Anakonda a nappaliban

Joe nem húzhatta tovább az időt a konyhában. Megette már az odakészített vacsorát, elmosogatta az edényeket, a helyére rakott mindent és még a kamra legrendetlenebb polcán is rendet rakott. Nagyot sóhajtott és bement a nappaliba, ahol az anyja a kanapén ült és valami ostoba vetélkedőt nézett a tévében. 

A nő rá sem nézett a fiára, úgy kérdezte meg: 

– Milyen volt a vacsora? 

Joe automatikusan válaszolt:

– Nagyon finom, köszönöm.

– Tudom, hogy a curry a kedvenced – az anyja még mindig nem nézett rá, mereven bámulta a tévét. Joenak semmi kedve nem volt a vetélkedőt nézni, mégis valahogy úgy érezte, muszáj ott ülnie legalább egy órát. Nem akart udvariatlan lenni. Szerencsére aznap volt min gondolkodnia, mert a munkahelyére, az elektronikai cikkekkel kereskedő vállalathoz, új könyvelő érkezett. Mia csinos volt és kedvesnek tűnt. Mivel Joe intézte a beszerzéseket és ő vezette az ügyfélszolgálatot is, a főnöke megkérte, hogy vezesse körbe az új kolléganőt. Joe örömmel tett eleget a kérésnek, így az egész napot együtt töltötték a vállalat különböző részlegein. Mia értelmesnek tűnt, gyorsan felfogta az összefüggéseket és megjegyezte a neveket. Joe úgy érezte, Mia estére egészen jó képet kapott a működésükről. A nő meg is dícsérte, hogy mennyire érthetően és összeszedetten magyaráz. Joe azon gondolkodott, mikor nem lenne már korai meghívni Miát egy kávéra. Nagyon vágyott már egy kedves nő társaságára. Egy éve, amióta a legutóbbi kapcsolata zátonyra futott, nemigen volt nő az életében az anyján kívül. Ami azt illeti, a mai napig nem értette, hogy mi is történt valójában. Sharonnal olyan jól megvoltak. Akkor kezdődtek a gondok, amikor felmerült az összeköltözés. Arra gondoltak, hogy közösen kibérelnek egy lakást, de Sharon ezután kezdett hisztissé és nagyon követelőzővé válni. Szinte hisztériásan sürgette a költözést. Pont, mint az előző barátnője, Rita. Azután mindketten eltűntek, sosem hallott felőlük többet. Nem értette a nőket, de minden alkalommal reménykedett benne, hogy ezúttal összejönnek a dolgok. Harmincnégy éves volt, éppen ideje lett volna megállapodni és családot alapítani, de ez nem volt könnyű. 

– Nézz oda, micsoda ostoba némber! Azt sem tudja, mi Tanzánia fővárosa!!!

– Anya, nem mindenki olyan tájékozott, mint te – válaszolta engedelmesen Joe, pedig tisztában volt vele, hogy az anyja is egy hete tudta meg Tanzánia fővárosának nevét egy másik vetélkedőből. Büszkén dicsekedett is vele. Azóta Joe is megtanulta, hogy Tanzánia fővárosa a fura nevű Dodoma. Pont úgy hangzik, mint Szodoma mosolyodott el magában. 

A gondolatai ezután újra a régi barátnők felé terelődtek. Nagyon szerette Ritát, de a nő valamiért ki nem állhatta az anyját. Ha belegondolt, az anyja sem szerette őt, sőt Sharont sem. Az elején mindig minden tökéletes volt, azután valahogy elromlottak a dolgok. Úgy döntött, teázik egyet. Sharonnal esténként mindig megittak egy csésze vörös teát. Azóta is tartotta ezt a szokást, mert a forró ital megnyugtatta lefekvés előtt. 

Felállt, hogy kimenjen a konyhába vizet forralni. 

– Anya, kérsz teát? 

– Igen. 

– Milyet? 

– Zöldet. Te milyet iszol? Vöröset? 

– Igen. 

– Tudod, a múltkor olvastam valahol, hogy a vörös tea függőséget okoz! Nem tesz jót neked!

– Anya, semmi bajom. A tea nem okoz függőséget. 

– Sosem hiszel nekem, pedig olvastam – ezzel visszafordult a tévé felé és többé nem foglalkozott a kérdéssel. 

