Tisztelet

Tisztelet egy apró, alig 100 négyzetkilométernyi sziget volt a Csendes-óceán közepén. Mivel a külvilág számára teljesen ismeretlen volt és csak száz-kétszáz évenként vetődött a partjaira egy-egy eltévedt hajó, a szigeten élő öt-hatszáz ember békésen kialakított magának egy különleges világot. Egy világot, amelyben semmi más nem számított, mint a tisztelet. A lakosok minden igényét messzemenően kielégítette a sziget. Bőségesen volt élelem és víz, a sziget és a körülötte elterülő végtelen óceán gazdag flórája és faunája megteremtett mindent, amire csak szükségük volt. Tisztelet lakói csinos, bőrből készített ruhákban jártak, a fejlett szabászati ismereteknek köszönhetően, amelyeket egy hajóroncs egyik eldugott zugában talált szabászati szakkönyv ábráiból tanultak meg. 

A sziget kellemes éghajlata és az egzisztenciális szorongás teljes hiánya miatt, a lakók néhány száz éve elkezdtek ellustulni. A sziget öregjei akkor kitaláltak egy olyan rendszert, amellyel mégiscsak motiválni lehetett az egyébként egyre szaporodó, magukat tömő, napfényes tengerparton fetrengő lakosokat. A szigetet átkeresztelték Tiszteletre és nem meglepő módon a tiszteletet tették meg a legfőbb, legmagasztosabb célnak, amit ember csak elérhet ezen a világon. A rendszer az azóta eltelt évszázadok alatt annyira magától értetődő lett, annyira beleívódott a lakók szívébe, hogy senkinek eszébe sem jutott már megkérdőjelezni. Háromszáz éve minden, de minden tökéletesen működött. Aki dolgozott és a többiek számára hasznos dolgokat állított elő, például finom élelmet, ruhát, házat vagy feltalált valamit, azok a teljesítményüknek megfelelő tiszteletmedálokat kaptak. A hosszú távra ható felfedezésekért járó kagylómedálokat évről évre újra kitűzhették a ruhájukra az arra érdemesek, ám az étel, ital, ház és más használati tárgyak előállításáért járó kókuszhéjjból faragottakat minden év végén le kellett adni és újakat kiérdemelni a következő év alatt. A lakosok minden öt megélt év után egy kagylómedált kaptak, amelyet azután életük végéig viselhettek, a nők pedig gyermekenként egy-egy piros kavicsmedállal gazdagodtak. A tiszteletmedálok ugyan sokra nem jogosították a viselőjüket, mégis rangot jelentettek a közösségen belül és a minden évben a nyári napfordulókor megrendezett színházi játékokon a több medállal rendelkezők előrébb kaptak helyet a közönség soraiban, mint a kevesebb medállal rendelkezők. Ez az esemény volt a legjelentősebb a tiszteletiek életében. Hetekig készültek rá, a családok, klánok közvetlenül az egyik után máris a következőre tervezett megjelenésükön gondolkodtak. Ezer dolgot kellett kitalálni, kezdve attól, hogy hogyan vonuljanak be, mi lesz a medálok által meghatározott várható ülésrend és hogyan tudják megoldani, hogy a család minden tagja egy helyen, lehetőleg legelől, ülhessen az ünnepi játékokon. Azok a családtagok, akik kevés tiszteletmedállal rendelkeztek, bizony nagyon, de nagyon megszégyenültek, amikor a rokonaik az első sorokban pöffeszkedtek, ők pedig egészen a colosseum lépcsőihez hasonlatos nézőtér hátsó traktusába szorultak. 

Az ünnepre való készülődés sok családi feszültséget is felhozott. Voltak családok, ahol a gyengébb teljesítményű családtagokat egyszerűen kiközösítették, ami komoly konfliktusokat generált. Más családok igyekezték segíteni a versenyben lemaradt családtagokat. Voltak olyanok is, akik egyik-másik jól teljesítő családtag találmányát úgy állították be, mintha a gyengén teljesítőnek járt volna érte a tiszteletmedál. Ebből azután veszekedések és sértődés indult, ami gyakran generációkon át nem szűnő távolságtartáshoz vezetett. 

A tiszteletiek évszázadokon át nagyon komolyan vették a medálok rendszerét. A gazdaságuk gyarapodni kezdett. A házakba nemsokára bevezették az édesvizet és egy okos találmánynak köszönhetően még kezdetleges padlófűtést is készítettek a téli hónapokra, pontosan olyat, mint a régi rómaiak. 

