándulás miatt érzett. Ez a hely, a vibráló, élettel teli energia, valahogyan furcsán otthonos volt neki. Amikor végre megvoltak a jegyek, a tanárok beterelték a gyerekeket a nézőtérre. Jancsi minden érzékszervével igyekezett befogadni azt, ami elétárult. A porondon lévő piros szőnyegen már látszott, hogy jópár előadást megélt, a magasban kikötött furcsa eszközök, amiknek Jancsi nem tudta a nevét, különös izgalommal töltötték el. Jancsi a porondot körbevevő, fél méter magas szegély mögött ült, az első sorban. A mellette ülő Barnabással együtt kikerekedett szemekkel nézelődtek, miközben a Barnabás kezében lévő pattogatott kukoricából eszegettek. Jancsi lába máris járt az izgalomtól, nagyon kellett figyelnie, hogy ki ne verje Barnabás kezéből a kukoricás dobozt. 

Amikor végre elkezdődött az előadás és kigyúltak a fények a porondon, Jancsi majdnem felkiáltott örömében. Először a vicces, színes frakkba bújtatott porondmester jelent meg és felkonferálta az első számot, egy bűvészt. Jancsi érdekesnek találta az eltűnő és előkerülő nyulakat és a felröppenő galambokat, de igazán a második szám hozta lázba. A légtornászok. Amikor a négy, hófehér, testhezálló ruhába öltözött légtornász megjelent, Jancsi elfelejtett minden izgágaságot, minden mocorgást. Feszülten figyelte, ahogy a veszélyes lengő trapézon ide-oda libbennek ezek a varázslatosan ruganyos emberek. A fények, a zene és az egyikük kezétől a másikuk kezéig szaltózó emberek látványa teljesen elbűvölte őt. A gyomra egészen kicsire zsugorodott, de nem azért, mert attól félt, hogy valamelyikük esetleg leesik. Ez eszébe sem jutott. Olyan csodálatosak voltak, annyira légiesek, olyan elegánsak és annyira fantasztikus lehetett ott fent repkedni, hogy Jancsinak könnyek gyűltek a szemébe. Mindig erről álmodott. Amikor felmászott az iskola udvarán a korlátra, azután egyre messzebbre ugrott róla megkockáztatva, hogy újabb intőt kap, amikor otthon a kanapé hátulján egyensúlyozott, amikor olyan magasra hajtotta a hintát, hogy a lánca megbicsaklott, mindig arról álmodozott, hogy repül. Hogy a teste súlytalanul szeli át a levegőt. Ezt akarta, erre vágyott és ezért volt annyira nyugtalan. Angéla néni meglátta, hogy a kisfiú könnyezik, ezért helyet cserélt Barnabással és átölelte Jancsit. 

– Mi a baj? – kérdezte tőle aggódva. 

– Ezt szeretném csinálni – válaszolta a kisfiú.

– Mit? – kérdezte a tanárnő. 

– Repülni, ahogy ők.

Angéla néni elmosolyodott és megsimogatta a kisfiú haját. 

– Meglátjuk mit tehetünk, rendben? 

Jancsi bólintott, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a levegőben szaltózó légtornászokról. 

Amikor vége lett az előadásnak, az osztályt kiterelték az előtérbe. Angéla néni félrevonta Jancsit és elindultak vele a porond mögé. Angéla néni előre ment és azt mondta Jancsinak, hogy várjon ott, a nagy, nehéz függöny mellett. Amikor visszjött, vele jött az egyik légtornász is. A férfi erősen ki volt festve, és alaposan meg is izzadt, mert a légtornászok még egyszer visszatértek az előadás folyamán, ők voltak az utolsó attrakció is. A férfi bemutatkozott, Ferencnek hívták, de azt mondta, hogy Jancsi hívja csak nyugodtan Ferinek. Azt mondta, hallotta a tanárnőtől, hogy Jancsi mindig mocorog és hogy nagyon szeretne repülni. A kisfiú boldogan bólogatott. Feri megfogta a kezét és egy olyan terembe vezette, ahol egy nagy kerek gumiasztal állt, felette egy állvánnyal, amiről két gumikötél lógott le. A kisfiú félénken Angéla nénire nézett, aki bólogatással bíztatta őt, hogy kövesse Ferit. A férfi felmászott a gumiasztalra és felhúzta a kisfiút is. A másik légtornász, egy csinos, barnahajú lány, feldobott neki egy furcsa hámszerű valamit, amibe Jancsinak bele kellett ülnie. A kisfiú értetlenkedve követte az utasításokat. Angéla néni a gumiasztal mellett állt és mosolygott. Jancsinak fogalma sem volt arról, hogy mi következik most. Miután Feri rácsatolta a hámot, arra bíztatta, hogy ugráljon. A hámra kötött kötél vége, egy magasan lévő csigán átvetve a másik légtornász kezében végződött. Jancsi eleinte bátortalanul, azután egyre bátrabban, egyre magasabbra ugrált. Pár perc után kacagni kezdett. A gyomra, minden alkalommal, amikor lefelé esett a magasból, mintha felszaladt volna a torkáig. Amikor már biztonságosan ugrált, Feri azt mondta neki, hogy csináljon a levegőben egy bukfencet. Első próbálkozásra nem sikerült a dolog, Jancsi fejjel érkezett volna a gumiasztalra, de a kedves lány megfeszítette a kötelet, így csak a kisfiú haja ért az asztalhoz. Másodszorra Jancsi nagyobb lendületet vett, egy kissé túlzottan is nagyot, mert egy és egynegyed fordulatot csinált és hasra érkezett. Harmadszorra azonban sikerült megtalálnia a megfelelő lendületet és pontosan érkezett az asztalra. Feri és a lány nagyon megdícsérték. Azt mondták, hogy keveseknek sikerül harmadszorra a szaltó. Jancsi csinált még néhány fordulatot, közben kacagott és kiáltozott örömében. Azután Angéla néni szólt, hogy menniük kell. Feri és a lány lesegítették a kisfiút a gumiasztalról, aki kiizzadva, csillogó szemmel köszönte meg a különleges élményt. 