Joe meglepődött, mert mintha az anyja szemében egy pillanatra valami furcsa sárgászöld fény villant volna. Megrázta a fejét. 

– Biztos csak rosszul láttam. A tévé lehetett – gondolta és kiment a konyhába teát főzni. 

Miután bevitte a teát, elköszönt az anyjától és bevonult a szobájába. Azt tervezte, utánanéz egy kicsit Miának. Megtalálta a Facebook oldalát és a LinkedIn profilját is. Ezek szerint egyedülálló volt és volt egy középtermetű, labradornál kicsit kisebb keverékkutyája. A kutya viccesen nézett ki. Szürke volt, hullámos szőrű és a feje tetején égnek állt egy göndör hajtincs. Pont olyan formája volt, mint a dugóhúzó spiráljának. Joe elmosolyodott. Mindig szerette a kutyákat, de az anyja miatt sohasem lehetett saját kutyája. Tervezte, hogy ha végre elköltözik otthonról, magához vesz egy kutyát. Letette a laptopját, olvasott még egy kicsit, azután elaludt. 

Másnap reggel korán ébredt. Izgatott volt, hogy találkozik Miával. Remélte, hogy ezt a napot is együtt tölthetik. Végül is sok dolgot nem mondott még el a cégről. Arra gondolt, hogy meghívja Miát a céges kávézóba reggelire. Így nem tűnik randinak a dolog, de azért együtt lehetnek egy kicsit és jobban megismerhetik egymást. 

Az anyja már a konyhában szorgoskodott, amikor Joe indulásra készen kilépett a szobájából. 

– Csináltam neked reggelit. 

– Köszönöm, de most nem tudok enni, késésben vagyok. Mennem kell. 

– Akkor becsomagolom. 

– Ne, köszi. Majd megeszem, ha hazajöttem. Reggelizem bent valamit. 

Érezte, hogy az anyja megbántódott egy kicsit, de most nem akart ezzel foglalkozni. Izgatott volt. Hónapok óta először várta a munkakezdést. 

– Izgatottnak tűnsz… – jegyezte meg az anyja. 

– Csak sok a dolgom bent. 

Az anyja hümmögött egyet, visszafordult a konyhapultra kiterített szendvicshez. Joe ezalatt felvette a cipőjét és a kabátját. Amikor kinyitotta az ajtót, még visszafordult, hogy elköszönjön. Éppen elkapta az anyja tekintetét, amely eddig érezhetően a hátát fürkészte. Megint látta a sárgászöld villanást. Határozottan fenyegető volt. 

– Csak képzelődöm  – mondta magának. 

A nap nagyon kellemesen telt. Ha nem is az egész munkaidőt, de a felét legalább Miával tölthette. Úgy tűnt, a szimpátiája viszonzásra talált, mert mielőtt Mia hazaindult volna, benézett az irodájába, hogy elköszönjön. A rövidre tervezett elköszönés egy órára nyúlt, és megbeszélték, hogy a hétvégén elmennek a közeli kutyaparkba megsétáltatni Punkyt, Mia kutyáját. A nő nevetett, amikor Joe elmondta, hogy a kutya “haja” dugóhúzóra emlékezteti. Mia elmondta, hogy pontosan a rakoncátlan felálló tincs miatt lett a kutya neve Punky, mert az őt egy punk kakastaréjára emlékeztette. 

Joe később ért haza a szokásosnál. Az anyja megint a tévé előtt üldögélt. 

– Nézd ezt a marhát! Fogalma sincs, hogy hány milliliter egy liter – köszöntötte az anyja. 

Joe felsóhajtott.

– Van olyan, hogy az ember a stressztől elfelejti amit tud. Amúgy szia, anya!

– De nem az ilyeneket. Ezt tudni kell! – Joe érezte az anyja hangjában remegő dühöt. Jobbnak látta nem feszegetni a témát. 

– Vártalak, de nem jöttél időben. A vacsorádat betettem a hűtőbe. A hús és a kruplipüré is kiszáradt – ezt úgy mondta, hogy rá sem nézett a fiára, csak mereven bámulta a tévét. 

– Bocs, hogy nem szóltam. Elfeledkeztem az időről. 

