Az elnáspángolt királyfi

– Jimmy! Jimmy! Merre vagy? – visszhangzott a kertben az anya aggódó hangja.

Már tíz perce nem találta a kisfiút, pedig biztos volt benne, hogy nem lesz semmi baj, ha hagyja még egy kicsit játszani a kertben. Most meg eltűnt. Kezdett nagyon ideges lenni. Indulnia kellett volna munkába. Amíg dolgozott, Jimmyre az új bébiszitter vigyázott. 

Körbejárt a kertben, benézett a bokrok mögé, még Jimmy kedvenc búvóhelyére, a nagy diófa odvába is bekukkantott, de sehol sem találta hároméves fiát. 

– Jimmy! – szólongatta folyamatosan. 

Hallotta, hogy a bébiszitter csenget. Idegesen berohant, hogy kinyissa az ajtót. Fél perc múlva már megint a kertben volt. A kisfiú nem mehetett sehová, mert a kert másfél méter magas kerítéssel volt körbevéve. Ilyen magasra pedig még nem tudott felmászni. Jimmy amúgy sem volt az a kalandvágyó gyerek. Sokkal jobban szeretett a megszokott környezetében bóklászni, mint ismeretlen helyeken barangolni. 

– Sehol sem találom! – kiabálta be az anya a bébiszitternek, aki bent kereste a gyereket. 

A nő egyszer csak visítást hallott és hallotta, hogy a bébiszitter kikiabál. 

– Megtaláltam. A gardróbban volt.

Az anya besietett a házba és megrovóan nézett hároméves kissé pufók, szőke fiára.

– Jimmy! Soha többet ne csinálj ilyet! Nagyon megijesztettél! Már mondtam, hogy bújócskázni majd csak az óvódában lehet a többi gyerekkel! 

A kisfiú lesütötte a szemét, az anya nem látta a szemébe gyűlő könnycseppeket. Adott a feje búbjára egy puszit, azután az ajtóhoz lépett. 

– Délután ötre itthon leszek. Az ebéd a hűtőben van – mondta a bébiszitternek, azután felkapta a táskáját és kilépett az ajtón. 

A kisfiú egyedül maradt a mogorva bébiszitterrel. A lány nem szerette a gyerekeket, de kénytelen volt kiegészíteni a szüleitől kapott támogatást a főiskola ideje alatt, így elvállalta az anyja barátnőjének kisfiát. Valahogy idegesítette ez a gyerek. Túl pufók volt, túlzottan ügyetlenül mozgott és túlzottan félős is volt. Pont mint egy elkényeztetett királyfi. A félősségét kihasználva gyakran ijesztgette őt, elbújva egy-egy helyiségben. Amikor a kisfiú keresni kezdte a lányt, ő hirtelen előugrott az ajtó vagy valamelyik bútor mögül. A kisfiú ilyenkor sírni kezdett, de a lány gorombán rászólt, hogy hagyja abba, mert a fiúk nem sírnak és ez az egész semmiség.

Két napja a bébiszitter erősen rácsapott a kisfiú kezére, amikor ebéd előtt venni akart a dohányzóasztalon felejtett süteményből. Ki is pirosodott a kisgyerek kézfeje az ütéstől. Jimmynek már éppen sírásra görbült a szája, amikor a bébiszitter gorombán rászólt:  

– A fiúk nem sírnak! Ez amúgy is semmiség! Nem is történt semmi! – mondta és a szeme szikrát szórt. Jimmy megijedt. 

Ma az anya azt kérte, hogy a bébiszitter teregesse ki a mosógépben lévő mosott ruhákat és melegítse meg a krumplipüréből és csirkehúsból álló ebédet. A megállapodás szerint a bébiszitter is ehetett az előkészített fogásokból, mert így nem kellett elmennie ebédért és a kisfiúval maradhatott egész nap. 

Jimmy aznap krumplipürét evett és egy apró csirkehús darabot. A bébiszitter ette meg szinte az összes húst. A kisfiú vágyakozva nézte az ínycsiklandó húsdarabokat, amiből neki alig jutott. Szerette az anyja főztjét. Az anyja a nagyanyja mellett tanult főzni, aki sikeres szakács volt egy neves étteremben. Amikor nyugdíjba ment, ő vigyázott Jimmyre egészen addig, amíg egy agyvérzés le nem döntötte a lábáról. Felépült, tudott járni, beszélni, de időnként voltak emlékezekiesései és kezdődő demenciát állapítottak meg nála. Megbeszélték, hogy biztonságosabb lesz egy bébiszitterre bízni Jimmyt. 

– Jimmy, menj aludni! – utasította a bébiszitter, miután megették az ebédet. 

A kisfiú bár egyáltalán nem volt álmos, mégis megkönnyebbült, amikor eljött végre a délutáni alvás ideje. Ilyenkor legalább egyedül lehetett és még ha ágyban is kellett maradnia, oda legalább bevihette a kedvenc dömperét, meg néhány építőkockát és játszhatott építkezősdit. A bébiszitter nemigen nézett rá, hogy mit csinál, így ha bent maradt a szobában, akkor nem volt probléma. 

