Amikor végre meghal a remény

Azt szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára. Nos, vannak helyzetek, amikor az a szerencsés, ha túléljük a reményt, sőt, egyenesen jó hír, ha végre meghal. Hogy melyek ezek a helyzetek? Azok, amikor az egónk valamilyen csapdába kerül, pontosan úgy, ahogy a majom a kókuszdióval.

Bizonyára sokan hallották már a mesét, a majomról, amit úgy fogtak el, hogy egy kibelezett kókuszdiót felfűztek egy zsinegre és kifúrták az egyik oldalát. Pontosan akkora lyukat vágtak rajta, amin a majom keze éppenhogy befért. A kókuszdió belsejébe egy ízletes banándarabot rejtettek. A majom, amint megérezte a finom banán illatát, benyúlt a kókuszdióba és megragadta azt. Mivel a lyuk éppencsak akkora volt, mint a keze, ezért a banánnal az öklében már nem fért ki a lyukon. A majom ezt látva kétségbeesetten küzdött, hogy a kókuszdióból kihúzza a kezét a banánnal együtt. Az nem jutott eszébe, hogy ha elengedné a banándarabot, ugyanúgy ki tudná húzni a mancsát a lyukon ahogyan bedugta. Ez esetben a majom a remény csapdájába esett és ott is ragadt. Pontosan így vagyunk ezzel mi emberek is. 

Gyakran a gyerekkorunkban megszokott koreográfiák, szerepek szerint működünk még felnőttkorunkban is, mert reménykedünk benne, hogy megkapjuk a jutalmat, amit szeretnénk vagy amire annyira vágyunk. 

A perfekcionisták a legtöbbször valamelyik szülő őszinte dícséretére vágynak és ezért hajtanak a tökéletességre állandóan, még akkor is, amikor a szülő már régen nem él és racionálisan belátva esélyük sincsen arra, hogy megkapják amire vágynak. 

Vannak, akikre gyerekkorukban rásütötték a problémásság, a sikertelenség, a butaság, a csúnyaság vagy bármi más bélyegét és a családjukban ez volt az egyetlen elfogadott szerep, amit eljátszhattak, ha meg akarták őrizni a családi békét. 

A Kronosz-komplexusos apa mellett felnövő gyerekek teljesítménye sosem szárnyalhatta túl az apjukét, ha szeretetet és biztonságot akartak, a narcisztikus szülők árnyékában nevelkedő gyerekek pedig csak akkor lehettek nyugodtan, ha a narcisztikus szülő minden igénye kielégült, így le kellett mondaniuk a saját igényeikről.

Az agresszív szülők gyerekei biztonságra vágynak, de csak akkor kaphatják meg, ha teljesen, önmagukat számba sem véve meghajolnak az agresszív szülő minden kénye-kedve előtt.  

Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben a gyerekek kivétel nélkül vágynak valamire, amit sosem vagy csak extrém teljesítmény mellett kapnak meg. Szeretetre, fizikai, érzelmi biztonságra, megbecsülésre, elfogadásra vagy ezek bármilyen kombinációjára. Mivel az az alapvető élményük, hogy amit szeretnének vagy sokszor annak legalább az ígéretét csak akkor kapják meg, ha ilyen vagy olyan szerepet eljátszanak, a felnőtt életükben is tovább játszák majd a rájuk osztott szerepet, tovább reménykedve a jutalomban. 

Nem látják soha elégnek a teljesítményüket vagy mindig mások érdekeit tartják fontosnak miközben a sajátjaikról tudomást sem vesznek vagy állandóan védekeznek a várható támadások ellen vagy akár kövérek maradnak, esetleg ellökik maguktól a párkapcsolatot, a sikert, a pénzt, mert az ő szerepük az a családban, hogy sikertelenek legyenek a munka, a párkapcsolat, az anyagiak vagy a fogyókúra terén. Teszik mindezt egyrészt megszokásból, másrészt azért, hogy végre elfogadja, szeresse őket a származási családjuk. 

Az ilyen típusú remény egy egész életen át végigkíséri azokat, akiknek nincsen szerencséjük. Ez az a helyzet, amikor annak kell örülnünk, ha végre meghal a remény. Annak a reménye, hogy a narcisztikus, agresszív, Kronosz-komplexusos vagy másféleképpen mérgező szülő elismerését, szeretetét végre kivívjuk, ha eléggé elhivatottan játszuk a szerepünket, amit kiskorunkban ránk osztottak. Ha végre meghal a reményünk, akkor tudjuk megsiratni, amit sosem fogunk megkapni, de ezzel együtt fel is szabadulunk a ránk kövült szerep alól. Nem kell már sikertelennek, rossz matekosnak, párkapcsolatra alkalmatlannak, kövérnek, csúnyának vagy akármi másnak lennünk többé. Rájövünk végre, hogy ez egy olyan megállapodás volt, amelyre kisorunkban rákényszerültünk a túlélésünk érdekében, de akármennyire is tartottuk a ránk eső részt, a másiknak sosem volt szándékában betartani az alkut. A jutalom, legyen az akármi is, pontosan úgy lógott az orrunk előtt, mint a szamár orra előtt a répa, amit egy botra kötött a szamár hátán ülő ember. Akárhányat is lép a répa felé a szamár, az minden lépés után pontosan ugyanakkora távolságra van az orra előtt, mint azelőtt és sosem éri el. Ha ezt megértjük, végre kiszabadulunk. 

Ez a folyamat nem rövid és nem könnyű, de ez az egyetlen út a boldogság felé azok számára, akik  mérgező szülő mellett nőttek fel. Először is derítsük fel, hogy milyen alkukat kötöttünk, mivel is fizetünk, hogy a származási családunk különböző tagjai elfogadjanak és szeressenek! Ezután nézzük meg, hogy ezek az “üzletek” boldogságot hoznak-e nekünk vagy boldogtalanságot. Ha utóbbit, akkor kezdjük el tudatosítani, hogy mi az, amit többé már nem szeretnénk úgy csinálni, ahogyan tesszük és hogy ez milyen félelmet hoz fel bennünk! 

Az ehhez kapcsolódó félelmek általában eléggé elemiek szoktak lenni. Rá fogunk ismerni bennük egy kisgyerek félelmeire. Lehet, hogy attól félünk, hogy megvernek vagy megaláznak, esetleg attól, hogy kidobnak vagy éhen halunk. Ha eljutottunk idáig, akkor tudatosítsuk, hogy ki az akitől félünk, ki várja el tőlünk az adott viselkedést és azt is, hogy van-e még hatással az életünkre. Rá kell jönnünk, hogy felnőttként már meg tudjuk védeni, el tudjuk tartani magunkat. Ha pedig szeretetre, elfogadásra, dícséretre vágyunk valakitől, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy volt-e valaha és lesz-e olyan, hogy ezt megkapjuk. Ha reménytelennek látjuk a küzdelmet, akkor tudatosan el kell kezdenünk felhagyni vele. Ha egyedül nem boldogulunk, az önismereti módszerek segíthetnek annak feltárásában, hogy mi a valódi, mély félelem és hogy mi az, ami miatt még felnőttkorunkban sem tudjuk elengedni a reményt.