A szecessziós eljegyzési gyűrű kalandos utazása

Laura sosem gondolta volna, hogy a kedvenc gyűrűje, amit már hónapok óta nézegetett az antikosnál a külvárosi piacon, milyen kalandos úton került a kis, kopottas üvegvitrinbe. A gyűrű fő ékköve egy régi, európai csiszolású gyémánt volt, amelyet apró fehér- és pezsgőszínű gyémántok vettek körül. A fehérarany gyűrű váza leveleket és indákat formázott, így a közepére helyezett másfél karátos, gyönyörű pasztellszínekben játszó gyémánt elegáns virágnak tűnt. 

A gyűrűt Bécsben készítette egy neves ötvösmester, még az 1890-es évek legvégén. Alighogy feltűnt a városban a szecesszió, a gyűrű indás-leveles, kacskaringós mintája máris formát öltött a fejében. A megrendelő, bizonyos gróf Andrew Richardson, egy elszegényedett francia-angol nemesi család sarja volt, akinek nem maradt más a családi vagyonból, mint egy városi ház Londonban és egy birtok Dijon körül. A gróf a gyűrűt menyasszonyának szánta, egy gazdag francia gyapjúkereskedő lányának. A lány nem volt ugyan csúnya, de kiváltképp szép sem. A grófot jövendőbelijének szépségbeli hiányosságaiért azonban bőven kárpótolták azok az anyagi javak, amelyek megszerzésében a házasság révén reménykedett. A lány apjával már megállapodtak. A gróf földje kíválóan alkalmas volt birkatenyésztésre, az após kapcsolatai pedig arra, hogy az állatokról lenyírt gyapjút eladják. Emellett, mivel a gyapjúkereskedő lánya egyke volt, a gróf méltán reménykedhetett abban, hogy a kereskedő jelentős vagyona a halála után rájuk száll majd. 

A gróf így meg is rendelte a gyűrűt, amelyet az ő szavaival élve: “a mai kor szellemének megfelelően kell elkészíteni”, mivel tudta, hogy leendő apósa nem szeret a múltba révedni. Kereskedő volt és nem egy több száz éves nemesi család sarja, így számára a múlt nem hozott sem hasznot, sem dicsőséget. Praktikus ember volt és a jelennel foglalkozott, mert a jelenben a vagyona miatt komoly megbecsülésnek örvendett Franciaország-szerte. A gróf tehát felkereste a legjobbnak mondott bécsi ötvösmestert, mert úgy hallotta műértő barátaitól, hogy ott felütötte a fejét egy új művészeti irányzat, amelynek egyesek nagy jövőt jósoltak. Mi is lehetett volna modernebb és a legkevésbé a múltba tekintő, mint az új, szecessziós stílus szerinti gyűrűt csináltatni jövendőbeli feleségének? 

Az ötvös éjt nappallá téve dolgozott a rövid határidős munkán és igazán gyönyörű eljegyzési gyűrűt alkotott. A tervek szerint a gróf egy hét múlva érkezett volna meg a gyűrűért, amikor az ötvös egyik reggel arra ébredt, hogy betörtek a boltjába, de semmi mást nem vittek el, csak a leveles-indás eljegyzési gyűrűt. 

Az ötvös nem mert szólni a betörésről a grófnak, így a maradék egy hét alatt összedobott egy könnyen elkészíthető geometrikus gyűrűt és meggyőzte a megrendelőjét, hogy pontosan ez felel meg az új, bécsi művészeti irányzatnak. Mivel sem a gróf, sem pedig a leendő após nem volt nagy műértő és a gyűrű valóban különbözött az akkoriban megszokott daraboktól, mindannyian nagyon elégedettek voltak az eredménnyel. A gróf és a kereskedő lányának házassága amúgy sem tartott sokáig, ugyanis a grófot lovasbaleset érte, amibe rövidesen bele is halt. A kereskedő lánya így özvegyként tengette az életét és amikor az apja is meghalt, rájött, hogy mennyivel vidámabb az élet sok pénzzel, férfi felügyelet nélkül. Egyre-másra adta a partikat és élvezte az életet, egészen ötvenegy éves koráig, amíg meg nem halt.   