Egy szerencsés hajótörést követően a birtokukba került két fura állat. Combközépig érőek voltak, a fejükön szarvakkal és vicces szakállal. A velük érkező egyetlenegy, nagyon rossz állapotban lévő tengerész, aki túlélte a hajó pusztulását, megmutatta nekik, hogyan kell megfejni az állatokat. Ez újabb és újabb kulináris találmányokhoz vezetett, mint a vaj, a sajt, stb. Sajnos, nem tudtak sokat tanulni a tengerésztől, mert egyik napról a másikra meghalt. A sziget gyógyítója szerint elfáradt a lelke és inkább hazatért a férfi testéből. Semmit sem tehettek érte. 

Az úgynevezett kecskék szaporodni kezdtek és egy idő után már a husukat, a tejüket és a bőrüket is felhasználták. A tiszteleti férfiaknak annyira megtetszett a kecskék vicces szakálla, hogy jó ötven évig olyat hordott mindenki. Pár évtized után, ahogy minden, ez is kiment a divatból. 

A sziget fennállásának hatszázadik évfordulójára tervezett ünnepséget pontosan a nyári napforduló napjára tették az öregek. Senki sem tudta, hogy hogyan telepedett meg az első ember a szigeten, ahogy azt sem, hogy mikor volt ez pontosan, de az öregek szavával senki sem vitatkozott. Ez volt az egyik előnye annak, ha az ember teljes ruházatát betakarták a tiszteletmedálok. Mindössze három olyan ember volt a szigeten, akik ilyen sokra vitték. Kettő közülük hatalmas szorgalommal megáldott, szigetszerte híres feltaláló volt, a harmadik pedig nagyon öreg. Esetében a kor nem járt kéz a kézben a bölcsességgel, de a medálok száma miatt senki sem vonta kétségbe a bölcs öregek közé tartozását. 

Ahogy közeledett a nyári napforduló, a szigeten egyre nagyobb lett a nyüzsgés. A munkát követő órákat az emberek azon tanakodva töltötték, hogy hogyan tudnának medálokat szerezni a lemaradt családtagoknak és hogy milyen fejdíszt varázsoljanak a rendelkezésükre álló alapanyagokból. A colosseum elrendezése miatt, a fejdíszek magasságát szigorúan korlátozták, hogy azok viselése ne zavarja meg a hátsóbb sorokban ülők műélvezetét. 

A ruhákat is egyre másra meg kellett erősíteni, mert a sima ingek nem voltak képesek elviselni a tiszteletmedálok súlyát, így a sok medállal rendelkező családok már hosszú bőrmellényeket hordtak, amelyek minden oldalán lógtak a felvarrt medálok. 

Az egyik házikó mélyén az egyik legtiszteletreméltóbb család három tagja ördögi tervvel állt elő, amellyel megoldani igyekeztek két nem túlzottan eszes és még kevésbé szorgalmas családtagjuk gondjait. 

– Mi lenne, ha egyszerűen csinálnánk nekik még néhány kókuszmedált legalább. Mondjuk olyan családi étkek kitalálálásáért, amiből csak mi ettünk? – kérdezte Ou, hármuk közül a legfiatalabb.

– Nem tudom. Kétségtelen, hogy a medálokat már igen nehezen tartja számon a medáltanács…Az utóbbi évtizedekben jelentősen inflálódtak. Lassan már minden hangosabb szellentésért medál jár – tűnődött Ou apja, Oi. 

– Ugyan már! Senki nem fogja észrevenni. Mást sem csinálnak, mint a belépésnél megszámolják őket – biztatta őket Ok, Ou testvére, aki idén mindössze négy medált szerzett, ami meglehetősen kevés volt a családja teljesítményéhez képest. Abban biztos volt, hogy nem akar a beteg, félnótásokkal ülni a leghátsó sorban. Ha legalább a nézőtér feléig fel tudnák tornászni a rangját, abba már belenyugodna.

– És mi lesz az unokatestvéretekkel, Muval? Vele mit csináljunk? Az apja olyan büszke, hogy biztosan szigorúan számon tartja a fia medáljait. Micsoda egy család! – sóhajtott fel Oi. 

– Nos, neki is kitalálhatunk pár olyan dolgot, mondjuk a fejsze újfajta élezési technikáját, meg mondjuk egy másfajta evezési technikát, amik medált érnek. Akár még kagylómedált is! – lelkesedett Ok, mert arra számított, hogy ha le is bukik a család a csalással, az unokatestvérét könnyebben elkapják majd, hiszen a kagylómedálokat sokkal szigorúbban számon tartották, mint a vacak kókuszmedálokat. Egy biztos, ő a nézőtér közepén akar ülni, ha törik, ha szakad!

