Az árnyék

Nem voltak tükrök a házban. A nagyságos asszony ki nem állhatta őket. Végül is érthető volt, hiszen már negyvenöt felé járt és megjelentek az első szarkalábak a szemei körül. Az árnyék, a nagyságos asszony hűséges, de lenézett szolgálója, most is takarított. A nagyságos asszony elment valahová. Elment, hogy megvalósítsa az álmait, hogy kiélje magát, hogy megélje az életét. Az árnyék úgy érezte, már jól ismeri őt, hiszen születésétől fogva vele élt. Ismerte minden jó és rossz tulajdonságát. A vágyat, hogy cifra, szép ruhákban járjon, hogy köztiszteletnek örvendjen, hogy valami olyannal foglalkozhasson, ami igazán érdekli. Tudta, hogy ezek a vágyak olyan, de olyan mélyen gyökereznek a lelkében, amilyen mélyre a legvastagabb, legöregebb fa gyökerei nyúlnak és éppen ezért kiírthatatlanok. Az árnyék még próbálkozott kiírtani ezeket az ismeretségük legelején, de azután rájött, hogy mindketten békésebben élhetnek, ha ő is megbékél ezzel a helyzettel. Az ő dolga végül is az volt, hogy rendben tartsa a házat, az életet. Mindig legyen frissen mosott ruha, a házban ne szaladgáljanak undok porcicák, legyen meg a bevásárlás, hogyha a nagyságos asszony megéhezne vagy megszomjazna legyen mivel táplálnia magát. Ja, és a munka. Azt is megszokta már, hogy neki kell dolgoznia. Reggel korán kelt, hogy elvégezzen némi házimunkát, mielőtt elindult volna dolgozni a gyárba. Nem szerette igazán a gyárat. A futószalag mellett úgy érezte kiölődik belőle a lélek, de hát valakinek ezt is meg kellett csinálnia. Ez volt a megállapodás közöttük. A nagyságos asszony kergette az álmait és sokszor mondta, hogy majd ha befut, akkor bizony lesz elég pénze a betevőre és nem kell már neki gondoskodnia mindkettőjükről. Nem nagyon hitt ebben. Az álmok, a vágyak az önkifejezésre valahogyan mindig kudarcba fulladtak. Akkor a nagyságos asszony hetekig ki sem mozdult a szobájából és csak sírt meg kesergett állandóan. Megszokta már, hogy a legjobb amit tehet ebben a nyomorúságos helyzetben az az, ha csirkehúslevest főz neki és magára hagyja, hogy kikesergje magából a kudarc mérgező hatásait. A nagyságos asszony pár hét múlva rendszerint magához tért és megint nekiállt megszőni a világratörő terveket, amelyek majd megoldják mindkettejük megélhetését. Jól ismerte már ezt a hullámzó ciklikusságot. A nagy tervek erőt és lelkesedést adnak. A nagyságos asszony eljár otthonról, mindenféle emberekkel találkozik, akik majd a reménybeli üzleteiben támogatják, azután elkezdődik a tervezés, gondolkodás és a partik, amelyeket abban a reményben ad, hogy vevőket, fogyasztókat szerezzen magának. Mindenkinek elújságolja, hogy mivel foglalkozik, most éppen milyen nagyszabású tervek megvalósításán dolgozik, azután pedig pár napig otthon ül, hogy megvalósítsa a terveit. Azonban a megvalósítás fázisában valahol mindig elakad a dolog. Talán ott lehet a hiba, hogy a nagyságos assszony nemigen szeret otthon ülni. Pár nap alatt meg is unja a dolgot és újra elindul a világban, hogy ihletet merítsen a barátnőivel való beszélgetésekből, az urakkal való flörtölésből és néhány ilyen hét után rátör a felismerés, hogy megint kudarcot vallott. Hiszen az egész dologból nem lett semmi. Ilyenkor zokogni kezd és bezárkózik a szobájába. Ki sem dugja az orrát két-három hétig és gyűjti az erőt az élet nehézségeivel, meg a saját haszontalanságával való szembenézéshez és eszi a húslevest. Jól ismerte már ezt az egész folyamatot és valójában szánta is a nagyságos asszonyt ilyenkor. Szánta, mert látta hogy igazán, a lelke mélyéig áthatotta a saját értéktelenségének tudata. Az pedig nagyon rossz érzés. Az árnyék jól tudta ezt, hiszen ez elől menekült már évtizedek óta. Minden percét szorosan beosztotta, az egész napi programja olyan szorosan préselődött abba az irgalmatlanul szűk huszonnégy órába, mint a heringek az apró konzervdobozba. Egy percre sem akarta haszontalannak érezni magát. Józan volt és dolgos és hát így, mit is gondolhatna mást, értékes is. 