Jimmy sokszor nem aludt, hanem elképzelte, ahogy hatalmas darukkal húzza fel a dömperrel az építkezésre szállított anyagokat, amikből azok a csillogó toronyházak épültek, amelyek annyira elbűvölték. Másfél órán keresztül csendben játszott. A képzeletében az ágyon többsávos utak futottak, amelyek mentén több tíz emeletes épület magasodott, amelyeket mind ő épített fel az elmúlt hetekben. Az egyiket szürke üveg borította, más nem is látszott kívülről, csak a sima, csillogó felület. A másiknak pedig gömb alakja volt és azzal a rücskös fekete kővel volt borítva, amit olyan sok modern épületen látott. A harmadik és a negyedik épületet egy lebegő híd kötötte össze. A híd oldala is csupa üveg volt. Aki ott sétált, ráláthatott az egész városra. Jimmy boldog volt. 

Egyszer csak meghallotta a bébiszitter hangját. 

– Jimmy, ébresztő! Gyerünk, itt az uzsonna! 

A kisfiú képzeletéből hirtelen eltűnt a város, ő pedig lassan kimászott az ágyból. Az ajtó felé menet rálépett egy duplóra és felkiáltott a fájdalomtól. A bébiszitter megjelent az ajtóban és haragosan ránézett:

– Mi van már megint? – amikor látta mi történt, a kisfiúra förmedt. – Figyelj jobban a lábad elé és nehogy sírj nekem! Nem is történt semmi! Olyan vagy, mint egy elkényeztetett királyfi, aki minden semmiségből hatalmas ügyet csinál!

Jimmy visszanyelte a könnyeit és elment a bébiszitter mellett. A kisfiú a lány combjának közepéig ért.

A bébiszitter odatette elé a vajas kenyeret és rádobott egy darab sonkát. A kisfiú automatikus mozdulatokkal pakolta a szájába az ennivalót. Az ízét nem érezte, akár fürészpor is lehetett volna. A lány türelmetlenül várta, hogy a kisfiú végre végezzen az evéssel és elpakolhassa a tányérokat, meg a tejespoharat. 

Jimmy érezte a sürgetést és igyekezett a lehető leggyorsabban magába tömni az ennivalót. 

Szerette volna megmutatni valakinek az ágyában lévő várost, de tapasztalatból tudta, hogy a bébiszittert jobb, ha békén hagyja. Amikor legutóbb játszani szeretett volna vele, végül kapott egy pofont, azzal hogy túl erőszakos, pont, mint egy elkényeztetett királyfi. 

Jimmy lemászott az ebédlőszékről és kiment a kertbe. A bébiszitter főzött magának egy kávét és kiült egy könyvvel a teraszra. Nem nagyon figyelt a gyerekre, aki a neki kialakított homokozóban matatott valamit. Talált is egy furcsa, henger alakú, barna rudat. Már egészen meg volt száradva. Felvette és nézegetni kezdte. Fogalma sem volt, hogy mi lehet az. Már vagy öt perce forgatta, vizsgálgatta a macskakürüléket a kezében, amikor a bébiszitter felpillantott a könyvéből. Amikor meglátta mit fogdos a kisfiú, dühösen felkiáltott. 

– Mi a fenét csinálsz? Teszed le azt, de rögtön! – odalépett és egy erőset rásózott a kisfiú fenekére. Jimmy megijedt. Az ütés erejétől előrebukott és a homokba esett. Az arca, a szeme és a szája tele lett homokkal. Felsírt. 

A bébiszitter felkapta és a hóna alatt becipelte a házba. Ott durván lemosta az arcát, azután a kezét. A kisfiú egész felsőrésze vizes lett. Jimmy most már hangosan sírt, a bébiszitterben pedig egyre nőtt a feszültség. Még egyet rásózott az ijedt gyerek fenekére. 

– Hagyd abba! Ez semmiség! Nem is történt semmi!

Tíz perc múlva Jimmy a szobájában találta magát. A bébiszitter többet nem engedte ki a kertbe. A kisfiú egy tűzoltóállomást épített, pont olyat, mint amilyet az édesanyjával látogatott meg két hete, hétvégén. Az anyja tudta Jimmy mennyire odavan az tűzoltóautókért és mivel az önkormányzaton dolgozott és volt kapcsolata a helyi tűzoltósággal, megszervezett neki egy látogatást. A kisfiú olyan boldog volt, mint még soha. Felülhetett az autókra, pancsolhatott a locsolókkal és még a vicces rúdon is lecsúszhatott, persze csak úgy, hogy egy tűzoltó eresztette le egy hámmal, nehogy leessen. Képzeletben megint ott járt a tűzoltóállomáson. Visszaemlékezett arra a napra, amikor annyira boldog volt. Az anyja ezután elvitte ebédelni a dzsungeles étterembe, utána pedig jó két órát játszottak a közeli játszótéren. Jimmy teljesen kimerült és mosollyal az arcán aludt el késő délután. Szerette az anyját. Jó volt vele lenni. Sokat jöttek-mentek hétvégenként, de hétköznap keveset látta. Mire hazaért a munkából, már alig három órájuk maradt együtt lenni, mert Jimmynek le kellett feküdnie. Jimmy imádta ezt a három órát. Az anyja sokszor sütött neki palacsintát vacsorára, és bár mindig elmondta, hogy egészségesebben kéne ennie, nem tudott ellenállni a csillogó szemű, palacsintát habzsoló kisfia látványának. 