– Ou, csináljatok neki hat kókuszmedált új receptek kitalálásáért és tizet ház körüli tevékenységek megújításáért. – mutatott az apa kisebbik fiára, Ok-ra – Ennyi talán még nem fog feltűnni. Ezzel, meg a korodért járó medálokkal és a tavalyi évben neked tulajdonított két találmánnyal, amelyeket a testvérednek köszönhetsz, talán nem hozol ránk akkora szégyent. Én majd az ünnepségig kitalálom mik legyenek ezek, ha bárki rákérdezne.  

– És mi legyen Muval? Mégsem ülhet senki a családból a leghátsó sorokba. Ott a gyerekek meg a félkegyelműek ülnek… – kérdezte Ok, nem minden ok nélkül. 

– Majd puhatolózom az apjánál, hogy biztosan szégyent akarnak-e hozni a családra azzal a fiúval. Lássatok neki! – válaszolta az apja.

Ou neki is látott a kókuszmedálok kifaragásának. Ahogy az apja mondta, hatot kanállal, tizet pedig házzal díszített, jelezve, hogy milyen kisebb újításokért kapta őket majdani viselőjük. Ok persze tíz perc után megunta a munkát és a tengerparton szédítette a falu másik végén lakó H család legkisebb, tizenöt év körüli lányát, Ho-t. A fiú lustaságánál csak ügyetlensége volt nagyobb, ezért Ou nem is bánta, hogy neki kell imitálnia a medálfaragók csinos, precíz munkáját. Ok csak összegányolta volna az egészet és azonnal lebuknak. Ou három napig dolgozott éjt nappallá téve a medálokon. A családja ezalatt azt híresztelte, hogy beteg, azért nem dugja ki az orrát otthonról. A halászhajón, ahol dolgozott nagyon hiányolták a szorgalmas fiút. 

Oi és Ma, az M család feje, végül megállapodtak abban, hogy Mu nem hozhat szégyent a családra, de Ma nem egyezett bele a csalásba, így addig-addig lobbizott az öregeknél, amíg azok bele nem egyeztek, hogy a környékbeli korallzátonyok leírásáért fajonként kapjon a fia egy-egy medált. Mivel a fiú semmi másra nem volt hajlandó mint egész nap úszkálni és szórakozni a sziklák között a tengerben, ezért ez az ötlet egészen megfelelő megoldásnak tűnt. Az apja felfogadott mellé egy szorgalmas, fiatal fiút, aki ment Muval és minden merülés után kikérdezte arról, mit látott. Mivel Munak semmi kedve nem volt a hosszas beszámolókhoz, ezért a fiú leginkább azt írta le, amit a képzeletében kitalált és nem várt Mu újabb és újabb felbukkanására. A dokumentumok így színes, hosszú halszörnyekről szóltak, partszakaszokról, amiket jobb nem megközelíteni, trapéz alakú medúzaszerű lényekről és vizbe merülő moszkítókról, amelyek a mélyben is képesek csípni. Mivel senki sem kóborolt el olyan messzire a falutól, mint Mu és senki sem merült olyan mélyre, mint ő, soha senki nem ellenőrizte a dokumentumok valóságtartalmát. Mu és kis irnoka között így hallgatólagos szövetség köttetett. A fiú kiélhette a fantáziáit, amiknek a képtelenségén Mu jókat szórakozott, Mu merülhetett kötelezettség nélkül és rendkívüli felfedezéseiért, két nappal az ünnepség előtt temérdek bátorság, felfedezés és más medálokat kapott. Ezzel máris az előkelő tizedik sorba küzdötte fel magát, Oit pedig majdnem megütötte a guta.

Ahogy a családok megérkeztek a nézőtér bejáratához és felsorakoztak, megkezdődött a medálok megszámlálása. A tavalyi tizenegy órás sorbanállást megelőzendő, idén már hetven ember számolta a medálokat és igazította útba a nézőket az üléseik felé. Oi dühöngött a sor lassúságát látva és folyton azt mondogatta, milyen igaza van abban, hogy elképesztő sokat inflálódtak a medálok az elmúlt évtizedekben. Harminc éve még elég volt hat-nyolc medálszámláló, ma meg a nyakra-főre, érdemtelenül osztogatott medáloknak köszönhetően, már hetven emberre van szükség! Amikor épp az érdemtelen szóhoz ért, jelentőségteljesen az ocaenográfiai felfedezések új üdvöskéjeként büszkén feszítő unokaöccsére, Mu-ra, nézett, aki mögötte állt a sorban. A felesége ingerülten oldalba bökte. Bár őt is bosszantotta, amit a bátyja tett, semmi kedve sem volt egy családi konfliktushoz a tömeg közepén. 