Az anyja semmit sem reagált, így Joe kiment a konyhába és megmelegítette a húst. Tényleg szíjas volt, a krumplipüré tetején pedig kemény bőr keletkezett. Ettől függetlenül megette a vacsorát. Éhes volt. 

Miután rendet rakott a konyhában a legszívesebben egyből a szobájába ment volna, de tudta, hogy az anyja ettől végképp kiborulna. Annak idején az apjával mindig együtt nézték a vetélkedőket, amikor nyugdíjasok lettek. Vitatkoztak, hogy mi a helyes megfejtés egy-egy kérdésnél és ebből sokszor komoly veszekedések kerekedtek. Joe már akkor megutálta a tévés vetélkedőket. 

Bement a nappaliba és letelepedett a fotelbe. Az anyja a kanapén ült egy saját készítésű horgolt takaróba burkolva. A takaró már elnyűvődött az idők folyamán és egy mosás is ráfért volna, de Joe tudta, hogy az anyja pontosan úgy ragaszkodik a takarójához, mint a gyerekek a kedvenc plüssjátékukhoz. Nem engedik, hogy az anyjuk kimossa, mert más lesz a tapintása, az illata és még a színe is, ahogy megszabadul a rárakódott kosztól. Pont így volt ezzel az anyja is. Szerinte a mosás csak tönkretette volna a fonalakat és a takaró megkeményedett volna. Joe nem állt le kettőnél többször vitatkozni ezen. Tudta, hogy úgysem érdemes. Ahogy ott ült, megint Mián járt az esze. A nőnek nagyon jó humora volt. Kissé szarkasztikus, de nagyon szórakoztató.

– Nagyon el vagy varázsolva az utóbbi időben – szólt hozzá az anyja, mert éppen reklám ment a tévében. 

– Csak sok a dolog az irodában. 

Az anyja nem válaszolt, csak fürkészően ránézett, de Joe a szemét mereven a tévére irányította. Nem akart mesélni Miáról, amíg nem lesz valódi mesélnivalója. 

Végül néhány perc kínos csend után folytatódott a vetélkedő és Joe fellélegezhetett. A szeme sarkából érzékelte, hogy az anyja bár a tévé felé fordul, még mindig őt fürkészi. Ahogy megmozdult a takarója alatt, Joe megesküdött volna rá, hogy egy pikkelyes farkat látott kivillanni a takaró egyik redője alól. Elakadt a lélegzete, odakapta a fejét, de már csak az éppen lehulló takarósarkat látta. 

– Kezdek megőrülni. Jobb lesz, ha lefekszem aludni – gondolta és felállt. 

– Unom a vetélkedőt, inkább olvasok még egy kicsit. Jó éjt, anya!

– Jó éjt! – válaszolta az anyja.

Másnap reggel otthon reggelizett. Nem akarta megkockáztatni, hogy az anyja gyanakodni kezdjen. 

Jókedvűen indult az irodába és az egész napja ugyanígy telt. Aznap ugyan délután négyig nem látta Miát, de akkor a nő hirtelen megjelent az ajtóban két kávéval és egy hatalmas adag papírral, ugyanis szerette volna kissé átalakítani a könyvelésben a raktárkészlet nyilvántartását. Joe meglepődött. Ezek szerint a nő gyorsan felvette a fonalat. A javaslatai nagy része logikus volt és hatékonyabbá tette a rendszert. Joe örült neki, hogy a főnökei felvették Miát. A beszerzésnek sokszor meggyűlt a baja a könyveléssel, mert nagyon más logika alapján működött a két részleg. Most, hogy volt valaki, aki meghallgatta az ő igényeiket és kicsit az ő fejükkel is gondolkozott, remélhetőleg könnyebbek lesznek a dolgok. Három órán keresztül beszélték át az új rendszert mire befejezték a munkát. Joe megdícsérte Miát, mert tényleg jó javaslatokkal állt elő. Elhatározta, hogy ezt a főnöknek is jelzi majd. Este hétkor indult haza, de most nem követte el azt a hibát, amit előző nap, ezért ötkor hazatelefonált, hogy késni fog. Az anyja felszisszent a telefonban, de azért tudomásul vette a késést. Joe gyomra összeszorult egy pillanatra, de aztán, ahogy folytatták a munkát, Mia társaságában újra felengedett.