Jimmy a szobájában maradt, amíg az anyja haza nem ért. Amikor fordult a kulcs a zárban, Jimmy már rohant is ki elé. Az anyja felkapta, magához ölelte és nyomott egy puszit az arcára. 

– Hiányoztál! – mondta neki és Jimmy hozzábújt. 

– Mi volt itthon? – fordult a bébiszitterhez.

– Semmi különös. Eseménytelen nap – válaszolta a lány és már vette is a kabátját. 

– Nem voltatok a játszótéren? – kérdezte az anya. 

– Nem. Jimmy jobban szeret a kertben játszani – válaszolta a lány és közben szigorúan ránézett a kisfiúra. 

Amikor a lány elment az anya elpakolta a bevásárolt élelmiszereket a tágas konyhában és a fiához fordult, aki el sem mozdult mellőle. 

– Mit szeretnél vacsorázni? – kérdezte, majd mosolyogva hozzátette – Palacsinta nem lesz! Már két napja azt eszünk. Ma valami egészségeset választhatsz csak!

– Akkoj olyan szemes tojást kéjek! – válaszolta a kisfiú. Az r betű még nehezen ment neki.

Az anyja nekiállt tükörtojást készíteni és közben kérdezgetni kezdte Jimmyt. 

– Mi történt ma? 

A kisfiú kissé elkomorodott, aztán annyit mondott csak: 

– Semmi. 

– Mégis? Mit játszottál? 

– Építettem tűzoltóállomást, meg homokoztam. 

– Az klassz! Vacsora után megnézem majd az állomást, jó? 

Vacsora közben az anya igyekezett tovább kérdezgetni Jimmyt arról, hogy mi történt vele aznap, de a válasz minden alkalommal következetesen annyi volt csak, hogy semmi. 

Furcsa volt neki, hogy a kisfia, aki régebben annyit beszélt, olyan cserfes volt, az utóbbi időben csendes lett és alig-alig osztott meg vele valamit az életéből. 

A következő napok is hasonlóan teltek. A bébiszitter ideges volt és agresszív, a kisfiú megtanult nem sírni és az anya kezdett egyre idegesebb lenni a szokásos választól arra a kérdésre, hogy mi történt. Úgy érezte, mintha kizárták volna a fia életéből. Azelőtt, amikor a nagymamája vigyázott a gyerekre, Jimmy a nyakába ugrott és le sem tudta vakarni addig, amíg kimerítő részletességgel el nem mesélte neki az egész napját. Most meg, ha kérdezgette is, a válasz ennyi volt: “semmi”, “semmi”, “semmi”, “semmi”.

Egyik este felhívta az anyját. 

– Szia!

– Szia anya! Hogy vagy? 

– Jól köszönöm! Jöttök a hétvégén?  

– Persze, ahogy megbeszéltük. 

Az anyja megérezte, hogy ez most nem csak a szokásos hívás, amikor a lánya az állapotáról érdeklődött. 

– Mi a baj? – kérdezte. 

– Nem tudom. Jimmyvel van valami. Kezdek aggódni. Teljesen kizár az életéből. Ha megkérdezem, mi történt vele aznap, mindig csak annyit válaszol, hogy semmi. Minden egyes nap. Semmi, semmi, semmi. 

A hangja kétségbeesett volt. 

A vonal másik végén a nagymama csendben volt és gondolkodott. 

– Mióta van ez? – kérdezte. 

– Pár hete, amióta bébiszittere van.

– Kérd meg, hogy mesélje el, írja le neked azt a semmit! Mondja el, hogy milyen, mit érez, amikor az a semmi történik. 

Az anya fejében hirtelen világosság gyúlt. 

– Köszi anya! Sokat segítettél! Majd hívlak!

Lefekvéskor az anya megkérte Jimmyt, hogy mesélje el a semmiket, amik történtek vele. A kisfiú nyelve megeredt. A történeteiben volt fájdalom, bánat, voltak piros foltok a bőrén, kiabálás, félelem. Az anya szívét mintha egy ököl préselte volna össze a mellkasában. Fékezhetetlen dühöt és szívszorító bánatot érzett felváltva, ahogy az ebéd előtt megkóstolt süteményről, a pár szem csirkéről, a homokozóban játszódott jelenetről, vagyis a sok semmiről mesélt neki a kisfia. 

Azzal fektette le Jimmyt, hogy kivesz egy hét szabadságot, együtt lesznek és megígérte neki, hogy a bébiszittert soha többé nem kell látnia.

Az anya az egy hét alatt talált egy óvodát, ahová soron kívül felvették a fiát. Jimmy imád oda járni. Minden nap, amikor az anyja érte megy, hazáig meséli, mi minden történt vele. Az anyja pedig boldog, hogy a “semmi” végre eltűnt az életükből és visszakapta régi, cserfes gyermekét.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.