A sorbanállás abban az évben csak négy és fél órát vett igénybe, így még bőven volt idő az előadás kezdetéig, mert épp csak dél múlt és a játék nem kezdődött sötétedés előtt. A nézőtéren a családok azzal töltötték az időt, hogy egymás medáljait dícsérték és irigyelték egyszerre, felszínes beszélgetéseket folytattak és jól megnézték kik kerültek idén a hátsó sorokba. Amikor végeztek a mellettük ülőkkel megbeszélhető témákkal és udvariassági körökkel, mindenki igyekezett előrébb furakodni, hogy az előkelőségekkel is válthasson pár szót. Bölcsen tették, hiszen sosem árt, ha az ember jóban van az elittel, az ilyen barátságok sok-sok tiszteletmedált érhetnek a jövőben.  

Ou-t nem igazán érdekelte az előrébb jutás, ezért békésen elült a nagyanyja mellett, aki szerencsére olyan idős volt már, hogy nem kellett azon törniük a fejüket, hogy hogyan segítsenek neki a család mellett maradni vagy előrébb jutni a sorokban. Ráadásul, mivel öt gyermeket szült, amelyeket a vérvörösre festett, gömbölyded kavicsmedálok jeleztek, ha fiatalabb lett volna, akkor is gond nélkül bekerült volna a tizedik sor közelébe. 

Ou végül mégsem bírta a hosszú egyhelyben ülést, a nagyanyját rábízta a nővérére és kiment a nézőtérről friss levegőt szívni a tengerpartra. Tisztában volt vele, hogy így még egyszer át kell majd esnie a számláláson, de akkor sem bírta a zsibongó tömeget. 

Az egyik pálmafa mögött mozgásra lett figyelmes, így közelebb ment. Biztos volt benne, hogy egy olyan falubelit talál majd ott, aki ugyanúgy nem bírja a tömeget, mint ő. 

Nem is tévedett. A fiút találta ott, aki Mu csodálatos tengeri felfedezéseit jegyzetelte le. 

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle. 

– Semmit, csak nézem a tengert – válaszolta a fiú. 

– Hol vannak a medáljaid? – nézett végig a fiú dísztelen ruházatán Ou. 

– Sehol. Nincsenek medáljaim. Sosem jelentkeztem értük. 

– Ezt nem értem. Akkor hogyan jutsz be az előadásra? 

– Nem érdekel az előadás. Minden évben ugyanazt játszák. Már kívülről fújom az egész történetet, ráadásul tökéletesen látszik a környező pálmafák tetejéről – válaszolta a fiú. 

Ou nagyon megrökönyödött. Sosem hallott még senkiről, aki ne készült volna lázasan az ünnepségre vagy ne gyűjtötte volna a tiszteletmedálokat…már a testvérét és az unokatestvérét kivéve. Bár ők is gyűjtötték őket, csak másképp. 

– Nem unatkozol? – kérdezte Ou.

– Miért unatkoznék? – kérdezett vissza a fiú. 

– Hát, mert ott bent zajlanak az események. Mindenki számolgatja a többiek medáljait, büszkén feszít a feldíszített bőrmellényében, meg a csinos kalapjában és megbeszéli ki hová került az idén és hogy ez visszalépést vagy éppen előrelépést jelent-e – válaszolta értetlenkedve Ou. 

– Te miért nem vagy akkor bent? – kérdezte a fiú. 

– Hát mert elegem lett a tömegből és a fecsegésből… – válaszolta automatikusan Ou. 

– Mennyi ideig álltál sorba, hogy pár órán keresztül hallgasd a fecsegést? – kérdezte mosolyogva a fiú.

– Négy és fél…– mondta elgondolkodva Ou. 

– Na látod! Én azt a négy és fél órát itt töltöttem a tengerparton, úsztam, napoztam és fogtam ezt a csinos halat, amit nemsokára megpucolok és megsütök a csillagos ég alatt. 

Ou belenézett a fiú pajkos kék szemébe, elnevette magát, ledobta magáról a súlyos bőrmellényt a sok-sok tiszteletmedállal és felszabadultan belevetette magát az azúrkék tengerbe.

Ha tetszett a novella, olvass bele nemrég megjelent regényembe, A Játékmesterbe is! Nem fog csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyvet, a nagy könyvesboltokban megtalálod!