Amikor nyolckor hazaért a szokásos látvány fogadta, azzal a kis különbséggel, hogy az anyja nem szólt hozzá, csak jelentőségteljesen ránézett. A szeme határozottan sárgászölden izzott. Joe nem tudta mire vélni ezt a színváltozást. Amióta az eszét tudta úgy emlékezett, hogy az anyjának barna szeme volt, de már kezdett kételkedni benne, hogy jól emlékszik-e. Szó nélkül kiment a konyhába és némán belapátolta a vacsoráját. Nem esett jól neki. Olyan volt, mintha mérget enne. A gyomra nehéz lett, a teste fáradt, pedig nem is ette túl magát. Az öklére támaszkodva, tompán üldögélt az asztal mellett már ki tudja mennyi ideje, amikor az anyja bekiabált a konyhába. 

– Joe! Kérek egy teát! De nehogy azt az átkozott vöröset hozd! Nem akarok rássssszokni… – Joe azt hitte rosszul hall, mert mintha sziszegés jött volna a nappaliból.   

A férfi felsóhajtott és feltette a teavizet. Magának vörös teát csinált. Tudta, hogy szentimentális dolog, de így emlékezett Sharonra. Szerette a nőt és nagyon megviselte, hogy egyszer csak nem érte el többet. Sem a hívásaira nem válaszolt, sem a lakásán nem találta, pedig hetekig kereste. Talán Miával más lesz és végre családot alapíthat. Joe tudta, hogy ezek még nagyon korai gondolatok, és magában nevetett is magán, hiszen a nők szoktak a filmekben családról álmodozni az első randevú után, de nem tehetett róla. Tényleg nagyon szeretett volna már feleséget, saját otthont, családot. Tisztában volt vele, hogy az anyjával nem lesz könnyű dolga. Eddig is azért nem költözött el, mert akkor mindketten csak egyedül ültek volna otthon. Eddig akárhányszor felmerült a költözés gondolata, a hangulat napokra jéggé fagyott kettejük között. Joe tudta, hogy eljön a nap, amikor ennek ellenére lépni fog, de eddig egyszer sem alakultak úgy a dolgok. Sajnálta az anyját, hiszen olyan egyedül volt amióta az apja meghalt. 

Amikor elkészültek a teák, bevitte őket a nappaliba és letette az anyja elé az asztalra. Éppen reklám ment a tévében. 

– Milyen napod volt? – kérdezte az anyja.

– Fárasztó. Új rendszert dolgoztunk ki a készletek nyilvántartására az egyik könyvelővel. Sokat kellett koncentrálni, de úgy tűnik, ezután egy kicsit könnyebb lesz a dolgunk. 

Véget ért a reklám és az anyja megint a vetélkedőre figyelt. Joe némán ült a fotelben és kifejezéstelen arccal bámulta a tévét. A következő reklámblokknál az anyja megint felé fordult. 

– Szombaton szeretnék kimenni apádhoz a temetőbe. Gondolom jössz velem – mondta és a mondatát nyomatékosítandó szigorúan ránézett a fiára.  

– Nem tudok. Szombaton programom van – Joe nehezen mondta ki a szavakat. Miközben beszélt látta, hogy az anyja szeme felvillan. A sárgászöld szempár most kifejezetten fenyegetővé vált. 

– Milyen programod lessssz? – kérdezte sziszegve. 

– Egy kollégámmal megyek kutyát sétáltatni. Már tegnap megígértem neki. Vasárnap kimehetünk a temetőbe. 

– Vasárnap nem jó, csak szombaton. Vasárnap esni fog. Egyébként mióta szereted te a kutyákat? – kérdezte az anyja vészjósló hangon, miközben a szemét megint a tévé képernyőjére szegezte. 

– Gyerekkorom óta – válaszolta Joe most már dühösen. 

Az anyja nem válaszolt. Joe felállt és jó éjt kívánt, majd elvonult a szobájába.

A szerda és a csütörtök feszült hangulatban telt. Joe tudta, az anyja ezzel próbálja rábírni arra, hogy lemondja a programját és vele menjen a temetőbe, de nem adta be a derekát. Ezúttal nem. Mia túl fontos volt neki. 

Péntek reggelre mintha minden megváltozott volna. Az anyja csicsergős lett és finom reggelivel várta, mire felkelt.  

– Arra gondoltam, hogy szombaton itt ebédelhetnétek miután megsétáltattátok a kutyát – vetette fel. 