Jancsi egy szót sem szólt úton hazafelé, igyekezett feldolgozni mindazt, ami történt. A lábai nem jártak, a kezei nyugodtan pihentek az ölében. Mintha kicserélődött volna. Az elsuhanó villanyoszlopokat figyelve és a vonat ütemes zakatolását hallgatva rájött, hogy már tudja, mi szeretne lenni. Angéla néni mosolyogva figyelte kedvenc tanítványát, akitől annyira óvta őt az előző osztályfőnöke.

Tizenkét évvel később Angéla éppen három- és ötéves lányait ültette be a kocsiba a ház előtt, amikor megállt mellette a postás. 

– Jó napot! – köszöntötte a férfi. 

– Jó napot! Hogy van? – kérdezte mosolyogva Angéla. 

– Jól, köszönöm. Hoztam önnek egy ajánlott levelet.

Angéla átvette a levelet és aláírta a papírokat. Miután a postás továbbment, kibontotta a borítékot. Egy levelet talált benne. Ahogy kihajtotta kiesett belőle négy jegy. A legújabb cirkuszi előadásra szóltak, aminek a hirdetéseivel tele volt az ország. A világhírű Moszkvai Nagycirkusz vendégeskedett Budapesten, az ő előadásukra szóltak a jegyek. 

Angéla olvasni kezdte a levelet. 

Kedves Tanárnő!

Nem tudom, hogy emlékszik-e még rám, Jancsira, a folyton izgő-mozgó, problémás gyerekre a 2/c-ből? Sok-sok év eltelt azóta, amióta utoljára találkoztunk. Bár csak egy évig volt az osztályfőnökünk, én ezért az egy évért, a sok figyelemért és szeretetért, amit kaptam Öntől, végtelenül hálás vagyok. A mai napig élénken él bennem az emléke annak a tíz, talán tizenöt percnek, amikor végre repülhettem és ezt Önnek köszönhetem. Hálás vagyok azért, hogy meglátta abban a problémás, izgága kisfiúban, aki voltam, a szerethető, értékes gyereket és utat mutatott nekem egy olyan világba, ahol az izgágaságom nemhogy probléma, hanem egyenesen kívánatos. 

A Moszkvai Nagycirkusz egyik legjobb légtornásza vagyok és ma sem igen tudok nyugton ülni, de szerencsére nem is kell. Senki sem bírja olyan sokáig a gyakorlást, mint én, ami igen sokat segít abban, hogy elérjem a céljaimat. 

Úgy hallottam, hogy férjnél van és két gyermeke született. Hálám jeléül négy jegyet küldök a szombati előadásra. Szívből remélem, hogy el tudnak jönni! A jegyek az első sorba szólnak, pontosan oda, ahol annak idején mi is ültünk. 

Még egyszer köszönöm a kedvességét, a figyelmességét és a szeretetét! Megváltoztatta az életemet és ezért örökké hálás leszek!

Remélem, hogy az előadás után lesz egy kis időnk beszélgetni! Várom Önöket hátul a porond mögött, ugyanott, ahol annak idején minden elkezdődött!

Üdvözlettel,

János

Angéla szemébe könnyek szöktek. A lányai már türelmetlenkedni kezdtek a hátsó ülésen. 

– Anyu, miért nem megyünk már? – kérdezte a nagyobbik. 

Angéla odafordult, még egyszer ellenőrizte a gyerekülések csattjait, és ekkor Olga meglátta a szemében a könnyeket. 

– Anyu, baj van? Miért sírsz? – kérdezte a kislány aggódva. 

– Semmi baj, kicsim! Van kedvetek szombaton cirkuszba menni? – kérdezte Angéla, letörölve a könnyeit. 

A lányok egyszerre kiabálták boldogan, hogy igen. 

– Akkor szombaton cirkuszba megyünk! – válaszolta Angéla. A szíve csordultig telt hálával és szeretettel.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.