Az asszertivitás tanulható. Vagy mégsem?

Az asszertivitás olyan viselkedés, amelynek segítségével az ember, amellett hogy figyelembe veszi mások érdekeit, magabiztosan érvényesíti a sajátjait is. Teszi mindezt agresszió vagy passzivitás, azaz a másik érdekeinek való feltétlen behódolás, nélkül. Ahhoz, hogy asszertíven tudjunk viselkedni fontos, hogy világosan kifejezzük, amit szeretnénk, indulatok és mellébeszélés nélkül. Az is segít, ha magabiztosak és nyugodtak vagyunk és mindez látszik a testtartásunkon, hallatszik a hangunkon is. A legtöbb helyen azt olvashatjuk, hogy az asszertivitás tanulható készség. Ez így is van, bizonyos feltételek teljesülése esetén. 

Ezek a feltételek pedig a következők: 

  1. Világosan meg tudjuk fogalmazni magunkban, hogy mit szeretnénk, illetve, hogy mit érzünk.
  2. Képesek vagyunk mások felé kifejezni, amit szeretnénk, illetve amit érzünk. 
  3. Miután tisztában vagyunk vele mit érzünk és mit szeretnénk, ezek alapján magabiztosan meg tudjuk húzni a határainkat. 

Ha a fenti három dologra képesek vagyunk, viszonylag könnyen meg fogunk tudni tanulni technikákat, szófordulatokat, hogy asszertíven viselkedjünk. Azután már csak gyakorlás kérdése a dolog. Mégis sokan vannak, akik úgy érzik, annak ellenére képtelenek asszertíven viselkedni és kommunikálni, hogy már számtalan könyvet elolvastak a témában és részt vettek több tréningen is. A helyzet kulcsa ebben az esetben nem az, hogy még többet foglalkozzunk az asszertív viselkedés elsajátításával, hanem az, hogy megnézzük melyik feltételnek nem tudunk eleget tenni.

Azok, akik gyerekkorukban folyton a szülők jólétével foglalkoztak vagy akiket elhanyagoltak, esetleg traumás gyermekkoruk volt, (pl. függőségben, mentális vagy fizikai betegségben szenvedő szülő mellett nőttek fel, abúzust, hiánytraumákat szenvedtek el), megtanulták, hogy az ő igényeik, érzéseik nem számítanak. A kisgyerekek ilyen környezetben elfojtják az érzéseiket és a saját igényeiket a szülőé alá rendelik. Ilyen gyerekkor után felnőttkorban komoly nehézségeket okozhat, hogy egyáltalán rájöjjenek mit is szeretnének vagy mit is éreznek valójában. Az érzések és a kívánságok világos kommunikációja ilyenkor nagyon nehéz és először meg kell tanulnia az embernek hallgatni a belső hangjára.

Nő furcsa tollas kalapban büszkén vállalva személyiségét

Az első lépés tehát megismerni az érzéseinket, vágyainkat. Erre a legjobb módszer, ha hagyunk magunknak időt, amikor csendben vagyunk és ráhangolódunk a belső hangunkra. A legjobb, ha ezt rendszeresen megtesszük, de legalább akkor érdemes, amikor valamilyen komolyabb döntési helyzetbe kerülünk. Idővel és gyakorlással egyre hangosabban fog szólni ez a belső hang és egyre inkább tisztában leszünk önmagunkkal.  Ha felfedeztük az érzéseinket, vágyainkat, akkor jöhet az, hogy megtanuljuk őket világosan kifejezni.

Sok kisgyerek nő fel úgy, hogy bár tisztában van az érzéseivel, vágyaival és a személyiségével, de úgy érzi nem fejezheti ki őket. A gyerekek ilyenkor felvesznek egy szerepet, amelyet a családban eljátszanak és a kimutatott érzéseket, vágyakat aszerint szűrik meg, hogy melyik elfogadott, melyik nem. Gyakorlatilag álarcot viselnek, mert úgy érzik nincsen joguk kifejezni a valódi önmagukat. Ha a mindennapokban másképp viselkedünk, mint a családunk körében, akkor érdemes elgondolkodnunk, hogy melyek azok a részeink, amelyeket nem mutatunk meg és miért. Ki kell derítenünk, hogy miért rejtjük el magunkat, pontosan milyen tiltások szerint működünk. Erre többféle jó módszer is van, az egyik hatékony megoldás például a családállítás.  

Végül pedig ott van a határvédelem kérdése. Sok traumás, hiánytraumás gyerekkort átélt felnőtt nem rendelkezik megfelelő határvédelmi jelzőrendszerrel, hiszen gyerekkorától kezdve megszokta, hogy mások átlépik a határait. Fizikai vagy érzelmi abúzus esetén durva határátlépés történik, de ha a kisgyerek ezt megszokja, akkor ez számára később is normális lesz. Megtanulja elnyomni a dühét és normalizálja a felnőttek viselkedését. Felnőttkorában is pontosan ezt teszi majd.

Sérült, bemerevedett arckép

Amikor a főnöke azt kéri, hogy megint dolgozza végig a hétvégét, akkor sóhajtva meghajol az akarata előtt. Lehet, hogy tisztában van azzal, hogy nem erre vágyik, az is lehet, hogy kifejezi egy bátortalan félmondattal, hogy el akart utazni, de a végén mégis bólint. Ahhoz, hogy megvédjük a határainkat, legbelül éreznünk kell, hogy jogunk van kijelölni őket. A nehéz, traumás gyerekkor pontosan ezt az érzetet veszi el a gyerektől. Hogy joga van a határaihoz. Ennek az érzésnek a visszaszerzése nem történik meg pár nap alatt, de megoldható. Nagyon fontos is, hogy megoldjuk!

A lényeg az, hogy ha már a huszadik könyvet olvassuk az önérvényesítésről és kívülről fújjuk a technikákat, de mégis képtelenek vagyunk rá a gyakorlatban, ne ostorozzuk magunkat! Keressük meg az okát! Ha azt feloldottuk, könnyedén fogjuk alkalmazni a tanultakat.