A barlang

Irene, amióta az eszét tudta, a barlangban lakott. Nem is ismerte a kinti világot, csak időnként szűrődtek be onnan zajok. A barlang biztonságos volt és nyugalmas. Egy apró ér csordogált egész nap az egyik falból, majd el is tűnt a padló egy repedésében. Az erecske víze éppen elég volt neki ahhoz, hogy életben maradjon. Ami az ételt illeti, a barlang legtetején volt egy nyílás és azon át besütött a nap. A napfényben Irene meg tudott termelni annyi élelmet, amennyire szüksége volt. Nem voltak nagy igényei, élvezte a csendes, zavartalan egyedüllétet. 

Nem érzékelte az idő múlását, legfeljebb abból, hogy hol beáradt a napfény a lyukon, hol nem. A barlang teteje magasan volt. Irene sosem gondolt arra, hogy mi lehet odakint, mert szerette az életet a barlangban. Egyik nap ment a másik után, ő játszott kövekből készített célbadobós játékával, apró kőszobrokat faragott és gondozta szépen zöldellő növényeit, amelyek babot, paradicsomot és más zöldségeket termettek neki. Irene sosem kérdőjelezte meg, hogy van-e az életének értelme, egyszerűen a jelenben élt és boldog volt. Időnként magányosnak érezte magát, de sohasem annyira, hogy a társaság hiánya cselekvésre ösztönözte volna. Valahogy legbelül érezte, minden úgy jó, ahogyan van és a legtöbb amit tehet, hogy élvez minden pillanatot. 

Irene az idők folyamán már szépen kidíszítette a barlang falait. Az egyikre csillagokból és emberformákból vésett sormintát, a másikakra pedig indákat és virágokat rajzolt. Pont olyanokat, amilyeneket a növényein látott. Esténként felnézett a lyukon át az égre és bámulta a csillagokat, amíg el nem aludt. Olyan aprónak, törékenynek és mégis olyan öregeknek tűntek, mintha az idők kezdete óta ott ragyogtak volna az égen. 

Egy este Irene arra ébredt, hogy a barlang megmozdult. A falai recsegni, ropogni kezdtek. Itt is, ott is repedések jelentek meg. Irene szíve hevesen dobogott az ijedtségtől. Nem értette, mi történik körülötte. Az egész világa alapjaiban megremegett és neki nem volt hová menekülnie. 

A szabálytalan rengésektől az erecske, ami eddig békésen, megbízhatóan a padló repedésébe folyatta a vizét, elmozdult és elkezdte eláztatni az egész barlangot. A növények levelei rezegtek a hirtelen mozgásoktól és látszott, hogy a falak már nem sokáig bírják tartani magukat. Irene kétségbeesetten kapkodta körbe körbe a fejét, valami kiutat keresve. A szíve most már a torkában kalapált. Próbált felállni, de az erőteljes rengések minduntalan visszalökték a padlóra. Újra és újra megpróbált felállni a falba kapaszkodva, de folyton a földön találta magát. A padlót mostanra elöntötte az erecske elszabadult vize. Nedvessége a növények földjével keveredve ragacsos sárrá állt össze. Irene elsírta magát a félelemtől. Végre sikerült talpra állnia. Igyekezett megtartani az egyensúlyát és elkezdte körbejárni a barlangot, hátha talál valamilyen kiutat, mielőtt ráomlanak az otthona falai. Tisztában volt vele, hogy a barlangból nincsen kiút, hiszen hosszú ideje élt már itt, de mégis próbálkozott. Tudta, hogy ha itt marad, akkor meghal. Ki kellett jutnia. Csak éppen fogalma sem volt róla, hogyan. 

A kintről beszűrődő hangok egyre erősödtek, ahogy a rengések is. A barlang falai annyira megrepedtek már, hogy a rájuk vésett sorminták, mint az összeroppant gerendák szálkás törései össze-vissza álltak. Irene körbe-körbe botladozott, reménytelenül, zokogva keresett valami kijáratot, de semmit sem talált. Az egymáson surlódó kövek hangja hasogatta a fülét, a feje fájt a zokogástól, a szemeit elhomályosították a könnyei. Nem akart itt meghalni! Nem! Egyszerűen nem lehet még vége az életének, hiszen még el sem kezdődött igazán!