Az árnyék már két hete hordta be a szobába a húslevest miközben dolgozott és háztartást vezetett. A harmadik hét is eltelt így és már a negyedik közepén jártak, amikor elkezdett aggódni. A felépülés, az új ötlet szikrájának kipattanása még sohasem tartott ilyen sokáig. Nem értette mi történik, de nem gondolkozott rajta sokat. Két elintézendő feladat között fel-felvillant benne a kétely, hogy nagyobb problémával áll most szemben, mint eddig, de ilyenkor a figyelmét gyorsan visszairányította az éppen aktuális dolgára. Az ötödik héten azonban már maga előtt sem tudta letagadni, hogy nagyobb a baj a szokásosnál. A nagyságos asszony egyre fogyott és öt percre ha kimerészkedett az ágyból. Már nem törődött a hajával sem, nem érdekelte, hogy bárki beeshet látogatóba. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, a szája cserepes volt és a szélei annyira lefelé görbültek, hogy egy kis bajusszal jobban hasonlított volna egy harcsára, mint önmagára. Az árnyék kezdett kétségbeesni. Fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Tudta, hogy a nagyságos asszony nélkül neki sem lenne hol laknia. Bármennyire is gúnyolódott a gazdája haszontalanságán és meddő próbálkozásain, hogy megvalósítsa önmagát, bármennyire is ítélkezett felette amiatt, hogy a munkabírása messze elmaradt az övétől, mégis csak szimbiózisban éltek már negyvenöt éve. A nagyságos asszony álmai, tervei hoztak színt, a partijai életet, a lelkesedése fényt az egyébként lehangolóan szürke, konyhában és gyárban töltött mindennapjaiba. Most, hogy ilyen sokáig ki sem dugta az orrát a szobájából, hogy napról napra jobban elpárolgott belőle az összes lelkesedés, az összes élet, az árnyék megérezte a saját életének sivárságát. A partik nélkül, amelyek alatt azért vele is beszélgettek pár szót a vendégek és felvehette a szebbik ruháját, a tervek nélkül, amelyeket ugyan gyakran átkozott, mert nehéz volt az asztalokra kiteregetett papírhalmaz között takarítani és a lelkesedéstől ide-oda libegő nagyságos asszony nélkül nem maradt más, csak a lelketlen robot. Már neki sem volt célja, csak annyi, hogy túléljék az egyik napot a másik után. 

A hatodik héten az árnyék kezdett elfáradni. A remény is kezdte elhagyni, hogy a helyzet valaha is jobb lesz. A nagyságos asszony egyre inkább besüllyedt a párnák közti álomvilágba. Megparancsolta neki, hogy ne engedjen be hozzá senkit. Az árnyék ezért elhajtotta a látogatókat, bár érezte, hogy jobb lenne, ha nem tenné. A nagyságos asszony megtiltotta, hogy felhúzza a redőnyöket, hogy kitakarítsa a szobáját és elkezdte azt mondogatni, hogy semmi, de semmi értelme az életének. Az árnyék legszívesebben rákiabált volna, hogy szedje már össze magát. A rendszerük működéséhez szükség volt azokra a haszontalan álmokra, arra a meddő lelkesedésre. Nagyon, de nagyon dühös lett! Olyan dühös, hogy mindenkinek minduntalan azt hanghoztatta micsoda haszontalan egy némber a nagyságos asszony. A hetedik héten már neki is mondta. Csapkodott miközben az asszony tiltakozása ellenére kitakarította körülötte a szobát és perlekedett vele, hogy hogyan élhet ennyire eredménytelen életet, hogyan lehet ilyen értéktelen. A munka, az bezzeg ad értéket az embernek! Nézze csak meg őt, hogy mennyire, de mennyire értékes. Mennyi munkát végez a gyárban és mennyit itthon! Hát mi lenne velük nélküle! Ebből a siránkozásból aztán nem lenne kenyér az asztalon!

A nagyságos asszony ezektől a szemrehányásoktól egyre mélyebbre süppedt a párnáiba és elfordult, de az árnyék csak folytatta a kétségbeeséstől dühösen. 

