A legsötétebb szoba titka

María otthon töltötte az ideje legnagyobb részét. Bár még csak tizéves volt, mégis inkább felnőttként viselkedett, mint gyerekként. A szülei szerették a komolyságát és azt, hogy bármit meg lehetett vele beszélni. Mindig betartotta a szavát, ebben úgy bízhattak, mint semmi másban. María sokat olvasott, a szabadidejét rendszerint a ház könyvtárában töltötte. A családja az egyik leggazdagabb volt a városban. Az apjának két gumiüzeme és egy ingatlanokkal foglalkozó cége volt, az édesanyja is ott dolgozott. María iskola után mindig hazament. Amikor nem voltak otthon a szülei, akkor Carolina vigyázott rá, a szülei és őelőttük a nagyszülei szolgálója. Mivel Carolina kezdődő demenciával küszködött a dolog inkább fordítva volt, de ezt persze senkinek sem árulták el. Ez volt María és Carolina közös titka, bár María nem volt benne biztos, hogy az öreg nő emlékezett rá, hogy van egyáltalán titkuk. Mindenesetre hozzászokott, hogy fél-egy óránként felálljon a könyve mellől és megkeresse az öreg szolgálót. Előfordult már olyan, hogy elfelejtette hová indult és eltévedt a pajták közelében. Aznap María vagy egy fél órán át kereste, mire megtalálta az egyik kedves kanca boxában. Carolina éppen teljes nyugalommal beszélgetett a lóval, bár már teljesen beesteledett és kezdett nagyon hideg lenni. Eltartott egy darabig, amíg kislány meggyőzte őt, hogy tudja hol lakik és segít neki hazamenni. Végül Carolina beleegyezett és vele tartott. Épp időben értek a házhoz, mert az édesanyjáék akkor értek haza a munkából. María boldogan ugrott a szülei nyakába. Az apja negyvenhat éves, magas, erős és nagyon ruganyos volt. Rendszerint felkapta a kislányt és megpörgette, az édesanyja pedig beletúrt sűrű, sötétbarna hajába és adott neki egy puszit. María ezt a percet szerette a legjobban a napban. Ilyenkor elfelejtett mindent és boldog volt. Mire a szülei megérkeztek a konyhán már elkészítették a vacsorát, ezért szinte azonnal asztalhoz ültek. Az édesanyja akkurátusan vigyázott az alakjára, így korán szeretett enni és akkor is csak keveset. María emlékezett, hogy aznap Quiche volt a vacsora. A szülei szerették a francia konyhát, ezért onnan vettek fel szakácsot is. María nem járt még Franciaországban, de az apja aznap megígérte neki, hogy elviszi. A kislány elmosolyodott, ahogy felidézte az emlékeit arról a napról. Mire a szülei hazaértek Carolina már el szokott tűnni a szobájában, hiszen már nem kellett rá vigyáznia, más házimunkát pedig a korára való tekintettel már nem végzett. Ma azonban elfelejtett visszavonulni és a folyosókon bolyongott kissé zavarodottan. María nem akarta, hogy a szülei így lássák, ezért amint meglátta a szeme sarkából az öreg nőt, elnézést kért, felállt a vacsoraasztaltól azzal a kifogással, hogy mindenképpen szeretne valamit megmutatni a szüleinek és felmegy érte a szobájába. Carolina után szaladt és karon fogta a hűséges szolgálót. Elindult vele a szobájához, ami a ház nyugati végében volt a nagy folyosón túl. Igyekezett sietni, de Carolina lábai már nem bírták a gyors tempót, ezért lassan haladtak. Végigmentek a húsz méteres folyosón, azután át a konyhán, majd a kamrán. María csak ritkán járt a kamrán túl. A finom édességek és befőttek elterelték a figyelmét, ráadásul a kamra végi ajtó egy másik, rövidebb és sötétebb folyosóra nyílt, ami amúgy sem vlt túl barátságos. A folyosóról két ajtó nyílt. Carolina megállt az egyik előtt, némán megsimogatta a kislány haját, rámosolygott és elővette a kulcscsomóját, amin három kulcs volt. A ház bejárati ajtajának kulcsa – ezt María azonnal felismerte a fogak furcsa formájáról, a másik Carolina szobájának ajtaját nyitotta, de a harmadikról fogalma sem volt melyik zárba illett. 