Dühében felkapta az éles követ, amivel korábban a mintákat véste a falba és ütni kezdte vele az egyik hasadékot. Egyenlőtlen küzdelem volt. A lány puha keze hiába feszült neki a hatalmas erős köveknek. Még akkor is meddő próbálkozás volt a hasadék kitágítására tett kísérlet, ha ő is egy követ tartott a kezében. Dühödten csapkodta a kővel a falat, amíg a kő éle le nem pattant és a maradéka tompán, hasznavehetetlenül ott nem hevert a kezében. Irene leült a már szinte hullámzó padlóra, zokogva a falnak feszítette a hátát és tehetetlenül hagyta hogy a rengések ide-oda dobálják a testét. Az arcát sár és könnyek borították, a kezei véresek voltak a küzdelemtől. Feladta és várta a halált. 

A lelke megmerevedett, az elméje kiürült. Már nem is érzékelte igazán a hangokat és a rengéseket. Az se érdekelte, hogy a teste hol itt, hol ott ütődött neki a kemény köveknek. Már a félelmet sem érezte. Mintha egészen távolról érzékelte volna csak, hogy mi történik körülötte és vele. 

A szemei élettelenül meredtek a lábaira. Egy rengés hirtelen annyira megdobta a testét, hogy oda esett, ahol korábban az erecske elhagyta a barlangot. Irene meglátta, hogy a nyílás kitágult. Még mindig hihetetlenül szűk volt, de mégis sokkal nagyobb, mint addig. Az agyába mintha visszatért volna az élet, gondolkodni kezdett. 

Ha az erecske vize ki tudott ott jutni, talán neki is van esélye. Most már nagyobb a nyílás. De kifér-e rajta?

Egy szempillantás alatt döntött. Nem is annyira tudatos döntés volt ez, mint valami megérzés vagy talán bizalom. Teljesen megalapozatlan remény, de végül is az egyetlen lehetséges megoldás. 

Elkezdett átfurakodni az apró lyukon. A válla alig fért át, de végül valahogyan csak átpréselte a nyíláson. A bőrét lehorzsolták a kövek, a küszködéstől könnyek gyűltek a szemébe, amitől szinte semmit sem látott, de a járat olyan szűk volt, hogy nem tudta őket letörölni a kezeivel. 

Úgy érezte, menten megfullad, de akkor is küszködte magát tovább a félelmetes, sötét alagútban. Erőlködnie kellett, hogy a mellkasa emelkedjen és süllyedjen, hogy egyáltalán lélegezni tudjon. Amikor már az egész teste az alagútban volt, zsigeri pánik lett úrrá rajta. A rengések egyre folytatódtak és éppen úgy mozdultak a kövek, hogy még jobban beszűkítették a járatot. Irene felsikított, amikor érezte, hogy az egész testére rászorulnak az alagút falai. Dühödten vergődni kezdett, mintha így kitágíthatná a járatot, de persze semmire sem ment. Vissza már nem tudott menni, mert a lábainál érezte, hogy a nyílás beomlott, előre pedig képtelen volt haladni. Zokogott, átkozódott, kiabált, de a széttöredező kövek zaja elnyomta a hangját. Egyedül volt, beszorulva az alagútban. 

Hosszú idő kellett hozzá, hogy megnyugodjon és újra összeszedje az erejét. A szíve most is hevesen vert, de az elméjét elborító köd egy kissé felemelkedett, így újra neki tudott rugaszkodni. A lábával eltolta magát a beomlott kövekről és lassan, mint egy giliszta, elkezdett kúszni. A kezei beszorultak a teste mellé, de azért valamennyire tudta tolni magát velük. Lassan haladt, milliméterről milliméterre. 

A távolban meglátott egy apró fénypontot. A megkönnyebbüléstől, hogy mégiscsak van kijárat, elkezdtek potyogni a könnyei. Azt továbbra sem tudta, hogy elég széles-e a járat ahhoz, hogy átfurakodja magát rajta, de most már legalább tudta, hogy a járatnak van kijárata. Küszködte magát előre, de érezte, hogy egyre jobban fárad. Az izmai nehezen engedelmeskedtek és ha pár centit előrejutott, pihennie kellett. Az idő megállt. Mintha kirepült volna egy olyan helyre, ahol nem voltak percek, másodpercek, órák vagy napok. Fogalma sem volt, mennyi ideje nyomakodott már a járatban. 