A gyűrű pedig, amit az ötvösmester inasa lopott el, Párizsba került egy orgazda közvetítésével, aki egy aukción igen szép summát kapott érte. A gyűrűt egy egyetemi oktató, Peter Bernard, vette meg leendő menyasszonyának. Az oktatót, mivel együtt járt egyetemre a kormány több tagjával és az azóta eltelt évek alatt jó kapcsolatot ápolt velük, éppen akkor nevezték ki bécsi nagykövetnek. A professzor azt tervezte, hogy megkéri szerelme, Adelaide kezét és együtt, már mint férj és feleség fognak Bécsbe költözni. Szerencsére vonzalma viszonzásra talált és hamarosan meg is tartották a szűk körű esküvőt indulás előtt, még Párizsban. A menyasszony, aki imádta a művészetet, elámult, amint meglátta a hihetetlenül szép gyűrűt és külön értékelte, hogy vőlegénye a kedvenc stílusirányzatának megfelelő ékszert választott neki. A pár 1903-ban költözött Bécsbe, két gyermekük született, 1912-ben Pierre Bernard és 1915-ben Zoé Bernard. A gyűrű így visszakerült “szülővárosába” és később Pierre örökölte meg, aki azzal kérte meg a barátnője, Erica kezét, mielőtt felszállt volna a bevonuló katonákat szállító vonatra a második világháború előestéjén. 

Pierre sosem tért vissza a frontról, így a menyasszonya végül elrakta a gyönyörű gyűrűt egy csinos bordó bársonydobozba és a háború vége után négy évvel feleségül ment egy másik férfihoz. Mivel ekkorra Erica már túl idős volt, gyermekük nem született, de a házasságukat kölcsönös szeretet és megbecsülés jellemezte. Erica a szíve mélyén élete végéig gyászolta Pierre-t. A halálos ágyán a gyűrűt nagy szeretettel odaadta kedvenc unokahúgának, Loraine-nek, aki egy láncon hordta a nyakában emlékezve a nagynénire, akinek a közbenjárása annyi, de annyi konfliktusát elsimította az édesanyjával. A hetvenes években Loraine férjhez ment, de a házassága nem volt boldog. A férje rendre elitta a pénzt amit keresett és miután az alkohol miatt kirúgták az állásából már Loraine keresetét is. A család két kisgyerekkel elkezdett lefelé csúszni a lejtőn, Loraine pedig egyre kétségbeesettebben igyekezett fent tartani magukat a víz fölött. Amikor egyik reggel arra lépett be a hálószobába, hogy a férje a nagynénje gyűrűje után kutat, hogy eladja, Loraine-ben megszületett a döntés, hogy elhagyja. Estére össze is pakolt és mire a férje hazaért a bérelt lakásba, már csak a hűlt helyüket találta. 

Ahhoz, hogy Loraine új életet tudjon kezdeni végül el kellett adnia a gyűrűt. Megtudta ki a legmegbízhatóbb antik kereskedő a városban és felkereste. Az idős antik kereskedőnő felfigyelt a gyűrűre és a gazdájára, akin látszott, hogy nagyon kétségbeesett. Az idős nő befogadta Loraine-t  és a gyermekeit a gyűrűért és azért cserébe, hogy segítsen neki vinni a boltot, mivel nem voltak rokonai. Mikor Loraine már egy éve dolgozott a kereskedésben és az idős nő megbízott benne, mutatott neki egy fényképet, amin az apja és az anyja volt látható az eljegyzésükkor Párizsban. Az anyja ujján ott csillogott a gyűrű. Loraine-nek elállt a szava. Az idős nő Zoé Bernard volt, Peter és Adelaide Bernard lánya. 

A következő évtizedben Loraine vitte tovább az üzletet, amikor Zoé már nagyon megöregedett és végül meg is örökölte a boltot. Loraine fia volt az, aki végül, amikor úgy döntött, hogy Amerikába költözik, felszámolta a vállalkozást és a gyűrűt jó haszonnal eladta Londonban, ahonnan az elkerült az antik kereskedőhöz, akinél Laura először meglátta. 

Ha kíváncsi vagy hogyan alakult a gyűrű kalandos élete miután Laura szemet vetett rá, olvasd el a regényemet A Játékmestert!