– Talán a másik ajtóéba. – gondolta magában, azután eszébe jutott, hogy a szülei várják és még azt sem tudta, mit mutasson nekik. Sietve elköszönt Carolinától és elfutott a szobája felé. 

Mire visszaért a vacsoraasztalhoz a szülei már befejezték az evést. Az apja szivarra gyújtott, az édesanyja pedig brandyt iszogatott. 

– Nagyon eltűntél. Valami baj van? – kérdezte az édesanyja aggódva. 

– Nem, dehogy. Csak nem találtam a bélyeggyűjteményemet. Pár napja találtam benne egy furcsa bélyeget azok között, amiket a nagypapa hagyott rám. 

Az édesanyja az apjára nézett. 

– Tényleg? Milyen bélyeget? 

– Egy olyat, amin valami furcsa nyelven van rajta minden. – a kislány fellapozta a bélyeggyűjteményt és diadalmasan mutatta meg a kincset. 

A szülei egy pillanatig néma csendben nézték a bélyeget, az anyja lélegzete felgyorsult, az apjáé pedig elakadt. María nem értette, hogy mi történt. 

Az anyja segélykérően az apjára nézett. 

– Nos, ez nagyon érdekes kislányom. Fogalmam sincs hogyan kerülhetett ide. Valószínűleg a nagyapádnak volt barátja Németországban a háború alatt. Ez a bélyeg ugyanis onnan való. Európából. Biztosan kapott tőle levelet és leáztatta róla a bélyeget. – mondta szokatlanul gyorsan az apja. 

Az édesanyja fellélegzett és a kislányra mosolygott. 

– Gyere, üljünk inkább a kandalló elé és meséld el milyen volt az iskola!

María nem értette a szülei miért nem lelkesednek annyira a bélyegért, amely a világ másik feléről érkezett, mint ő. Hiszen ez hihetetlenül izgalmas volt! De nem volt mit tenni, ezért belekezdett a napja elmesélésébe. A szülei figyelmesen hallgatták. Nagyon szerették Maríát és mindig odafigyeltek rá. Akármit mesélt emlékeztek még a legapróbb részletére is. A kislány hálás volt a figyelemért és egyre élvezetesebben adta elő a nap történéseit. A szókincse hatalmas, a szóhasználata változatos volt a sok olvasásnak köszönhetően és úgy tűnt, komoly színészi képességei is vannak, mert nagyon élethűen utánozta a tanárnői és diáktársai mozdulatait és hanglejtését. Ezek az esti elbeszélések egyre többször fulladtak hangos nevetésbe, ahogy María cseperedett és a képességei kibontakoztak. Kilenc körül María elment lefeküdni, a szülei pedig negyed tízkor bementek a szobájába elköszönni tőle. A kislány boldog volt. 

Szálltak az évek és Maríából csinos, tizenhat éves kamasz lett. Ekkorra Carolina már végképp ágynak dőlt. A demenciája annyira elhatalmasodott rajta, hogy már meg sem ismerte a családtagokat. Mivel azonban annyi éven át hűséges szolgálójuk volt, María apja fogadott mellé egy ápolónőt és az öreg nő náluk maradt. A lány szinte minden nap meglátogatta még úgy is, hogy Carolina már egyáltalán nem ismerte fel őt. Egyik nap, amikor María nála járt észrevette, hogy a három kulcs közül az egyik hiányzik. Pont a rejtélyes kulcs. Igyekezett megtudni az öreg szolgálótól, hogy hol lehet, de Carolina egyáltalán nem fogta fel miről beszél. Ekkor belépett az ápolónő és a lány abbahagyta a kérdezősködést, elköszönt Carolinától és kisietett a folyosóra. Ahogy elhaladt a sötét folyosón a másik ajtó mellett, lenyomta a kilincset, de az, mint mindig most is zárva volt. Elgondolkodott egy pillanatra, de azután ment tovább. Úgy döntött, hogy szól a szüleinek a hiányzó kulcsról. 

Ők azonban túl későn értek haza aznap este, mert színházba voltak hivatalosak. Az apja nagyon jó kapcsolatokat ápolt az argentín politikai elittel, ezért neki és tíz évvel fiatalabb, csinos feleségének számos bálon, vacsorán és előadáson meg kellett jelennie. María anyja élvezte az ilyen alkalmakat. Karcsú alakjának, természetes szőke hajának, eleganciájának és angyalian szép arcának köszönhetően bármit is vett fel, biztos lehetett benne, hogy ő lesz az este szenzációja. Az apja pedig büszkén vonult a gyönyörű felesége mellett. 