Pihent, aztán újra nekilódult, aztán megint pihent. Csak a fényre figyelt. Az apró fénypontra, ami a túlélést jelentette. Nem érdekelte már, hogy nem kap levegőt, hogy a mellkasát annyira összeszorította a szűk alagút, hogy csak a tüdeje nyolcadát tudta megtölteni levegővel. Csak az érdekelte, hogy haladjon a fénypont felé. 

Idővel a fénypont nagyobb lett. Akkora, mint egy golflabda. Irene megállt és lihegett. Az oxigénhiány kezdte kikezdeni a szilárd elhatározását, hogy kijut innen. Érezte, hogy az elméje egyre homályosabban közvetíti a külvilágot. A nyaka is fájni kezdett. Mintha valami elszorította volna a torkát. Nem értette mi történik, de megint kezdett eluralkodni rajta a pánik. És akkor hirtelen rájött, hogy valami van a nyakán. Hogy valami rabul ejtette és nem ereszti. Megmozgatta a fejét és most már világosan érezte, hogy fojtogatja valami. A kezei beszorultak, így semmi mást nem tudott csinálni, mint előrekúszni, de a nyakára tekeredett inda visszatartotta. Irene megint zokogni kezdett. Próbált forogni, próbált küzdeni, próbálta előrekúszva elszakítani az indát, de nem járt sikerrel. Kiabálni kezdett, üvöltött torka szakadtából, de a hangját továbbra is elnyomták az egyre vészesebben mozgó kövek. 

“Itt fogok meghalni! Ebben a rohadék alagútban. Összenyomnak a kövek!” 

Irene fel tudott volna robbanni a tehetetlen dühtől. Vergődött, csapkodta magát a szűk járatban, de nem tudta kiszabadítani a fejét az inda fogságából. Teljesen kimerült, de aztán egyszercsak hatalmas erő öntötte el. Eszébe jutott az elhatározása, hogy ha törik, ha szakad kijut innen. Érezte, ahogy a teste minden porcikáját átjárja az erő. Érezte, hogy hűséges szíve együttműködik vele és hatalmas, erőteljes dobbanásokkal pumpálja a vért elfáradt izmaiba. Irene elindult, nyomta magát előre, forgott, kúszott és megfeszítette az indát. Akármennyire fojtotta is, akármennyire vágta is a torkát a növény szára, Irene most nem hagyta magát. Elhatározta, hogy nem győzi le egy vacak kúszónövény. Az inda megfeszült, Irene már az ájulás határán járt az oxigénhiánytól, de még egyett lökött a testén előre. Ekkor reccsenést hallott és minden elsötétült. Lassan tért magához. Végre megint kapott levegőt és eltűnt a szorítás a nyakáról. Irene felnevetett, aztán elindult tovább. Az inda legyőzése reményt és erőt adott neki. 

A kijáraton beszűrődő fény egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy kitartóan haladt feléje. Amikor végre odaért, látta, hogy a külvilágba vezető nyílás egy kicsit kicsi, de nem akart megállni. Elkezdte kipréselni rajta a fejét, fordult egyet és sikerült kitolnia az egyik vállát is. Aztán a másikat. Amikor kint voltak a vállai, a lábaival még kijjebb tolta magát, amíg végre sikerült a csípőjét is kipréselnie a lyukon. Amikor végre kihúzta a lábait is, Irene összekucorodott a fűben és zokogni kezdett a stressztől. Sokáig sírt. Nem vette észre, hogy emberek veszik körül, akik takarót terítettek véres, összezúzott testére és forró levest hoznak neki. Lassan kezdte csak felfogni a külvilágot. Hagyta, hogy az emberek betakarják, megetessék és gondoskodjanak róla. Végre biztonságban volt.

 

 

Ha úgy érzed, megmozgatott benned valamit ez a novella vagy szeretnél utánajárni milyen élményeid voltak a születésednél és oldani az esetleges traumákat, gyere el az október végén tartandó születéstréningre! Részleteket ide kattintva találsz róla!

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A JátékmesterbeA nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod őket!