Joe meglepődött. 

– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – válaszolta bizonytalanul. 

– Miért ne lenne? Olyan rég járt itt bárki is. Csinálok valami finom ragut, az nem fog kiszáradni, ha később jönnétek. Mit szólssssz? – sárgászöld szemében lelkesedés csillogott, így Joe nem tudott ellentmondani neki. 

– Rendben. Megkérdezem Miát – válaszolta. 

– Jó. Akkor majd szólj időben, hogy még el tudjak menni vásárolni délután!

Joe gyorsan megette a reggelit és éppen vitte a tányérokat, meg a poharat a mosogató felé, amikor a konyhasziget sarkánál megint meglátta a pikkelyes farkat. Amint felnézett az anyjára a farok eltűnt a sziget mögött. 

– Anya, te is láttad? – bukott ki belőle a döbbent kérdés.

– Mit? – kérdezte az anyja teljesen higgadtan.

– Egy kígyófarkat. 

– Micsodát? 

– Kígyófarkat. Egy pillanattal ezelőtt még itt volt a konyhasziget sarkánál.

– Kisfiam jól vagy? Miért lenne a lakásban egy kígyó? Csak észrevettük volna, nem? 

Joe belenézett az anyja sárgászöld szemébe, amely hideg volt és fényes, mint egy sárgászöld opál. Elbizonytalanodott. Mintha valami furcsa kábulat kerítette volna a hatalmába. El is felejtette a kígyófarkat, csak az anyja hipnotikus szemeit látta. Lassan, lassan magához tért, automatikus mozdulatokkal elindult az előszobába, felvette a cipőjét és a táskáját, amelyben a laptopját vitte azután kilépett az ajtón. Mire a munkahelyére ért, kitisztult a feje, csak enyhe fejfájás maradt a furcsa reggel emlékéül. 

Mia örült a meghívásnak, bár egy kicsit korainak érezte a családnak való bemutatkozást, dehát ő északról jött, és nem tudta biztosan mik a szokások délen. Belement a dologba, de csak úgy, ha Punkyt előtte hazaviszik, mert menhelyi kutyaként nem szerette az idegen lakásokat. Mia egy lakásban lakott a húgával, így azt tervezték, ő vigyáz majd Punkyra, amíg ők ebédelnek. 

A szombat gyorsan eljött. Joe reggel kilenckor találkozott Miával és Punkyval a kutyaparkban. Punky nagyon élvezte a hatalmas kutya-kavalkádot, bár a nagyobb kutyáktól tartott, így inkább a kisebbek társaságát kereste. Kedves kutya volt, nem keveredett konfliktusba senkivel, pedig vagy huszonöt eb ugrált a bekerített területen. Mia és Joe sokat beszélgettek, amíg Punky lelkes farokcsóválással ismerkedett a fajtársaival. Már fél tizenkettő felé járt az idő, amikor elindultak haza. Először hazavitték Punkyt, azután elindultak Joe-ék lakása felé. 

Amikor megérkeztek az anyja szívélyesen fogadta őket. Az asztalt gyönyörűen megterítette, a lakásban pedig ínycsiklandó illatok terjengtek. Joe büszke volt rá, hogy ilyen klassz ebédet esznek majd. Az anyja és Mia jól kijöttek egymással, sokat nevettek, de Joe valahogy mégis különös nyugtalanságot érzett. Az anyja hideg sárgászöld szemeit már megszokta, ahogy azt is, hogy furcsán hosszan sziszeg, amikor “sz” betűt tartalmazó szavakat mond, de mégis veszélyérzete volt. Megesküdött volna, hogy amikor az anyja eltűnt a konyha lengőajtajában, megint látta a pikkelyes farkat az ajtórésben. 