María így csak másnap este tudott csak szólni a kulcsról. Az édesapja kurtán-furcsán lezárta a témát azzal, hogy tud róla, nála van a kulcs. Nem akarta, hogy az új ápolónő esetleg rátegye a kezét. 

– Mit nyit az a kulcs? – kérdezte María. 

– Csak egy régi ajtót, de mégsem akarom, hogy elvesszen, mert azon keresztül be lehet jönni a házba. Ez egy régi épület és abban az időben, amikor épült szokás volt egy menekülőutat is tervezni minden házhoz a föld alatt, ha esetleg megtámadnák az épületet. 

María egy kicsit nyugtalan lett. Érezte, hogy a szüleinek nincsen ínyére a kérdezősködése. 

Édesanyja témát is váltott és arról kezdtek beszélgetni, hol tanuljon tovább.

– Színművészetet szeretnék tanulni. A legjobb iskolák úgy tudom Európában vannak. Mehetnék Angliába. 

Bár María jóval érettebb volt a koránál, a szülei mégsem akarták elengedni őt olyan messzire egyedül. Az édesapját Buenos Aireshez kötötték az üzletei, így nem költözhetett Európába. 

– Miért nem keresel magadnak itt valamilyen iskolát? Még van két éved addig, amíg döntened kell. Talán jövőre már járhatnál előkészítőbe is. Mit szólsz? – igyekezett kompromisszumot találni az apja. Mindig is brilliánsan tárgyalt, a lányával sem volt ez másként. 

María beleegyezően bólintott, bár sajgott a szíve, ha arra gondolt, nem tanulhat Shakespeare és Byron hazájában. 

Carolina egy év múlva meghalt, María pedig felvételi előkészítőbe járt a nagymúltú Nemzeti Művészeti Egyetemre, dráma szakra. A fiatal lány már el is feledkezett a kulcsról és az ajtóról. Keveset volt otthon, sokat járt színházba és minden alkalmat megragadott, hogy bármilyen színművészettel kapcsolatos hétvégi vagy nyári kurzuson részt vegyen. Akivel csak találkozott, mind kiemelkedően tehetségesnek tartotta. Mindegy volt, hogy Shakespeare Júliáját, Ibsen Nóráját vagy Austin Marianneját játszotta. Hiteles volt és pár apró gesztussal, az arcizmai pár apró mozdulatával mindent ki tudott fejezni. A színpadon hihetetlen energia töltötte el. Imádott más emberek bőrébe bújni, olyankor úgy érezte lüktet az ereiben az élet, felpezsdült és tökéletesen egybeolvadt a játszott karakterrel.

1966-ban kezdte el az egyetemet. Gond nélkül felvették. Akkoriban az édesapja szinte állandóan nagyon feszült volt, mert a folyton váltakozó katonai és polgári kormányok egyre rosszabb szemmel nézték a gazdag üzletembert, aki igyekezett mindenkivel jóban lenni. A szüleit már egyre kevesebb helyre hívták meg, az apja megfáradt, az édesanyja sem volt már annyira tündöklő középpontja a társaságnak mint korábban. Az eleganciája a régi volt, de az arca ragyogása megfakult az egyre sűrűsödő gondoktól. María sosem érezte, hogy anyagilag bármiben hiányt szenvednének, így nem is igen értette, hogy mitől annyira feszültek a szülei. 

1967. márciusában éppen egy kortárs irodalmi előadásról robogott hazafelé kis bogarával, amikor meglátta a katonai járműveket a ház előtt. Gépfegyveresek álltak mindenütt. A szíve olyan hevesen dobogott a torkában, hogy azt hitte menten megfullad. Leállította a kocsit az egyik terepszínű dzsip  mellett, mire egy gépfegyveres katona azonnal odalépett. Akkora volt, mint egy kétajtós szekrény. María a százhetven centijével csak a hónaljáig ért. 

A férfi durván rászólt:

– Ki maga? 

María nyelt egyet, hogy meg tudjon szólalni, azután ijedten kibökte. 

– María Torres-Rossi és itt lakom. – válaszolta minden igyekezetét összeszedve egy kicsit határozottabban. 

– Vagy inkább Maria Schröder, nem? 

