Biztosan mindenki hallotta már valakitől, hogy már túl van ezen vagy azon és nem is gondol rá, miközben világosan látszott minden mondatán, hogy a múlt sebei nagy mértékben befolyásolják a hozzáállását az élethez, a párkapcsolathoz, a sikerhez vagy bármi máshoz.
Sok esetben nem is emlékszünk egy-egy traumára ami minket ért vagy akár nem is tudunk valamiről, ami egy családtagunk életét meghatározó szörnyűség volt, de a hozzá kapcsolódó érzés generációkon át a családdal marad és nap mint nap szorongatja a mi gyomrunkat is. Lehet ez rettegés a sikertől, a pénztől, a szextől, lehet pánik a víztől vagy akár általános, mindent átható szorongás, amihez annyira hozzászoktunk, hogy azt gondoljuk, minden ember gyomra diónyi, pont mint a miénk.
Az információ hiánya sajnos nem mentesít az érzelem megélése alól. Ezért nincsen értelme annak, hogy attól való félelmünkben, hogy valami szörnyűséget hallunk, megtagadjuk magunktól annak lehetőségét, hogy felszabadultabban éljünk. És nem, nem lehet mindezt aggyal irányítani, bármennyire is szeretnénk. Nem lehet erőszakkal elfelejteni, dühből túllépni vagy elfojtásból elengedni a dolgokat. Ennek a folyamatnak megvan a maga rendje és megvan a maga ideje. Sem siettetni, sem békaugrásban átugrani egy-egy fázist nem lehet, de legfőképpen nem lehet megúszni, hogy az ember ránézzen arra, hogy mi is történt valójában. Mert minden ott kezdődik, hogy végre megértjük egy-egy érzésünk gyökerét. Például megértjük, hogy amikor Piroska nénit kitelepítették és elvesztette a szép kertes házát, meg a generációk óta nagy becsben tartott családi ezüstöt, olyan fájdalmat és rettegést élt át, amit a családban soha többé senki sem akart átélni. Ezért a családrendszer tagjai inkább a szegénységet választották és rettegni kezdtek, amint valakinek jobban kezdett menni a szekere.
Vagy ha végre rá merünk nézni arra, hogy az édesanyánk a dührohamaival és a fizikai kegyetlenségével milyen komoly sebeket okozott, akkor van esély rá, hogy elmúlik az állandó halálfélelmünk, amiből a legtöbbször csak a folyamatos szorongást érzékeljük. Vagy ha megtudjuk, hogy a nagypapa folyton megerőszakolta a nagymamát, akkor megérthetjük a pánikot, ami elborít minket minden alkalommal, amikor közelebb kerülünk egy férfihoz.
Igen, ezek a történetek szörnyűek és nem tagadom azt sem, hogy előhozhatnak akár kezelhetetlen érzelmeket is belőlünk, amik félelmetesnek tűnhetnek, de akkor is ez az egyetlen út, amin végigmenve megszabadulhatunk az életünket megkeserítő érzésektől.
Először is elő kell ásnunk a történetet, azután át kell élnünk még egyszer a fájdalmas érzéseket, amik akkor elöntöttek bennünket vagy a családtagunkat, akivel a trauma történt. Ehhez időre van szükség. Van, amikor a psziché csak lassan, lassan, rétegről rétegre engedi meglátni az eseményeket és felidézni az érzéseket. Legyünk türelmesek magunkkal! Annyi lépést tudunk mindig tenni, amennyit elbírunk. Nem baj, ha úgy érezzük megakadtunk vagy hogy túlzottan lassan történik a változás. Ha elszánjuk magunkat arra, hogy tűzön-vízen át megszabadulunk a rossz érzésektől, előbb-utóbb megtörténik.
Ha átéltük a helyzet által előhozott érzelmeket, akkor a következő időszakban jönnek a düh, a fájdalom, a gyász fejezetei. Düh, amiért megtörtént az egész dolog, fájdalom, hogy ennyire nehéz az élet és gyász, hogy ennyi időnk elment azzal, hogy szenvedtünk emiatt a történet miatt.
Ha ezeken átküzdöttük magunkat, akkor jön a csend. A csend, amit ha jól kezelünk, akkor újjászüli a személyiségünket, egy jobb, érettebb, higgadtabb, boldogabb emberré. Ebben a csendben meghal az a részünk, aki állandóan pánikolt, aki állandóan szorongott, rettegett és dühös volt. Ebben a csendben leválik rólunk az a személyiség-rész, amelyiket befolyásolta ez a régi történet és a helyét ki kell tölteni. Vagy be kell tölteni. Újra kell definiálni, hogy kik vagyunk enélkül a személyiség-rész nélkül. Ki kell alakítani az új viselkedésmintákat, amik a szorongás, a düh, a pánik, stb. nélkül fognak már működni. Ez a fázis csendes, magányos, de nagyon értékes. Hagyjunk neki időt és teret! Legyünk sokat egyedül és legyünk sokat csendben! Hagyjuk, hogy a lelkünk gyógyuljon és beszéljen hozzánk! És végül hagyjuk, hogy feltámadjon hamvaiból, mint a főnix, megújuljon és hozzásegítsen minket egy jobb, könnyebb, boldogabb élethez!