Az én házam, az én szabályaim!

Régen sokszor elhangzott a fenyegetés a szülők részéről: “Amíg az én házamban laksz, addig azt csinálod, amit én mondok!”

Sajnos, a mai napig sok családban ugyanez a szemlélet uralkodik. Van, aki nyíltan így is gondolja és van, aki egyszerűen ebben nőtt fel és tudattalanul, automatikusan használja ezt a kegyetlen fegyvert, anélkül, hogy belegondolna, mit okoz ezzel a gyereke lelkében.

Ha jobban megvizsgáljuk ezt a mondatot, egyből megértjük, hogy amikor valaki ezt mondja vagy csak ezt sugallja a gyerekének, akkor valójában életveszélyesen megfenyegeti őt. Ez megdöbbentően hangzik, mégis ez az igazság, ugyanis a szülő ilyenkor egy nagyon ősi félelemre játszik rá, amely minden emberben, állatban megvan. Nevezetesen arra, hogy ha egy embergyereket vagy állatkölyköt kitaszítanak a csoportból, falkából, családból, amelyben él, akkor nagy valószínűséggel elpusztul, hiszen nehezen jut élelemhez és teljesen védtelen. 

Vagyis, amikor egy szülő azt mondja, hogy nem élhet vele a gyerek, ha más értékeket vall, mint ő, akkor tulajdonképpen az elé a választás elé állítja, hogy vagy megtagadja magát és a saját értékeit vagy meghal. 

Ha egy kicsit mélyebbre ásunk és ennek a mondatnak az értelmét jobban megnézzük, akkor máris jobban meggondoljuk, hogy használjuk-e az atomfegyverünket egy védtelen négy-hat vagy akár tizenhat éves gyerek ellen, ugye?

Mi történik azokkal, akiket rendszeresen ezzel fenyegettek a szüleik?

Felnőttkorban minden alkalommal, amikor a saját útjukat szeretnék járni, rettegni kezdenek. Amikor olyan munkát szeretnének, ami nekik megfelel, de a szülők nem támogatják az ötletet vagy olyan párt választanak, aki nem szimpatikus a szülőknek vagy egyszerűen csak örökbe fogadnak egy kisállatot, ami ellenkezik a szülői akarattal, máris bekapcsol a halálfélelem. Ezt persze inkább csak elnyomott feszültség vagy állandó szorongás formájában érzékeli az ember, de megnyilvánulhat abban is, hogy gyorsan elszivárog az energia a szülők által nem támogatott tervek megvalósításakor. 

A felnőttek, akiket gyerekkorban gyakran fenyegettek ezzel a módszerrel, sokszor nehezen változnak vagy alkalmazkodnak új helyzetekhez, hiszen még mindig ott munkál bennük az a régi félelem, hogy ha eltérnek a gyerekkori szabályoktól, életveszélyben találják magukat. Sok párkapcsolat is ezért megy tönkre, mert a pár egyik vagy akár mindkét tagja olyan csökönyösen védelmezi a saját igazát és mintáit. A másik fél ebből arra következtet, hogy egy vacak viselkedésminta vagy vélemény valamiről fontosabb, mint ő és a párkapcsolat. Kevesen ismerik fel, hogy gyakran nem a minta vagy vélemény fontosságáról van szó, hanem vegytiszta, gyerekkorban kondícionált halálfélelemről. 

Ha ilyet tapasztalunk vagy tudjuk, hogy gyerekkorunkban kijátszották ellenünk a szüleink ezt az ütőkártyát, érdemes valamilyen önismereti módszerrel feloldani ezt a félelmet és tudatosítani, hogy már nem vagyunk kiszolgáltatott gyerekek. 

Szülőként pedig arra kell figyelnünk, hogy a gyermekünk, akármilyen sok mintát tőlünk tanul meg tőlünk, akármennyire is hasonlít ránk, egy külön egyéniség, saját sorssal, saját értékrenddel, ami akár nagyon fiatal kortól nagyon különböző is lehet a miénktől. Nem tisztességes emiatt az életével fenyegetni őt. Ráadásul, amikor azt mondjuk neki, hogy vagy úgy viselkedik, ahogy akarjuk vagy kitesszük őt a házból, azt közvetítjük felé, hogy csak neki fontos, hogy velünk legyen, nekünk egyáltalán nem. Vagyis nem érdekel  bennünket, hogy él-e vagy hal-e. A legtöbb gyerekben pedig az az érzés, hogy ő nem számít és értéktelen legalább olyan mélyen megmarad, mint maga a fenyegetés. Nem tudnám megmondani, hogy melyik okoz nagyobb kárt. Tényleg nem tudunk jobb fegyelmezési módszert, mint “az én házam, az én szabályaim”?