– Tessék? Miről beszél? A nevem María Torres-Rossi. 

A férfi gúnyosan elmosolyodott. 

– Azt csak szeretné! 

María elvesztette a türelmét. 

– Hol vannak a szüleim? Látni akarom őket! – a lány már majdnem kiabált. 

– Nemsokára fogja, ne aggódjon, ahogy az egész világ is! – válaszolta gúnyosan a férfi. 

María dühösen indult volna a házba, de a férfi megfogta a karját. 

– Mindjárt jönnek, addig itt marad. 

Majd odaszólt a társának. 

– Itt van a lányuk. – A másik férfi bólintott. 

A katona szorosan fogta a lány karját, akit már sírás fojtogatott. Teljesen kétségbeesett. Látta, hogy az utóbbi időben a szülei feszültek, de sosem gondolta, hogy ekkora a baj. Végülis, ha pénzügyi gondjaik voltak, bármikor eladhatták volna a házat. Hatalmas birtok volt, jó pénzt kaptak volna érte, amiből újra kezdhették volna az életüket. A karja sajgott a katona szorításától, a könnyektől pedig alig látott. Minden perc hosszú óráknak tűnt. Nem tudta mennyi idő telt el, amire mozgást látott a bejáratnál. Az apját és az anyját két-két gépfegyveres fogta közre. Bilincsben hozták őket. María kitépte magát a férfi szorításából, már nem érdekelte az sem, ha a kezében ott marad a karja. Odarohant a szüleihez, a nyakukba ugrott, de az egyik fegyveres lefejtette róluk a karjait és erősen megfogta, hogy ne mozoghasson. 

– Apa, anya, mi történik? Mi ez az egész? – kérdezte szinte sikítva, de képtelen volt elkapni a szülei tekintetét. Egyikük se nézett a szemébe. María kezdett egyre hisztérikusabb lenni.

– María – kezdte az apja, de az egyik katona durván félbeszakította. 

– Talán inkább Maria. 

Az apja arca egy pillanat alatt vörösre váltott a dühtől. 

– Ő semmiről sem tehet! Semmit sem tud az egészről. A neve pedig María megértette? – az idősődő férfi olyan határozottan mondta ezt, és annyira érződött benne a visszafojtott düh, hogy a katona csak nézett rá, de végül nem szólt egy szót sem. 

Az apja folytatta. 

– A lányom akkor még nem is élt!

A katona Maríára nézett, azután ennyit mondott:

– Induljunk! 

– Anya hová visznek titeket? Veletek megyek! 

Az anyja megtörten nézett rá. 

– Nem. Jobb, ha átmész Agnes barátnődhöz. Töltsd ott az éjszakát! A ház nem biztonságos! – az anyja igyekezett mélyen a szemébe nézni, hogy nyomatékot adjon a szavainak, de María a sokktól csak üveges tekintettel bámult vissza rá – Érted? María nézz rám! Ne maradj itt éjszakára!

A lány alig észrevehetően bólintott miközben a szüleit beültették az egyik dzsipbe. A gyomra üveggolyó nagyságúra zsugorodott, ahogy utánanézett a szüleit elszállító autónak. 

A házba még mindig nem engedték be és azt sem árulták el neki, hogy mi történik. Csak azt látta, hogy miután civilruhások végigfotóztak mindent, a katonák festményeket, értékesnek tűnő porcelánokat, ezüsttárgyakat, ékszeres dobozokat, szobrokat hoztak ki a házból, amiknek a létezéséről sem tudott. Az összes holmit felrakták egy teherautóra. Éjjel egy volt amire végeztek és végre bemehetett a házba. Sosem látott még akkora felfordulást. A fiókok kihúzva, a szekrények tartalma a földre borogatva, a székek kárpitja felvágva. Nem bírta tovább a feszültséget. Zokogva a földre rogyott. Egy óra eltelt, amire fel tudott tápászkodni az egyik étkezőszékbe kapaszkodva. Körülnézett és felállította a székeket az asztal mellé, bár ez nem sokat segített, mert így is úgy néztek ki, mint a kibelezett állatok. 

Elindult körbe a házon, hogy becsukja a nyitva hagyott teraszajtókat, ablakokat mielőtt átment volna a barátnőjéhez. Amikor a kamra mögötti folyosóhoz ért, látta, hogy tárva-nyitva van a titkos alagút ajtaja. Bizonytalanul belépett. Folyosó helyett egy kőkamrában találta magát. A kamra sötét volt, csak egyetlen, a mennyezetről lógó csupasz villanykörte világított benne. 

