Árvalány-haj

Egyedül ülök a kórházi szobában és várom vissza a műtőből utolsó élő hozzátartozómat, a nagyapámat. A zajok távolról hallatszanak csak, olyan távolról, hogy zsibbadt elmém nem is igen érzékeli őket. Edények csörömpölnek, edédidő van. 

A kezemben egy vékony láncon függő medált szorongatok. A nagyapámtól kaptam, amikor tizenhat éves lettem. Évekig nem is igen foglalkoztam vele, az asztalom egyik fiókjába rejtve várta hogy újra felfedezzem. Nem volt különösebben szép medál, így én sem voltam különösebben elragadtatva tőle, amikor megkaptam. Egyszerű, ovális, aranyláncon függő, kinyitható ékszer volt. A belsejében egy fényképet és szőke hajszálakat találtam, amelyek a domboldalakon hullámzó árvalányhaj arany tengerére emlékeztettek. A nagyanyám képe volt a medálban. A nagyanyámé, akit szinte nem is ismertem, legalábbis nem emlékeztem rá. Ötéves voltam, amikor meghalt. Csak annyit tudtam róla, hogy árvaházban nevelkedett és hat gyermeket szült, az egyikük az anyám volt. A nagyapám annyit mondott, amikor odaadta a medált: “Viseld mindig, segíteni fog! A nagyanyád mindig mindenkinek segített!”

Huszonkét évesen vettem fel először az ékszert. Épp túl voltam egy megrázó szakításon és úgy éreztem, segítség kell. Akkor kezdtem el kérdezősködni is a nagyapámtól. 

A nagyanyám huszonötben született és árvaházban nőtt fel. A nagyapámmal tizenhét évesen találkozott először egy vidéki hadikórházban és azonnal egymásba szerettek. A nagyanyám akkoriban ruhákat javított a katonáknak és mindenkinek, akinek csak szüksége volt rá.

Három év múlva esküdtek meg és egy évre rá megszületett az első gyermekük. A következő évek nélkülözéssel teltek. Egyre több éhes száj várta otthon a nagyapám csekély fizetését és a ritkán hazahozott finomságot, a húsz deka vajat, amit a cserépkályhán melegítettek kenhető állagúra. 

A hat gyerekből kettő érte meg a felnőttkort, de a nagyanyám lendületét a tragédiák sem törték meg. Varrt, főzött, takarított, ha kellett, a szomszédoknál is. Amikor a szomszéd Józsi bácsi felesége belehalt a szülésbe, még a babával is ő foglalkozott hetekig, amíg az egyedül maradt apa meg nem tanulta, mit kell csinálni egy ilyen pici gyerekkel. Türelmesen tanítgatta a ház lánykáit pitét meg piskótát sütni és havonta egyszer vitt az árvaházba megmaradt anyagokból varrt ruhákat a gyerekeknek. A nagyapám szerint olyan életszeretet lángolt benne, amit semmi, de semmi, se háború, se nyomor, se tragédiák nem tudtak megtörni.

Most itt ülök a kórházban, az egyetlen dolgot szorongatva a kezemben, ami megmaradt nagyanyám elnyűhetetlen életerejéből, a kis medált az árvalány-hajjal. Fogalmam sincs, ő hogyan tette túl magát mindenen, a négy kisgyereke halálán, azután az anyámén, amikor egyéves voltam. Anyám halála után kerültem hozzájuk. Mivel apámat nem ismertem, a nagyszüleim neveltek fel, illetve ötéves koromtól, már csak a nagyapám. Egy dologban egész gyerekkoromban biztos voltam: a nagyszüleim szerelme messze, messze túlmutatott életen, halálon, távolságon, tragédiákon. Olyan elevenen élt még most is a nagyapám szívében, mint amikor először meglátták egymást a háború idején. Mintha a mai napig a nagyanyám életereje tartotta volna meg a nagyapámat is. Az ő csilingelő nevetését hallotta ma is, amikor kabarét hallgatott a rádióban, az ő ügyes, fürge kezeit látta a varrógépnél, amikor ránézett a sarokban álló régi Singerre és az ő türelemre intő hangját hallotta a fejében szólni, amikor századszorra is nekiállt megnevelni kamaszodó unokáját. A nagyanyám ott élt velünk minden egyes nap, minden egyes percében. A nagyapámnak nem kellett a kis medál, nem kellett a fénykép vagy a selymes hajszálak, hogy lássa, érezze őt évtizedeken át. Nekem adta a medált abban a reményben, hogy minden alkalommal, amikor csak ránézek, eszembe jut a megtörhetetlen erejű árva lány és átsegít bármilyen nehézségen, amit az élet az utamba hajít.

Egy héttel később a nagyapámat a nagyanyám mellé temettettem. Szeles időben gyönyörűen hullámzik a sírjukon az árvalányhaj.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.