2009-ben mutatták be a Hasonmás című filmet Bruce Willis főszereplésével. Itt az embereket a mindennapi “veszélyes” életben robotok helyettesítették. Így az embert, aki a robotot biztonságos otthonából irányította, nem érhette sérülés vagy baleset. A robotok szépek és fiatalok voltak egytől egyig, bármennyi idős vagy bármilyen kinézetű ember is irányította őket. A film végén persze mindenki előjött az otthonából és meglátta a többiek ráncos arcát, meggörbült hátát, plusz húsz évét. A világ képe így már nem volt olyan esztétikus, de végre nem volt steril sem. Igazi volt. Az emberek hosszú idő után egymáshoz kapcsolódhattak és nem egymás vetített képéhez.
A filmből egyértelmű volt minden néző számára, hogy a robotokkal teli illúzióvilág nem hoz boldogságot, nem hoz lelki békét és főleg nem hoz valódi, lelki intimitást. Azt azonban nem vesszük észre, hogy a párkapcsolatainkba sokszor mi is csak a “lelki hasonmásunkat” küldjük. Ha ez csak az egyik fél részéről van így, akkor a másik azt érzi, hogy képtelen igazi kapcsolatot teremteni a partnerével. Olyan érzés ez, mintha át akarnánk ölelni valakit, aki abban a fesztiválokon látható hatalmas felfújt gömbben ücsörög, amiben futni meg a domboldalon legurulni szoktak az emberek. Neki megvan a maga világa a gömbön belül, ahová nem juthatunk be. Ezek az emberek nem kapcsolódnak senkihez igazán és ha nekifeszülünk a testünkkel a plasztiknak, hogy bejussunk, akkor továbbgurulnak. Ilyenkor általában egy idő után problémás lesz a szex, gondok lesznek az elköteleződéssel, a hűséggel, végül pedig azt érezzük, hogy az otthonunk egy hotelhez hasonlít, ahol adminisztrációs hiba miatt két idegent raktak egy szobába. Ha mindkét partner csak a hasonmását küldi a kapcsolatba, akkor el tudjuk képzelni hogyan tud kapcsolódni egymáshoz két, hatalmas plasztikgömben ülő ember!
A lelki intimitás elkerülésével ugyan megóvjuk magunkat a sérülésektől, de ezért nagyon nagy árat fizetünk. Ugyanis ha idős emberekkel beszélünk, ha a témában végzett kutatásokat nézünk – köztük például a világ leghosszabb kutatását a boldogságról –, mindig ugyanazt láthatjuk: a boldog élet egyik legalapvetőbb összetevői a mély és szeretetteli emberi kapcsolatok. Erre pedig a plasztikgömbben ülő emberek képtelenek.
Hogyan ismerhetjük fel, ha egy plasztikgömb közepén ülünk?
Például kérdezzük meg magunktól, hogy oda tudunk-e állni a párunk elé a következőkkel:
Ha nem tudjuk kimondani azt, amit valóban érzünk, hanem “elfogadható” kerülőutakat keresünk a gőznek, ami felgyűlt a zaklatott érzelmek miatt, akkor nem önmagunkat adjuk. Nem a valódi problémáról beszélünk, hanem eltereljük róla a figyelmet.
Ezzel két hibát is elkövetünk:
Természetesen, csak olyanokkal érdemes megosztani az érzéseinket, akik tisztelettel és szeretettel közelítenek felénk. Biztosan lesz olyan is, amikor arra érdemtelen embert avatunk a bizalmunkba, de ebből is tanulunk. Idővel rájövünk majd, hogy az ilyen kapcsolatok által okozott lelki sérülések sokkal kisebb kárt tesznek bennünk, mint az a láthatatlan de áthatolhatatlan védőburok, amely előbb-utóbb megöli a legélőbb kapcsolatot is.
Ha tetszett a cikk és érdekel, hogyan befolyásolják a családrendszerek és a hiedelmeink a párkapcsolatunkat, illetve hogy hogyan lehet feloldani az ezekből kiinduló konfliktusokat, gyere el a következő beszélgetésre a párkapcsolatokról! A programokról részletes leírást itt találsz: Czirják Eszter Programok