Elkiabálta neki, hogy ő bizony mindig itt volt mellette és betartotta az íratlan megállapodásuk minden szabályát, hogy ellátta, hogy megtett mindent, ami a kötelessége volt és nem azt érdemli, hogy most a másik egyszerre csak felmondja a szerződésüket és itt hagyja őt a végtermék közepén! Az árnyék csak kiabált, kiabált és közben dühösen döngette a fotelben lévő díszpárnákat, hogy a nagyságos asszonynak esélye se legyen megint elaludni. Nem is gondolta volna, hogy a millió szemrehányás, amit ebbe a rövid tizenöt percbe belesűrített milyen dühkitörést idéz majd elő. A nagyságos asszonyban csak gyűlt, gyűlt a feszültség és egyszercsak kitört. 

– Hát minek képzeled te magad, mi? Te ítélsz meg engem? Te mondod, hogy értéktelen vagyok, amikor nélkülem esélyed sem lenne megélni? Hát kié ez a ház? Ki az, akinek a viccein nevetsz, akinek a partijain szórakozol és felveszed a szebbik ruhádat? Ki az, akinek a lelkesedése energiát hoz ezekbe a sötét szobákba? Ki? Ha rajtad múlik az életet úgy nézzük, mint egy siralomvölgyet, ahol a robot ad egyedül értelmet az életnek. A lelketlen robot! Hát nem reménykedsz-e te is minden alkalommal, hogy ezúttal sikerülni fog, hogy végre eljöhetsz a gyárból és könnyebben, vidámabban élhetünk? Reménykedsz, de mégsem segítesz, igaz? Engem nem érdekel ha öt napig áll is a mosatlan edény vagy porcicák futkosnak! Nem érdekel, érted? Ahelyett, hogy ebbe ölöd az energiáidat, inkább állj végre mellém! 

A nagyságos asszony kiabálása köhögésbe fulladt. Lesoványodott testét csak úgy rázta a fuldoklás. Az árnyék sértődötten állt a kezében az utolsó kiporolt párnával és csak nézte a nagyságos asszony rázkódó testét. Amikor a köhögési roham csillapodott és már látszott, hogy nem lesz nagyobb baj, az árnyék ledobta a párnát és az orrát felhúzva kivonult a szobából. 

A következő napokban egy szót sem szóltak egymáshoz. Az árnyék reggel korán kelt és elvégezte az otthoni teendők egy részét, majd elment a gyárba. A futószalag mellett, ahogy ellenőrizte az előtte elsuhanó pékáruk csomagolását, sokszor eszébe jutott a nagyságos asszony kirohanása, de mindig elhessegette a gondolatot. A munka adott értéket neki, ebből éltek meg, hát hogyan is hagyhatná abba, hogy a gazdája kockázatos vállalkozásait támogassa? Nem is értette ezt az őrületet. Az egyik croissant ellenőrzés után olyan hevesen csapta vissza a szalagra, hogy pacsnivá lapult. Remélte, hogy a minőségellenőr nem fogja észrevenni a dolgot a szalag végén. Még csak az kellene, hogy kitegyék az állásából. Akkor aztán szépen állnának! Amikor vége volt a műszaknak, elindult hazafelé. Bevásárolt és olyan gyorsan gyalogolt, amilyen gyorsan csak tudott. Tisztában volt vele, hogy otthon várja még a reggelről maradt mosatlan edény, a mosás és az ablakokat is le akarta mosni aznap. Amikor hazaért teljesen megdöbbent. A konyhát makulátlan rendben találta, a mosott holmi pedig ki volt teregetve a hátsó erkélyen, a nagyságos asszony pedig éppen az ablakokat pucolta. Az árnyékon először a boldogság vibráló érzése futott át, mert a gazdája végre felkelt az ágyból és szemmel láthatóan jobban volt. Azután elöntötte az érthetetlen düh. Lecsapta a bevásárló szatyrot a konyhaasztalra és kiviharzott a házból. Egész este csak bolyongott az utcákon. Fogalma sem volt mitévő legyen most, hogy haszontalan lett az élete. Utálta a séta minden percét, utálta az utcán andalgó szerelmeseket, haszontalannak érezte a kutyások sétáját, a kávéházak teraszán ülő, beszélgető barátnőket pedig ki nem állhatta. Nem értette, hogyan lehet ilyen értelmetlen dolgokkal eltölteni az életet. Ahogy sétált gondolkozni kezdett, hogy mi is lesz vele, ha nem lesz többé munkája. Teljesen értéktelen lesz, mint az öreg indián, aki már nem tud se halászni, se vadászni, se megvédeni a törzset. Halványan emlékezett még egy mesére, amit gyerekkorában hallott, hogy mi lett az öreg indiánnal. Úgy rémlett neki, hogy felment a hegyekbe meghalni, mert a törzsnek már nem hajtott hasznot, így nem is akarta elenni a falatot a többiek elől. Az árnyéknak csorogni kezdtek a könnyei, mert hirtelen megérezte mit érezhetett az öreg indián lánya, amikor az apja eltűnt és mit érezhetett a sok unoka. Ők nem a hazahozott zsákmány méretével mérték az öreg indián értékét, hanem szívták magukba a bölcsességét, az életszeretetét és élvezték a bölcs idősekből oly gyakran áradó nyugalmat, amely azt üzeni, hogy akármilyen nehéz is ma, az élet megy tovább, a gondok, problémák is elmúlnak és újra kisüt majd a nap. 