Hirtelen összeállt a kép, hogy a festmények és a többi tárgy itt lehetett elrejtve. A gyomra égni kezdett, a feje pedig zúgni. 

– A szülei tudták ezt? Honnan volt az a sok drága holmi? És miért mondta a katona, hogy Maria Schröder a neve? – cikáztak a fejében a kérdések. Leült a fal tövébe és a hátát a hideg kőnek támasztotta. Igyekezett mélyeket lélegezni. Teljesen meg volt zavarodva. 

A szülei tárgyalása az év szenzációja volt Argentínában. Ritkán sikerült olyan háborús bűnösök nyomára bukkanni, akik ennyi műkincset menekítettek ki a háborús Németországból és akik ilyen sokáig el tudták titkolni kilétüket. Kiderült, hogy a nagyapja, Klaus Schröder, akire már nem is emlékezett, mert két éves volt amikor meghalt, több ezer ártatlan ember meggyilkolásáért volt felelős. Az ügyész szerint beszervezte a náci pártba a fiát is, Günter Schrödert, aki az apja befolyása alatt, szintén több háborús és emberiesség elleni bűnt követett el. A lopott műkincseket együtt csempészték Argentinába, ahol lefizetve a hatóságokat Santiago és Emilío Rossi néven kezdtek új életet. María édesanyja velük együtt menekült Németországból. Az ő valódi neve Andrea Fuchs volt. A vádiratok szerint ő nem követett el háborús bűnöket, mint a férje és az apósa, de tudott a műkincsekről és a kicsempészésükben is részt vett. 

Ahogy haladtak előre az események, María egyre jobban lefogyott. Minden egyes nap a tárgyaláson ülve vagy a televízióban a híreket nézve mintha egy-egy szög lett volna láthatatlan koporsóján. Reményekkel, álmokkal teli fiatalkora véget ért. Virágzása egy csapásra abbamaradt, pontosan úgy, ahogy az áprilisi fagy megöli a barackfák barátságos, ébredező virágait. 

Már nem járt iskolába, menekülnie kellett az újságírók meg a paparazzok elől. Fogalma sem volt hogyan dolgozza fel a sokkot, ami érte. Azt sem tudta, egyáltalán kik a szülei. Egyre jobban lefogyott, a bőre szürkévé és pergamenszárazzá vált. Egy idő után már nem járt a tárgyalásokra sem, inkább igyekezett a szüleit titokban meglátogatni a börtönben. A látogatások pár perc után néma csendbe torkolltak. 

A családja egész vagyonát elkobozták, ő a legjobb barátnőjénél húzta meg magát. 

A nyomozás, a bizonyítékok feltárása és a tárgyalás három évig elhúzódott. A procedúra végét az édesanyja már nem érte meg. Agyvérzést kapott a börtönben és meghalt. María apján pedig az orvosok felfedezték a kezdődő skizofrénia jeleit és végül hosszas vizsgálatok után elmegyógyintézetbe utalták. Mire az egésznek vége lett, a férfi már nem ismerte meg a lányát sem. 

Maríát a család múltjára való hivatkozással kitették az egyetemről szinte rögtön az eljárás kezdetekor és értésére adták, hogy ha be is fejezné a tanulmányait, akkor sem kapna soha munkát színészként Argentínában. Azóta egy apró kávézóban dolgozott, hogy eltartsa magát. 

A kislány, aki olyan tehetségesen szórakoztatta a szüleit a vacsoraasztalnál egy reményvesztett, sovány nő lett, aki folyton lehajtott fejjel járt, hogy még véletlenül se ismerjék fel. Aznap, amikor huszonnégy éves lett – pontosan annyi, mint az édesanyja, amikor elhagyta Németországot – összepakolta két bőröndnyi holmiját, fogta a kávézóban összegyűjtött kis pénzét és felült egy Berlinbe tartó repülőre.

Ha tetszett a novella, olvass bele nemrég megjelent regényembe, A Játékmesterbe is! Nem fog csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyvet, a nagy könyvesboltokban megtalálod!

A történetben szereplő események és személyek mind kitaláltak, bármilyen egybeesés vagy hasonlóság a valósággal kizárólag a véletlen műve.