Joe a kávét a nappaliban szolgálta fel a két nőnek. Az anyja a kanapén ült, mellette Mia, Joe így a megszokott foteljába telepedett. A két nő szinte nem is figyelt rá annyira belemerültek a társalgásba. Joenak volt ideje szemügyre venni őket. Mia csinos barna haját lófarokba kötötte és a hivatali öltözék helyett most farmert és sötétkék pulóvert viselt. Érezte, hogy a nő mindenáron meg akar felelni az anyjának, aki látszólag minden figyelmét neki szentelte, de Joe érezte, hogy sokkal inkább az ő rezdüléseit figyeli, mintsem azt, amit Mia mond. Az anyja biztosan érzékelte, hogy nagyon tetszik neki a nő és azt is, hogy kezd beleszeretni. A férfi még feszültebbnek érezte magát. Az anyja sárgászöld szemei egyre inkább felizzottak, Mia pedig mintha hipnózisban lett volna úgy válaszolgatott neki olyan intim kérdésekre is, amelyeket az ember egyébként biztosan kikér magának az első találkozás alkalmával. Joe többször megpróbálta megtörni a varázst egy-egy közbevetett mondattal, de az anyja nem hagyta. Túlzottan erősen a befolyása alá vonta Miát, aki saját maga intette le a védelmére kelő Joet. A férfi egyszer csak nem bírta tovább, felállt és azt mondta Miának, hogy hazakíséri. Az anyja egyből felpattant ülő helyzetéből és ahogy lecsúszott az öléből a takaró, Joe meglátta a pikkelyes farkat. Az anyjának nem lábai voltak többé, hanem rusnya, sárzöld, pikkelyes farka. Az idős nő ránézett a fiára, sziszegni kezdett és föléjük magasodott. Ahogy megszűnt a szemkontaktus, Mia felébredt a kábulatból és egy hatalmasat sikított. Joe maga mögé rántotta a nőt még éppen idejében, mert a négy méteres kígyó éppen el akarta ragadni. Már nem lehetett érteni, amit az anyja mond, ez a lény már nem is az anyja volt. Egy négy méteres, hatalmas kígyó ágaskodott, sziszegett felettük és megpróbált valahogy Miához férkőzni. Szemeivel hipnotizálta Joet, miközben a farkával igyekezett megkerülni a lemerevedett férfit, hogy elérje a mögötte földre esett nőt. Sikerült is megragadnia Mia lábát és már húzta maga felé, hogy összetörje minden csontját egyetlen halálos szorítással, amikor a nő sikolya felébresztette Joet a kábulatból. A férfi kirohant a konyhába és remegő kézzel, sietve keresni kezdte a húsvágó bárdot. Egyik fiókot tépte fel a másik után, míg végre megtalálta a tűzhely alatti szekrényben. Berohant a nappaliba, ahol rémületes látvány fogadta. Mia tehetetlenül vergődött a hatalmas kígyó szorításában, már szinte az egész teste eltűnt. A kígyótestből kialakult halálos spirál egyre jobban szorította. 

Joe vett egy nagy levegőt és a húsvágó bárddal lesújtott a kígyó nyakára. Az állat még dühödtebben szorította a nőt. Mia sikoltozni kezdett, a kígyó hevesen tekergett és sziszegett, megvágott nyakából folyt a vér. Joe újra és újra lesúlytott, amíg a kígyó feje végül le nem vált a testéről. Miután vége lett a szörnyű küzdelemnek, Mia tehetetlenül zokogni kezdett a még mindig erős szorításban. Joe segített neki kikászálódni az élettelen kígyótest börtönéből. Egy darabig a felborult kanapénak dőlve próbálták feldolgozni a sokkot. Amikor Mia magához tért felállt és annyit mondott: 

– Ne keress többet! – aztán felvette a táskáját meg a kabátját és kilépett az ajtón. Joe megszólalni sem tudott a döbbenettől.

Még egy jó órán keresztül ült a földön a hatalmas tetem felett, mire múlni kezdett a katatón, semmit sem érző állapot. Akkor felállt, kivitte a bárdot a konyhába, lemosta a kezéről a vért és ivott egy kis vizet. Negyed óra után merészkedett csak újra vissza a nappaliba. Legnagyobb meglepetésére az anyját a kanapén találta. Éppen a szombat délutáni vetélkedőt nézte. Az ölében ott volt a kedvenc takarója. 

– Eléggé furcsa nő ez a Mia, nem gondolod? – kérdezte Joet, aki falfehér volt a döbbenettől. – Fogalmam sincs mitől sértődött meg ennyire. Nem szokás ilyen udvariatlanul elviharzani!

Ha tetszett a novella, olvass bele nemrég megjelent regényembe, A Játékmesterbe is! Nem fog csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyvet, a nagy könyvesboltokban megtalálod!