Az árnyék rájött mekkora bolondságot csinált az öreg indián egy ostoba hiedelem miatt. Saját magát és a családját is valami nagyon fontos dologtól fosztotta meg. A hittől, az életbe vetett bizalomtól és attól, hogy az ember nem kizárólag a munkában nyújtott teljesítménye alapján mérendő. 

Az árnyék leült egy padra és csak nézte az utcán vonuló embertömeget. Szívta magába az életet, amelyről oly sokáig nem akart tudomást venni. Amíg igavonó lóként, vakon járta az otthona és a munkahelye közötti tíz perces utat, aggódott hogy hogyan lesz ideje mindenre, amit el akart végezni, észre sem vette a virágokat, a kacagást, az idétlenül ugráló gyerekeket. Mindez inkább idegesítette, mint lelkesítette. Most száraz szivacsként szívta magába az új ingereket. 

Éjfélkor fordította el a kulcsot a zárban és lépett be óvatosan a házba. Meglepetésére az asszonya nem volt egyedül. A közeli rövidárubolt tulajdonosa és az egyik neves divatmagazin szerkesztője ült vele a szalonban. Azt, hogy ő megérkezett, nem vették észre, mert nagyon belemerültek mindenféle anyagminták tanulmányozásába. A házban égtek a villanyok és finom melegen ropogott a tűz a kandallóban. Az árnyék gyomra összeszorult. Ahogy látta a dolgok megint kezdtek visszatérni a régi kerékvágásba. Csak az volt a probléma, hogy neki a régi kerékvágás már nem felelt meg. Felébredt benne valami kórság, ami talán mindig is ott lapult az ereiben, a szöveteiben és kezdett eluralkodni az egész lényén. Életében először kíváncsi volt miről beszélgetnek, mit tervezgetnek és többet szeretett volna kezdeni az életével meg a mérhetetlen munkabírásával, mint a csomagolások ellenőrzése vagy a piszkos edények elmosása. Leült a konyhában és kétségbe esett. Hogyan fog elbírni ezzel a kórsággal? Hogyan fog visszatérni a régi életéhez? 

Ebben a pillanatban belépett az asszony és ránézett az árnyékra. Elkeseredett arcáról látta, hogy valami megváltozott. Hosszan nézték egymást. Talán életükben először látták is egymást végre. Az árnyék az asszonyt, aki az utolsó csepp hitével, reményével, az élhető életbe vetett bizalmával még egyszer nekirugaszkodott egy olyan élet megteremtésének, amiről mindig is álmodott. És az asszony az árnyékot, aki végre megállt egy pillanatra és ahogy megálljt parancsolt a belső hangnak, amely oly kétségbeesett munkatempóba hajszolta, képessé vált arra, hogy meglássa az ő törekvésének értelmét is. Látták egymást, minden jó és rossz oldalukkal együtt és végre felfogták, hogy amire törekednek, azt csak együtt érhetik el. Elnevették magukat, amikor rájöttek, hogy negyvenöt éven keresztül kétfelé húzták a szekeret, azért nem mozdult a szekér semerre sem. 

Az asszony odalépett az árnyékhoz és átölelte. Ebben a pillanatban végre eggyé váltak és eggyé váltak a törekvéseik is. 

Öt év múlva az asszonynak három sikeres szabászműhelye volt két városban és mindenki csodálta a hitét, a lelkesedését és a hihetetelen munkabírását.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.